Sziluettje akár hajnali lehűlésben a harmatcsepp. Apró, szinte észrevehetetlen, mégis ragyogó és kecses. Térdig gázol a zöldtengerben, a lombok takarásában ugyan nem sokat látni alakjából.



Lágy mosoly terül el ajkain, ahogy körbetekint. Bár háború hírét hozza minden száj, Lanais eltekint a vészjósló hírektől és arra fókuszál, ami igazán fontos szívének: Mások egészsége! Rendre látogat el földje szemében ellenséges területekre is, hogy segítsen. Noha a beszéd nehezére esett az első körök során, mostanra már a füle mögé helyezett chipnek köszönhetően könnyedén társalog - továbbra is szófukar, de legalább már megérti pontosan hol fáj a sebesülteknek.
Nem mintha ne lenne elég gyógyító, mégis aki valaha is rászorul segítségére, biztosan hozzáfordul. Lehet abban valami, ha egy nő egyszerre képes támadó és védelmező lenni, ha kell. Hiszen hányszor vonta már oltalmazó tengerburokba a gyengéket, ha úgy alakult... S megteszi újra és újra. Nem válogat. Ahhoz túl békés természetű. Ahogyan léptei finoman ropognak az avartakarón, jobb keze elemelkedik törzsétől, s ujjai között hajszálvékony folyószállal játszik. Talán a levegőből szűri a nedűt, talán a levelek párapecsétje, bárhogyan is olyan varázslatosan törik meg rajta a fény, hogy a nő nem áll meg ennyinél. A folyékony karika alakja köré tekeredik, elengedve egy ponton magát, hogy aztán spirálként tekeredjen köralakja körül.
A vékony fonál úgy tekeredik aurája körül, mintha csak halandó ember kígyót bűvölne furulya szóval. Léptei megfontoltak. Lassan leereszti folyékony játékát, hagyja, had folyjon merre csak kedvét leli. Váljon csak patakká, vagy zúdítson esőt a világaikra. Végül megtorpan a zöld perem vidék szegletén, hogy onnan vessen egy lesajnáló pillantást a végtelen horizontra. Oda, ahol már nem szólhat bele egyetlen vezető, egyetlen harc sem, hogy kié lesz végül a szeretett természet szíve. A távolba réved, a szél belekap hajzuhatagába, ő pedig elmélkedve ácsorog hol az égen csíkot hagyó gépek után vezetve tekintetét, hol a még érintetlenül hagyott szent területekre.
Ezért keletkezik repedés a lelken. Ha nem tudsz határozott lépést tenni a lábaid alatt elnyíló kéreg vájta szigetek között. Lanais márpedig képtelen rá. Túlságosan befogadó a természete, gyöngéd ahhoz, hogy nemet feleljen az emberi katonának, ha vérző karokkal kéri segítségét. Hogyan különböztethetnéd meg a szárnyaszegett cinegét a galambtól? Ha segítségre van szüksége, s természeted csupa szívből faragott, akkor nincs választásod. Lanának nincsen. Ha még elég fizikai ereje is volna elfordulni, vagy csak némán fejet csóválnia, szíve lelkébe gabalyodva sosem hagyná nyugodni. Ezt látta. Ő ebben növekedett fel. Így hát bölcsebb vénei tiltakozása talán ezért sem mossák le szilárdságát ez-ügyben.
Állát felszegi, lehunyja szemeit. Elmélyül szívében, annak falaira felfestett arcokra, s minden jó cselekedetben, amit valaha látott. Kissé zaklatott, hiszen apja sosem bocsájtaná meg neki, amiért ennyire lágy a szíve. Mire felnyílnak szemei, a végtelen folyó, 'mi elterül előtte örvényleni kezd, ő pedig lassú léptekben annak felszínén sétálgat. Hagyja, hogy minden kezére száradt bíbor cseppet lemosson a folyamatosan áramló víz. Az egyetlen dolog, ami sosem változik majd: hogy ő és az édes eleme számíthatnak egymásra...