Még emlékszem, milyen volt az elemek szertartása. Vérvonalunkban elég sokaknál előfordult, hogy a szertartásra szorultak, mert erejük egészen addig nem mutatkozott. Sok gyermeknek van elképzelése arról, melyik pártfogását szeretné elnyerni a négy közül, s többnyire én sem voltam ez alól kivétel. A természet minden bizonnyal megérezte ezt, csakhogy amikor a Víz próbája kudarcba fulladt, meglehetősen elbizonytalanodtam. Egy lépéssel közelebb kerültem az olyannyira nem vágyott Tűzhöz, mi számomra akkor még a mindent felemésztő pusztulást jelentette. Azóta megbarátkoztam a lángokkal, felfogtam azok valódi értelmét, annak ellenére, hogy végül a Föld övéi közé választott. Akkor és ott úgy éreztem, az elemek jobban tudják, mi illik hozzánk, mint mi magunk.
Családom több évszázados történelmében sokféle ocantis megfordult. Gyógyítók, kereskedők, földművesek… sőt, ha hihetek a történeteknek, még egy Shravana is akadt közöttük. Az vagyok, aki vagyok, éppen ezért eszem ágában sem volt utána járni. A többiek valami olyasmit láttak bennem, amiből kettőnél több nemigen akadt felmenőink között. A Sceptri új védelmezőjét. Ostobaság! A kiképzésbe viszont belekezdtem, bár nem azért, hogy egyetlen vezetőt védjek. Én mindenkire vigyázni akartam és akarok a mai napig.
A támadások terén akadtak nehézségeim. Képtelen voltam rávenni magam arra, hogy kárt tegyek másokban. Ez a része szörnyen nehéznek bizonyult, de eszemben sem volt emiatt feladni. Főleg nem azok után, hogy egyetlen húgom majdnem teljesen megvakult az elemi szertartása során…
Szüleink akkorra már meghaltak, nagymamánk vigyázott ránk. Két fiútestvérem azzal kezdett foglalkozni, amibe anyánk és apánk belehalt. Gyógynövényeket kerestek, majd elcserélték őket, így biztosítva számunkra mindent. Ők ketten azután tűntek el, hogy a magukat embereknek nevező idegenek közénk érkeztek.
Húgom megfakult tekintetéből napokig könnyek folytak. Többnyire csukott szemekkel hallgatta a hirtelen ijesztővé vált világot, tartva az árnyalakoktól, mik általunk köré gyűltek. Nem látott mást, csak sötét foszlányokat, mik rémisztő szörnyekként riogatják színtelenné vált világában. Fogalmunk sem volt, mit tehetnénk. Elkeseredettségemben én is csupán arra voltam képes, hogy karjaimban tartottam őt, halk dallamot dúdolva, míg álomba nem merült. Amíg ő aludt, én visszatértem kiképzésemhez, sokkal elszántabban, mint előtte. Egyedül az járt a fejemben, hogy meg kell őt védenem. A mindenkiből így lett egyetlen személy, s így veszítettem el eredeti célomat. Annyira próbáltam erőltetni a fejlődést, hogy még a Föld is elfordult tőlem.
Nem hittem volna, hogy néhány gyermek lesz az, akik visszatérítenek előtte járt ösvényemre, de így lett. El nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok nekik miatta. Azért, hogy segítettek visszatalálni önmagamhoz és a bennem rejlő elemhez. Hetekig éltem úgy, hogy majdhogynem teljesen képtelen voltam használni azt, de egyáltalán nem nevezném azt az időszakot életnek. Mintha egy jelentős részem hiányzott volna, csakhogy nem kitépték, sokkal inkább kitaszítottam azt.
Az emberek évekkel később jelentek meg furcsa öltözetükkel és érthetetlen beszédükkel. Érdekesek voltak, ugyanakkor érkezésükkel szokatlanul megnőtt az eltűnések száma. A bátyáim is így jártak, s bár nem hiszem, hogy a jövevények tüntették el őket, lehet, hogy közük volt ahhoz, hogy elmentek. Fogalmam sincs. Mikor napokig nem jelentkeztek, arra készültem, hogy elindulok megkeresni őket. Egyetlen megmaradt testvérem akadályozott meg benne. „Ne menj!” A félelemmel telt suttogást azóta is visszahallom elmémben. Akkorra már megtanulta úgy használni erejét, hogy az segítségére legyen a mindennapi életben. Az árnyalakokkal is megbarátkozott, bár nem volt egyszerű. Számtalanszor meg kellett mutatni neki, kik is azok. Hozzá kellett szoknia az érintésünkhöz, jobban kellett figyelnie hangunkra…
Ahelyett, hogy elmentem volna, maradtam és újra arra kezdtem koncentrálni, hogy erősebb és képzettebb legyek. Nem azért, hogy legyőzhessem az idegeneket, hanem azért, hogy vigyázhassak MINDENKIRE.