Becenév: Dahlia Faj: ember Születési hely, idő: 2573. április 27., Föld Kor: huszonöt éves (alvó volt) Csoport: telepes Család: A családom a Földön maradt, egyedül én kerültem be az Alvó programba. Családi állapot: hajadon Szexuális beállítottság: heteroszexuális Karakter arca: Amanada Seyfried
We've come too far to give up who we are
All ends with beginnings
Jellem
Olyan volt, mintha újra születtem volna, de semmiképp sem újjá – a végtagjaim, amiket a Földön még elégedetlenkedő arckifejezéssel bámultam a tükörben, a csípőm, ami mindig párnásabb volt, mint amire vágytam, a fültől fülig érő vigyor hirtelen nem számított többé. Hol édes, hol keserű szájízzé fakultak, és megdöbbentem, valahányszor tükörbe néztem. Mikor elszakítottak a családomtól, mikor erővel idehoztak és hibernáltak, senki nem szólt, hogy az Alvó programból felébredni micsoda trauma a testnek. Talán ezért kellett eltelnie annyi időnek, míg rájöttem, hogy nem tudtak megtörni. Igazán nem. Még mindig mosolyra rándult a szám, bárkivel találkoztam a hajón, és beszélgetésbe elegyedtem akárkivel, még ha minden izmom sajgott is. Anya régen azt mondta, az optimizmuson javíthatatlan. Apa szerint az agyam olyan, mint a világ legbonyolultabb és legszórakoztatóbb hullámvasútja. Azt is mondta, ha elég nagy leszek, megépítjük. Már biztosan egyikük sem él, de a hullámvasút csak rója a maga köreit, feltérképez, analizál, megoldást keres, felkutatja azokat az érzékeny pontokat, ahol gond adódhat a jövőben. Talán mindig ilyen voltam, és a Consilium erre mesteri módon ráérzett. Mindig volt bennem érzék a segítségnyújtáshoz, az ön- és környezetanalízishez, mindig csak segíteni akartam, a magam hol ügyetlen, hol tudálékos módján, most pedig, amikor nincs többé családom - az életemnek sincs más értelme, csak a küldetés, amit föntről kaptam.
Anya olyan, mint egy csepp méz a nyelved hegyén, legalább is sok évvel később így képzelem őt, az ölelést, amiben felnőttem. Apa nevetése pedig mint a bor, amiből tizenhat éves koromig sosem ihattam, egyetlen kortyot sem, és összevont szemöldökkel néztem a felnőtteket, a játékot, amiből engem kizárnak, amihez én nem vagyok elég nagy.
Elég nagy. Elég nagy itt a csend. Az emlékeim labdáznak valahol, összekoccannak a gondolatok, csupa velő és elhagyott csigaház vagyok, míg a képzelt múlt filmkockái megtöltik a fejem, az orrom, a szám, hogy néhány perccel később kisemmizetten hagyjanak itt, a sötét szobában, ahol mindent megül a várakozás pora. Hideg van, de nem annyira, hogy a takaró alá fészkelve várjam a hajnalt, mint oly sokszor.
Mint oly sokszor. Néha még ma is látom a szőke kislányt, a haja csupa kóc, ahogy az asztal alá bújik, keressetek meg, és mikor az apja hangosan rákérdez, a kanapé mögött vagy, Rózsám, oda bújtál már megint, ő azt mondja, nem ott vagyok, apu, és még talán az sem érdekli, hogy ezzel leleplezi magát, mert apu a karjába veszi, medvepuszit kap, mert végülis ő nyert. Talán csak képzelem, talán igaz se volt, talán árokba szült anyám, egy lelenc, és sosem ültetett apám a térdére, de szeretem hinni, hogy minden emlékem, minden apró szem cukorka a nyelvem alatt, ami néha, csendes éjszakákon a fogamhoz koccan, igaz.
Igaz. Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a híres arkanzaszi Tájfun. Tölcséres vihar a sógorom. Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan – alélva felhőbefuró forgószél tetején? Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.
A kezemre. Ebben a percben olyan halovány, mintha fényből szőttek volna, pedig ha hiszed, ha nem, nyomorból vagyok: ocantin siratók, űrbe zárt csillagok, jajgat a fémszerkezet alattunk, körülöttünk, mert elszívjuk az Ocan levegőjét, mint paraziták és betolakodók, elszívjuk, hogy minket virágba borítson. És ez a kéz holnap újra életek és sorsok összefonódása fölött fog bábáskodni, holnap elölről kezdem, hálás mosollyal, bizakodva, mert ha látnak, bennük is bizalom ébred. Mert, ha látnak, megértik, hogy nem haraphatunk abba a kézbe, ami kegyesen enni ad.
Kedves Dahlia! Engem ért a megtiszteltetés, hogy elsőként az oldalon üdvözölhesselek! (Előre is elnézést kérek az esetleges hibákért, rossz a gépem és póteszközön sínylődöm.) Rögtön egy költői, ám igen fontos kérdéssel kezdeném: hol a csudába bujkáltál eddig? Olyan gyönyörűen fogalmazol, már az első soraiddal teljesen elbűvöltél, az áhítatom irányodba pedig minden egyes betűvel nőttön nőtt. Az egész lapod fantasztikus lett, képtelen voltam letörölni a mosolyt az arcomról, miközben olvastalak. Van valami különleges abban, ahogy írsz; talán ezt hívják stílusnak, vagy csak írói vénának. Körüllengi minden sorod egyfajta bájos gyermekiség, áthatja valami varázslat, mégis ott lappang mögötte a keserédes, rideg valóság. Nem sokat tudtunk meg Dahliáról a lapodból (őszintén szólva az agyam nem fogadott be sok információt, mert annyira elbűvölt az, ahogyan írsz, hogy elfelejtettem arra figyelni, mit írsz), legalábbis ami az adatokat vagy a tényeket illeti, mégis úgy érzem, ismerem őt. Ez az igazán jó jellemábrázolás, amikor nem írsz semmi tényszerűt, mégis sikerül bemutatnod a karaktered hangulatát és jellemét. Ezek alapján én határozottan beleszerettem Dahliaba (kár, hogy nem írtál magadnak testvért, szívesen plotolnék veled!). Hadd jegyezzem meg, bár ezt az elfogadók elején szoktam, de most muszáj volt előrébb vennem az első benyomást rólad, úgyhogy itt pótlom: igazán különleges PB-t választottál magadnak, Amandához remekül illik ez a fajta gyermeki báj, ami mögött mégis érezni azt az érett, felnőttes mélységet, ami annyira szerethetővé teszi. Biztos vagyok benne, hogy sokan csorgatják rád a nyálukat már most (*megtörli a száját*) Nem lesz könnyű életed a telepen, ne feledkezz el a kötelező házasságról és gyerekvállalásról! Erről nem írtál a lapodban, pedig érdekel, van-e már valaki a láthatáron, értek-e már negatív tapasztalatok ezzel kapcsolatban. Ne félts, rád cuppanok majd a játéktéren, hogy felzárkózzak - egy lelkes olvasód máris akadt! Ebben a pillanatban tudtam meg, hogy canon vagy - esküszöm, le sem esett idáig! Teljesen elbűvöltél, látod? Mentségemre legyen szólva, hogy Micah volt az ötletgazdád, nem én, de így még inkább kíváncsi vagyok rá, mit kezdesz a ketyegő idővel, és hogyan boldogulsz nőként a férfiak világában - mert hiába Ocan, hiába egy teljesen új bolygó, ahová a katonaság beteszi a lábát, az hamarosan az ő világukká válik. Nagyon sok szerencsét és kitartást kívánok az ocani élethez, menj és kápráztass el mindenkit a bájaiddal! Nem is tartalak fel tovább, irány a játéktér! Fantasztikus, élményekben gazdag játékokat kívánok neked! Ha egyszer az űrben járnál, ne felejts el gondolni legelső és legnagyobb rajongódra...
Csüt. Jan. 11, 2018 4:32 pm
Anya olyan, mint egy csepp méz a nyelved hegyén, legalább is sok évvel később így képzelem őt, az ölelést, amiben felnőttem. Apa nevetése pedig mint a bor, amiből tizenhat éves koromig sosem ihattam, egyetlen kortyot sem, és összevont szemöldökkel néztem a felnőtteket, a játékot, amiből engem kizárnak, amihez én nem vagyok elég nagy.
(Előre is elnézést kérek az esetleges hibákért, rossz a gépem és póteszközön sínylődöm.) Rögtön egy költői, ám igen fontos kérdéssel kezdeném: hol a csudába bujkáltál eddig? 
Olyan gyönyörűen fogalmazol, már az első soraiddal teljesen elbűvöltél, az áhítatom irányodba pedig minden egyes betűvel nőttön nőtt. Az egész lapod fantasztikus lett, képtelen voltam letörölni a mosolyt az arcomról, miközben olvastalak. Van valami különleges abban, ahogy írsz; talán ezt hívják stílusnak, vagy csak írói vénának. Körüllengi minden sorod egyfajta bájos gyermekiség, áthatja valami varázslat, mégis ott lappang mögötte a keserédes, rideg valóság. Nem sokat tudtunk meg Dahliáról a lapodból (őszintén szólva az agyam nem fogadott be sok információt, mert annyira elbűvölt az, ahogyan írsz, hogy elfelejtettem arra figyelni, mit írsz), legalábbis ami az adatokat vagy a tényeket illeti, mégis úgy érzem, ismerem őt. Ez az igazán jó jellemábrázolás, amikor nem írsz semmi tényszerűt, mégis sikerül bemutatnod a karaktered hangulatát és jellemét. Ezek alapján én határozottan beleszerettem Dahliaba (kár, hogy nem írtál magadnak testvért, szívesen plotolnék veled!). 
Biztos vagyok benne, hogy sokan csorgatják rád a nyálukat már most 
(*megtörli a száját*)
