- Jó napot kívánok, miben lehetek szolgálatára? – szólt negédesen a hangom, ahogy kapcsoltam a hívást. Ismerős, morcos hang jött a vonal túloldaláról. Ő kedvetlen volt, viszont én most lettem izgatott. Munka…
- 6-os szektorban kettő. – Tömör és lényegre törő volt a válasz, számomra nem is kellett több, ahogy felpakolva mentem a 6-osba Bernardhoz. Nem ez az első eset, hogy újabb ember vagy ocantisz dobódik ki onnan, de nem is kimondottan érdekelt, ahogy felnyaláboltam a két vékonyka alakot. Hogyan tűntessem el őket? Hamvasztás, feldarabolás, ledarálás és valaki megeszi ebédre? Olyan szaftos kis ötletek jutottak eszembe, míg az egyik meg nem mozdult, hát ez él?! Milyen szép napom van!
Nyújtom a kezemet, amibe érkezik is a fizetség. Jól számolt. – Vegye elintézettnek – bólintottam egy elégedett sóhajjal, aztán huss, már ott sem voltam azzal a kettővel. Kerestem egy kis üres szobát, bezártam az ajtaját, majd nekiálltam műanyaggal bevonni a padlót, kevesebbet kell felmosni, és nem marad az UV fényben sem nyom, míg én játszok egy keveset. Azonnal az élőt dobtam fel egy könnyed mozdulattal a kialakított helyre levéve a ruháit, majd fölé hajoltam.
- Szia – mosolyogtam rá, miközben vettem egy tűt, és belészúrtam. Kell a vére, be kell tenni a sorakozó többi közé. Az emberi és ocantiszi vér csak színben hasonlított, másban nem nagyon. Alvadás után az ocantiszi nem marad feketés vörös, sokkal inkább más színekben játszik, aminek valószínűleg a bolygó is egyben az oka, és a képességeik is tudják befolyásolni. Nem egy-kettő akad már a gyűjteményben, ő is az lesz.
Mit csináljak vele? Annyi a lehetőség, most, hogy életben van. Feldarabolás az olyan snassz, és elvérzik, mielőtt még a végére érhetnék…
Rebeg valamit ajkairól az eszmélet határán, de nem különösebben érdekel, ahogy fogok egy kést. Maradjunk a régi módszereknél, azokban sokkal több a kedv. Szépen szikszalaggal lekötöttem a száját, hogy nekem ne hangoskodjon, miközben a lábához sétáltam, és az ölembe vettem. Kicsit már meg van roncsolva, de hát a kísérlet senkinek sem kegyelmez. Ámbár, szeretem a makulátlan testeket, mert azokat könnyebben lehet díszíteni, de neki most oly mindegy, úgyis mindjárt mást varázsolok belőle.
Bőrébe vájtam a kést, vére azonnal kibugyogott belőle, ő pedig megrándult, de én tartottam erősen, vigyáztam rá, hogy a készülő műn ne legyen egy csorba sem. Szépen hámoztam meg, mint egy narancsot. Mikor végeztem, bőrét arrébb raktam, majd megtöröltem kezeimet a viselt köténybe. Húh, igazán tetszetős lett – néztem addigra már a halottat, aki vagy a vérveszteségbe, vagy a fájdalomba engedte lelkét a túlvilágra. Kár, pedig kérdeztem volna többet is.
A másik jött a sorban, de mivel már halott volt, így aztán őt szimplán csak apró darabokra vágtam, és egy vércseppjét megőriztem.
Szépen összepakoltam, külön-külön becsomagoltam őket. Mindkettőnek lesz szép helye, a bőrt pedig majd kiszárítva beküldöm egy ruha üzletbe. Minden felhasználható, a kérdés az, van-e épp kedvem elugrani ennyi helyre, vagy csak vigyem őket a „krematóriumba”.
Nyílt az ajtó előttem, ahogy beléptem a lakásba, éppen visszatérve a Volentisre. Máris egy gyerek sikongató hang kezdte ordibálni, hogy apa, apa, apa. Elmosolyodva vettem le a kabátomat, és kaptam fel az érkező gyereket, aki egy bábuval jött elém.
- Daniel – nyomtam homlokára egy csókot, majd a bábura néztem. – Hol a feje? – kérdeztem az 5 éves ficsúrtól, aki csak elnevette magát, majd mutatott az egyik sarok felé, ahol tényleg ott volt a megtépázott bábúnak a maradék része. Igen, úgy tűnik, Danielnek van egy kis hajlandósága arra felé, amiben én dolgozom. Még a végén a nyomomba lép. Büszke apa lennék, az biztosan!
Ahogy beljebb somfordálok a gyerekkel, jelenik meg előttem egy jelenés. A feleségem, Lyanna. Érdekházasságunk volt, mert amikor házasodnom kellett volna, nem nagyon volt kit, így aztán a Consilium választott. Jó pár veszekedés után, de végül elfogadott, és megértett, megismertem és nem bántam, hogy ő lett Daniel anyja, ahogy azt sem, hogy a következőé is ő lesz. Igazi vipera, aki megért, és nem locsog, hanem támogat, cserébe én néha szeretem.
Odasétálva hozzá, csak gömbölyödő hasára tettem a kezemet, amire ő is a gyűrűset.
- Munka?
- Pazar volt – sóhajtottam elégedetten. Mámorban úsztam, hogy ma a csontokat darálhattam porrá, más kérdés, hogy utána a padlót ezerrel súrolnom kellett, de minden nyom eltűnt utánam. Az áldozat papírjait, ha volt, azt pedig elintézi Elliot, a munkatársam. Én vagyok a mozgó, takarító rész, ő pedig az informatikai, és papírügyi dolgokat oldja meg. Tökéletes párosítás, ami mindig egyensúlyban van.
- Hoztál? – vágott a gyerek a pillanatba, ahogy nagy szemeivel az én arcomat mustrálta és lengette a fejetlen bábut.
- Természetesen – bólintottam egyet, ahogy a zsebembe nyúlva fehér építőkockákat húztam elő. Ő máris elvette, és egymásba kezdte illeszteni, miközben néztem, milyen lelkesen forgatja a faragott csont darabokat. Én csiszoltam őket egy lábszárcsontból. Persze, nem mindig mindegyik tökéletes, de akkor azzal még tovább foglalkozom. Szeret építeni.
Unottan olvastam a Consiliumi levelet. Még ha oda is tartozom leginkább, mert ők adják a munkát, azon kívül nem érdekel a politika. Ocan vagy Föld, ember vagy ocantisz, oly mindegy, mindkettőt darabokra szedhetem. Amíg fizetnek, én dolgozom, és mivel csak a Consilium tud rólam, így aztán nekik vagyok a jobb kezük, aki minden nyomot eltűntet.
Fene… A számüzetésről szóló törvény legkevésbé sem a szájízem, nem is értem, Pavellnek miért ez jutott éppen eszébe, de ez munka csökkenést fog jelenteni. Nem mintha panaszkodnék, csak így aztán a laborok, és véletlen balesetek között fogok ingázni. Ahj, de szomorú.
Nem szabad ezt figyelmen kívül hagynom, ezzel nem értek egyet…
Muszáj egy intő jelt felmutatnom, a boldogságom a tét.
Míg a Consilium nem mocskolta be élére vasalt öltöny ujjait, én addig örömmel lubickoltam el a vértengerben. De hogy fürödjek tovább, ha kiapad a tenger?
A kabin vörösben játszott, a falak, a padló, az ágy, mindenhol vér csorgott és folydogált. Elégedetten néztem, miközben telefonáltam Eliottnak, hogy a kamerafelvételeket húzassa ki. Tudni fogja, hogy én voltam, nem hülye a Consilium.
Nem is kellett sokáig várnom, ahogy térek vissza a szobámban, látom, hogy nyitva a kabinom ajtaja. Mily hamar… Mosolyt fakaszt arcomra.
Azonnal betérek, és egy ismeretlen személlyel állok szembe, aki feleségemmel éppen elbeszélget.
- Jó estét – jegyzem meg kifinomultan. – Miben lehetek szolgálatára?
Kikísér. Elkísér a Consuliumhoz.
Számon kér, de minek? Tudhatná, hogy ott leszek a legnagyobb művész, ahol a legtöbb az alapanyag.
Ha ezt ő megtagadja, én tovább lépek.
De nem tagadta meg tőlem. Kiegyeztünk.
Én pedig járhatok tovább vörösben.
Ki lesz a következő név?
Lehet, hogy te?