- Már nem kell sok neki! Üssd ki a rohadékot! - hallom a hátam mögött morajló tömeget, ami elnyomja a vadul zakatoló szívem dobbanását. Már két éve bekerültem ebbe az őrült játszmába, a ketrecharcok világába, és most először érzem azt, hogy méltó ellenfélre találtam. A szemöldökömből és ajkamból vér szivárog, sós íze valahogy mindig utat tör magának, és a torkomban köt ki, hiába köpöm ki a számból a felesleget unos-untalan.
Feldagadt kezemet magam elé tartva indulok meg ismételten a gong-szó után az ellenfelem felé, és a már jól megszokott jobb horgába újból beleszaladok. Ez pedig igazán tiszteletre méltó. Ha nem kellene kifjezetten utálnom, akkor nagy valószínűséggel haverok lennénk, mert szerintem igenis mindenki tiszteletet érdemel, aki valamiben jobb nálam. Jó nyilván mások is, bár ez a szakma nem igazán az a szakma, ahol ezt csak úgy osztják. Árvaként az utcákon nőttem fel, és a kitartásomnak köszönhetően lettem a bunyózásban jobb mint mások. Kőkemény edzések árán nézek ki így, és vagyok az egyik legjobb az illegális ketrecharcosok között. Negyvenkét ko és 57 győzelem van eddig a nevem mellett, ez pedig egy olyan teljesítmény, melyet eddig még senki nem szárnyalt túl. Kivéve ez a fiú velem szemben. Szemei dagadtan merednek rám, szinte már alig lát ki az apró résből. Orrából vér folyik és mégis, mindezektől függetlenül táncol a szalmával lehintett padló szélén, és egyáltalán nem figyel arra, hogy az emberek nagyrésze nekem szurkol... mert hát a nem túl korrekt fogadásokon inkább rám rakták a pénzüket. Mindennél szimpatikusabbnak találom őt. És most először nem hajt a vágy, hogy megnyerjek egy meccset! Most szívesen lefeküdnék és aludnék egyet, és hagynám, hogy történelmet írjon a gengszter berkekben...
Ám nem tehetem.
Kezem ütésre lendül, hogy megsorozzam a szerencsétlent, amolyan minden erőmet beleadva még egy kicsit, ám mielőtt hozzá érhetnék valami furcsa dolog történik.
Sötét ruhába öltözött alakokat látok a közönség soraiban, több kötelet is lógni a levegőben, és még mielőtt felhívhatnám mindenki figyelmét arra, hogy itt valami nem kerek, a világ azonnal elsötétül, én pedig nem tudom meg, hogy most ez volt - e vajon életem első veresége, vagy hogy mi is történt..

- Márpedig nekem sem maga, sem más nem fogja megmondani mit tegyek! Azért mert egy kibaszott begyüjtő megtalált és úgy érezte, nekem itt a helyem, attól még pont megfosztottak attól, hogy döntsek!
- Az életét köszönheti nekünk, legyen hálás! - lép hozzám közelebb a katona a fegyverét szorongatva, nekem pedig elborítja a lila köd az agyamat.
- Baszok rá! Soha nem voltam senki csicskása, és nem kértem, hogy mentsenek meg! Így nem is tartozok lófasz semmivel sem! Maga is és a Consiliuma is bekaphatja! - kiabálom, majd megbököm a mellkasát. Nyugodtan megüthet, meglőhet, nem érdekel! Nem fogok itt nőkkel henteregni, nem fogok sorra dugni mindenkit, és nem fogok szabálykövető birkaként növényeket termeszteni, mert az mindenkinek jó. Én ugyan nem kértem, hogy életben hagyjanak. Mikor kiválasztottak, akkor valószínűleg tudták, hogy soha életemben nem kötődtem senkihez, hogy nem volt otthonom hosszabb ideig, nem volt családom, és senkim sem. A saját magam ura voltam, és nem értem mit várnak tőlem! Nem fogok más lenni, nem fogok megváltozni csak azért, mert több tíz évig altattak!
- Hozzák be az irodámba! - hallom White hangját, majd erőszakosan kiszabadítom magam, mikor egy-egy oldalról rámkarolnak a csicskásai...

Azt hiszem ettől a pillanattól számítok lázadónak.