Ismét ugyanaz a rémálom: az elemek szertartásán vagyok. Bizonytalanul kezdek sétálni a Szent-tó vizén, ám pánik lesz úrrá rajtam ahogy elnyel a víz és lesüllyedek. Kétségbeesetten csapkodom magam körül a vizet - korábban tudtam úszni - most mégsem tudom feljebb lökni magam a víz felszínére. Szám is elnyílik és segítségért kiáltanék, de csak a vízet nyelem le helyette és fulladás közeli állapotba kerülök. Érzem, ahogy egyre kevesebb levegőm van és szemeim is le-lecsukódnak, lassan közeledem ahhoz, hogy eszméletemet veszítsem. Ám mielőtt ez megtörténhetne erős kezeket érzek a vállamon, melyek finoman rázogatnak és egy férfias és ismerős hang szólongat, ébresztget.

Velőtrázó sikoltással a torkomban ébredek és időbe telik, mire ráeszmélek a víz helyett az ágyamban vagyok az akadémián. A Szépszemű mellettem ül, arcán aggodalom fut végig és egyre csak kérdezget hogy vagyok; de nekem egyetlen hang sem jön ki a számon, úgy érzem kiszáradt és érdes a torkom. ~Pont mint a szertartás után.~ Emlékszem rá, hogy milyen volt fulladozva, fájdalmasan nyelni az életető levegőt utána. Azt hittem abba fogok belehalni és nem a vízbefullásba.
- Mi történt? Megint ugyanaz a rémálom? - Kérdi csendesen. Nem az első eset, hogy átrohan hozzám a saját szobájából. ~Vajon milyen hangos lehettem, hogy meghallotta? Felvertem az egész házat megint?~ Bűntudat kezd mardosni, amiért nem hagyom pihenni a társaimat.

- A Lyn-tónál voltam megint. A víz alatt. Fuldokolva. - Túrtam a hajamba idegesen. Megint ugyanaz a rémálom, ki tudja hányadszorra mióta megtörtént. Azt hinné az ocantis, hogy idővel könnyebb lesz és elhalványulnak az efféle emlékek, de nem. Ugyanolyan elevenen érzem a tüdőmben a sípolást, a fájdalmat mint aznap amikor megtörtént. Pedig így is van bőven más, ami nyomja a vállamat nem ám még ez is. Ott a folytonos aggodalmam a húgom, a népünk, a bolygó sorsa miatt... Az az ostoba gyermek, nem éri még fel ésszel, hogy vigyáznia kellene az emberekkel. Meg akarja ismerni őket közelebbről, de ez nem engedhetem. ~Valamit muszáj lenne tennem, de mit?!~ Efféle gondolatok járnak a fejemben. Szépszemű velem marad és csöndesen beszélgetünk semmiségekről, látom mennyire igyekszik megnyugtatni, míg ismét el nem alszom.

Másnap aztán a piacon jártomban-keltemben pletyka jut a fülembe: az emberek egy kis csoportja a kiválasztottat keresi a legnagyobb titokban. A gyomrom egyből akkorára ugrik össze mint egy szem mazsola, a zsigereim virtustáncot járnak bennem és a rosszérzésem nőttön nő. ~Ezt muszáj megakadályoznom!~ Szorul ökölbe a kezem és tervet kezdek fabrikálni magamban. Egy tervet, ami kihathat mindkét nép sorsára. Egy tervet, ami a húgomat megóvhatja. Egy tervet, ahol én leszek a csali. De nem lehetek naiv, minél kevesebben tudnak róla mit tervezek, annál nagyobb a sikerre az esély. Ha pedig rájövök mit terveznek az emberek, lejelenthetem a megfelelő helyen.

Ám addig is, jobb ha senki sem tud róla... vagyis majdnem senki. Szépszemű előtt úgysem tudok titkot tartani. Viszont azt sem hagyom, hogy lebeszéljen róla. Tudom, hogy kockázatos kiadni magam a kiválasztottnak, de ez a legjobb sansz amink van; találkozni fogok azzal az emberi harcossal, azzal a Marc Wells nevűvel az általam megszabott helyen és időben. Úgy ismerem a bolygót mint a tenyeremet és ez előnyömre válhat egy esetleges küzdelemben. Mert annyira azért nem vagyok naiv mint a húgom, hogy ne gondoljam azt bármi hátsó szándék ne vezérelné azt, aki keresi a kiválasztottat. A kérdés már csak az, hogy mit akarnak Tetiától és mennyire messzire kell elmenjek azért, hogy ezt kideríthessem. Egy hét múlva, miután nyugovóra tért a nap a hegyek mögé, talán megkapom a kérdéseimre is a választ... (566)