Apám szokásához híven nem válaszol már Simon mondataira. Neki ezek csak olcsó kifogások. Minden sérülésem után, otthon voltam, a négy fal közé zárva, gondolkozva, hogy mi az, amiben hibáztam. Ezt ezúttal is megtettem, a belém rögzült idegek, mégsem tudok rájönni, hogy mi lehetett az a pont, ahol hibáztam. Nem a lövésben, azt lényegében én engedtem neki, hogy megtegye. Az egész kadéttal kapcsolatban. Mi volt az a pont, ahol látnom kellett volna, hogy ő egy szabotőr? Hogy lényegében az egész hajót meghibásította? Az előző utunkban enyhén szólva is majdnem ott hagytuk a fogunkat. Nem sok kellett hozzá. A kommunikációs rendszerünk meghibásodott, a fegyverraktár kis híján felrobbant és még abban sem lehetek biztos, hogy az egész nem-e Nikolai műve. Fejemet rázom meg, nem fogom megkérdőjelezni a feljebbvalóm döntését. Márpedig a kapitány döntött vele kapcsolatban. A rengeteg Uramozás rángat vissza a valóságba, hallgatva a rövid eszmecserét, lassan újra úrrá lesz rajtam a régi higgadtság, a közöny. Egyetlen egy dolog volt, amiért nem akartam elmenni. A Parancsnok tudja, hogy igazam van, hogy jól látom a dolgokat, ám itt szól közbe az etikett. Melyről magasról teszek, ő is sokáig magasról tett. Ám ahogy egyre nagyobb pozíciót ér el az ember, úgy ezt annál kevésbé teheti meg. Nem mellesleg sejtésem szerint a Consilium rendezi ezeket. Nekik még annyi választásuk sem volt, mint nekem. Fejem halkan koppan a csempén, ahogy az ajtó bezáródik. Simon szavaira akaratlanul is mosoly kúszik ajkamra. Ezen azonban inkább csak szemöldököm ráncolom. A férfinak és nekem teljesen más elképzeléseink vannak arról, hogy mit is jelent egy üzenet átadása. - Egy helységben vagyunk - lököm el végül magam a faltól. - Ez már épp elég, hogy át kelljen adni, nem mehet szembe egy feljebbvalójának parancsával - lépek elő, értetlen ábrázattal tekintve rá. Aztán ki tudja, lehet, ahogy mások is, úgy Simon is lazábban kezeli ezeket. Velem ellentétben. Én nem tudom ezt megtenni én nem tudok ilyen lenni. Számomra ez egyszerűen nem megy. - Nem arról van szó, hogy nem akarok - ez teljesen másról szól. Bárhogy is gondolkozom a múltamon, hogy miket láttam, az Admirális is hithű Consilium párti volt. Mégsem hajolt meg előttük, egyszerűen csak ugyanúgy gondolkodtak mindketten. Ha arról volt szó, nem ment el „kötelezőnek” mondott eseményekre. Ha jól rémlik az „esküvőmön” sem volt ott. Ő kedvelte a legkevésbé Carlt, mégis ő volt, ki a legjobban kijött vele végül. De ezen nem is lehet csodálkozni, ő volt az egyetlen, ki látogatta, ki foglalkozott vele az elmúlt években. - Katona - vonom össze szemöldökömet, nem értvén, hogy mire gondol. - A feladata, hogy feladatokat osszon ki. Számára az már lényegtelen, hogy a saját embereinek, vagy mindenki másnak. Úgyis megteszik, amit mond - és ez így van rendjén. Számomra ez a természetes, nem is akarok ezen változtatni. Ebben nőttem fel, az a legtermészetesebb számomra, ha teljesítem a parancsokat, mást el sem tudnék képzelni. Mindenki körülöttem csak sír a Consilium hatalma miatt, melyet nem értek. Én el sem tudnék képzelni mást a helyükre. És nem is kellene. Ők a lehető legjobb megoldás számunkra. Az ajtóból még egyszer visszafordulok. - Nem azzal tiszteli meg, hogy eljön - fordulok meg vele szemben. - Épp ellenkezőleg. Az Admirális az ehhez hasonló összejöveteleket nem gondolta fontosnak. Az erre szánt időket hasznosabban is el lehet tölteni. Ha valóban tisztelegnének előttük, akkor nem rendeznének neki megemlékezést - ez az én és az Admirális véleménye. Mindenki másé, természetesen más. De ha mégis el akar jönni Simon, lelke rajta, ki vagyok én hogy meggátoljam? Újra útnak indulnék, feltett szándékkal, hogy kiadok magamból minden fölösleges energiát és frusztrációt, melyet az elmúlt percekben szereztem, mégis az ajtóban még megtorpanok. Messziről sem hallom már a Parancsnok hangját. Tétován fordulok vissza. - Köszönöm - vonom össze szemöldökömet. Azt hiszem, ilyenkor ezt illik mondani. Meg ami azt illeti, valóban hálás vagyok neki, hogy falazott nekem. Még ha szembe is kerültem volna az apámmal… Elég lesz holnap a kellemetlen találkozó. Összezavarodott arccal fordulok meg, és hagyom el az öltözőt, nem kis idő múlva pedig magát a sportlétesítményt… A napom hátralévő részét az Arkanon kívánom tölteni, szétverve az összes fellelhető bábut… Holnapra, előre is kiadom magamból az ideget.
Különösebben nem zavartatom magam a ténytől, hogy a parancsnok egyszerűen elereszti a füle mellett amit mondok. Megszoktam a magas rangú tisztektől, főképp az arrogánsabbjától. Még csak nem is bosszant. Felmerül bennem, hogy kíváncsi lennék Katrináék családjára a négy fal között, de jobban belegondolva abba, amit hallottam, abba amit a parancsnokból láttam, és abba amit Katrina, illetve a viselkedése árul el, már nem is gondolom ezt a kívánságomat annyira komolyan. Még a végén azt kell hinnem, hogy a miénk egész normális család. Mikor Katrina kilép a zuhanyzóból, én éppen az alsónadrágomat rángatom magamra, és mikor sikerült, felé fordulok, kajánul vigyorogva. - Nem is... Csakhogy az apja nekem nem adott parancsot. Megkért, hogy adjam át az üzenetét. Valószínűleg fenyegetésnek szánta a mondandója felét, de én egy árva parancsot sem kaptam tőle. A következő megjegyzésére elgondolkozom rajta, hogy megkérdezem, akkor miről is van szó, ha nem arról, hogy nem akar elmenni, de végül inkább nem firtatom a kérdést. Egyelőre legalábbis. Katrina szemmel láthatólag túl sok időt töltött az apja társaságában, és fel sem tűnik neki, hogy a parancsnok mennyire érzéketlen, vagy éppen szándékosan kegyetlen tud lenni. - Igen, azt látom, hogy nehezen viseli, ha nem az történik, amit ő elvár… Ebben sincs gúny, sem csipkelődés. Maga jött a lánya után, és elég sok energiát és időt beleölhetett abba, hogy megtalálja. Már ahhoz képest, amilyen erőfeszítéseibe általában kerülhet, hogy meglegyen az akarata. Eddigre már az egyenruhám nadrágját gombolom, a pólóm a vállamra dobva várja, hogy visszavegyem. Ahogy Katrina szembefordul velem, ránézek. - Nos, az élőket általában a legkevéssé sem érdekli, hogy az elhunyt mit gondolna fontosnak. Ezek az események a saját lelkiismeretük megnyugtatásáról és persze a társadalmi nyomásról szólnak. Mondhatni kötelező körök. De ezesetben másképp fogalmazom. Ideje, hogy az apja által elvárt módon is tisztelegjek a nagyapja emléke előtt. Most hagyom, hogy menjen. Sejtem, mire készül, és azt hiszem jelenleg nem tudok neki sokat segíteni. Felajánlhatnám magam edzőpartnernek, de akkor biztos lekésem az óráimat. Az utolsó megtorpanását követő röpke kis köszönömre elmosolyodom, és eligazítom a pólómat. - Bármikor. Ő csak hiszi, hogy ilyenkor ezt illik mondani, én viszont komolyan gondolom. Megvárom, míg elhalnak a távolodó léptei keltette zajok, aztán összeszedem a maradék holmim, megszabadulok a nedves törölközőtől, és nekiindulok, hogy még az órák előtt szerezzek magamnak pár falat ebédet. Mire beérek az Akadémiára, a gondolataim már a napi anyagon, és a kadétok körül forognak.
Szer. Ápr. 25, 2018 8:13 am
Apám szokásához híven nem válaszol már Simon mondataira. Neki ezek csak olcsó kifogások. Minden sérülésem után, otthon voltam, a négy fal közé zárva, gondolkozva, hogy mi az, amiben hibáztam. Ezt ezúttal is megtettem, a belém rögzült idegek, mégsem tudok rájönni, hogy mi lehetett az a pont, ahol hibáztam. Nem a lövésben, azt lényegében én engedtem neki, hogy megtegye. 
