4. Kisimítja öltönyéből a fekete ráncokat, a tükörben megbújó, sápadt árnyék pedig precízen követi minden egyes mozdulatát. Figyeli az ikerkép arcjátékát, a fintort, mely eltorzítja szoborszerű vonásait, ahogy kényelmetlenül mozgatja merev vállait, az anyag pedig meg-megfeszül rajta. Hosszú, csontos ujjaival megigazgatja a nyakkendő csomóját a mellkasán, jobbra-balra tologatja, ám hiába. Az első gondolat, ami szöget üt a fejében, hogy az egész öltözete olyan, mintha önálló, cselekvő, gondolkodó és lélegző lény lenne, mely épp az életére tör. Hogy képesek az emberek a sorsukat és a világukat érintő kérdésekről tárgyalni, miközben saját ruházatuk éppen fojtogatja őket? Talán megkérdezi majd tőlük, hiszen mostantól a Sceptri követe, népe szolgálatában képviseli világukat az idegenek előtt. Ostobaságnak tartja, hogy ehhez kénytelen a ruhájukba bújni, hisz az ember fattyak küldöttei sem öltik fel népe öltözetét - akkor neki mégis miért kell idegenek maskarájában parádéznia?
Vet még egy utolsó pillantást tükörképe csüggedt, dühös vonásaira, mielőtt hátat fordítana a képnek. Öles, ruganyos léptekkel áthalad a termen, kézfeje élével félrehajtva a tereket elválasztó függönyt. A többiek már várnak rá, szemük csodálatot és idegenkedést tükröz megjelenése láttán. Vékony csíkká préseli ajkát nemtetszése jeleként, de nem szól semmit, csak elhalad társai mellett és kilép a kék ég alá. A napfény és a friss levegő csitítja haragját, ellazítja kedélyeit és nyugtatólag hat felkavarodott elméjére is. Lehunyja a szemét, mélyet lélegzik és hagyja, hogy eleme kinyújtózkodjon és átjárja minden porcikáját.
Aztán kinyitja szemét és nekivág az ismeretlennek.

3. Saruja talpa felkavarja a port, ahogy bő ívet mar teste köré a porba. Bezárja a kört, jégkék pillantása megállapodik a körülötte állókon. Nem kell jelt adnia, fiatal tanítványai elrugaszkodnak a talajtól. Jobbról tűzcsóva kap felé, balról ostorként tekeredő víz nyúlik ki. Tenyere suhintásával kioltja a lángokat, karjával huzatot kavar, s a szél páncélba tömörül lendülete nyomán, kopognak rajta a cseppek, mielőtt a földre hullnának. Légörvény érkezik a háta mögül, épp csak megpördül, újabb huzatot kavarva, majd tenyerével kettécsapja a tölcsért, hátrataszítva támadóját. Sorra esnek ki ellenfelei gyakorlott, megfontolt és precíz mozdulatai nyomán, s ahogy kiegyenesedik a kör közepén, karját lelógatva combja mellé, hangos, büszke taps hangzik fel.
A körív érintetlen maradt, Kieran egyedül áll a közepén.
Tanítója közelebb lép és a vállára helyezi a tenyerét, a fiú azonban nem néz rá, mereven maga elé bámul, mintha gondolatban egészen máshol járna.
- Remek! Védelmed szilárd, pajzsod áthatolhatatlan, elméd erős. Javasolni fogom, hogy felvegyenek Dou Xiu testőrei közé. Kétségeim vannak azonban afelől, elszántságod mennyire éles.
Kieran keze megremeg a szavak hallatán, ökölbe kell gyűrnie ujjait, hogy uralkodhasson magán. Mesterére emeli a pillantását, majd mély levegőt vesz.
Aztán kilép a körből.

2. Meg tudja állítani a vihart - s ahogy ez a gondolat megfogalmazódik benne, érzi, hogy elhatározása valósággá válik az ereiben, vénái felhevülnek, lába magától mozdul. Ujjak súrolják a könyökét, ahogy kiszakad családja karjaiból, szerettei testének melege nem fogja már közre. Átvág a mesterek gyűrűjén, és minden tiltó figyelmeztetés, sikolyba fúló kiáltás ellenére a tornádóba veti magát. Az elszabadult szélvihar egyáltalán nem hasonlítható ahhoz a kis tölcsérhez, amit a próbán kellett megszelídítenie. Ez az orkán dühöng és pusztítani akar, szinte érzi a körülötte örvénylő, elemi haragot. A fiú, aki elszabadította, nem is sejtette, hogy érzelmei olyanok a levegő számára, mint a kötőanyag. Elég csak arra gondolnia, mit érez, és az apró sóhaj, mely felszakad tüdejéből, fákat csavarhat ki a helyéről. Kieran mindig is más volt: hidegvérű, megfontolt és alapos. Tökéletes kontrollban állt az erejével már az első naptól kezdve, és épp ezért hitte, hogy képes megfékezni a vihart, amíg a Sceptri ideér.
A tornádó azonban erősebb nála, erőszakos kezek lökdösik, taszigálják ide-oda, vékonyka teste képtelen elbírni a dühös csapásokkal. Haját, ruháját tépi, marcangolja, szaggatja a szél, mintha karmok szántanának végig bőrén. Összeszorítja a szemét és egyensúlyt keres a talpa alatt, elméje mélyén és maga körül is, azonban képtelen lecsitítani a szél őrjöngését. Mindegy, mennyire erősen koncentrál, ereje cserben hagyja és a pánik egyre inkább eluralkodik rajta.
Aztán a talpa elszakad a talajtól és a szél magával ragadja.

1. A jégkék szempár mereven rátapad a sírkőre, s hiába húzzák félre, vonszolják odébb ölelő karok, lelke egy része ott marad a virághalom felett. Keze megremeg, ökölbe kell gyúrnia ujjait, hogy uralkodhasson magán.
Aztán térdre zuhan és zokogni kezd.

0. Elmosódott árnyék hasít bele a tölcsérbe, szinte kettévágja azt a fekete villanás. Mély, érces hang zendül fel, elnyomja a szél üvöltését, elnyomja a kintiek sikolyát, és az orkán meghajlik, hallgat mestere minden szavára, ám figyelmét nem adja ingyen, súlyos áldozatot kér haragja engeszteléséül. A szél eláll, Kieran alázuhan a semmiből, teste nagyot csattan a betonon és a józanító fájdalom átjárja testét.
Vörös kúszik be a feketébe, az érces hang elfúl.
"Bolond, bolond kisöcsém..."
Test a test mellé zuhan, a rokonszín szemek üvegessé válnak.
Néma sikoly.
Aztán minden elsötétül.