Kikapcsolta a tabon a megnyitott aktákat, azok pedig szépen sorban bezárultak. Először John Bennett és a többi összeesküvő adatai. Minden információ róluk, egészen a fogantatásuk kezdetétől. Aztán az utolsó mappa. Marc Wells kadét. Nemrég ébresztették fel, azt mondták, hasznát veszik majd. Jó katona válik majd belőle, csak tanulnia, látnia, tapasztalnia kell. Mutasson neki utat, Robert! - kapta a parancsot, ő pedig szalutált és távozott. Magához vette a táblát. Szabad kezével végigsimított keményre vasalt egyenruháján, kiigazított egy ráncot rajta, majd határozott léptekkel szelte át a helyiséget és lépett ki a folyosóra. Sebtében nézett csak rá a várakozó kölyökre, miközben indult el a kihallgatószoba felé. - Gyere utánam! A hidegen világító csövek fényét elnyelte az egyenruhája színe, ahogyan gyors léptekkel befordult a következő folyosóra, és megállt a 2485-ös szobánál. Keze lendületesen indult a kilincs felé, majd megállt egy pillanatra. Hátrafordult a kadéthoz. Istenem, de fiatal még ehhez! - Bent hallgass, és csak parancsra cselekedj! - adta ki az utasítást, és már nyitott is a szobába.
Próbálok erősebb lenni, mint az engem körülvevő sötétség. Nem szeretem az Űrt, és kétlem, hogy valaha is képes lennék megszeretni. Ez a néma dac minden próbálkozásom ellenére is tükröződik a magaviseletemen. Jó kadét vagyok, szorgalmas, többnyire fegyelmezett. De nyilvánvaló hátrányt „élvezek” a Volentisen születettekkel szemben, akiknek nincs összehasonlítási alapjuk, akiket nem ragadtak el. Legalábbis nem olyan tekintetben, mint engem és a nővéremet a Földön. Azt hiszem, ennek köszönhetem a különleges figyelmet. Az addicionális feladatokat, amit most is kaptam. Hosszú ideje várakozom az üres folyosón, unottan billegek egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt újra és újra. Csak akkor húzom ki magam, amikor valaki erre jön és elszáguld előttem. Bár magam sem tudom minek. Hisz láthatatlan vagyok. Egy földi gyerek. Majd megérkezik a tiszt, akire vártam. Az első, aki észre veszi, hogy itt állok. Másodpercnyi késéssel iramodok utána, mihelyt észbe kapok. Amikor ide küldtek, nem világosítottak fel róla, hogy mire számíthatok. De tudom, hogy ki kell kapcsolnom, hogy annak kell lennem, akinek akarnak, ha jót akarok. Márpedig a hibernációt követő első sokk után megfogadtam, hogy nem leszek örökké senki. Hogy eljön a nap, amikor nem bánthatnak majd. Ahhoz pedig erősnek kell lennem. - Igen, Uram. - Felelem alárendelve, az övéhez képest egérnyi hangon. Nem bánnak velünk gyerekként, tehát nem vagyunk azok. A vékony, férfiatlan hangom mégsem tükröz többet, mint egy rémült, anyátlan gyerek.
Még gyerek. Ha a Földön lennének, iskolába járna, aztán az utcán fogócskázna másokkal. Erre ideküldik őt, hogy egy vallatást kelljen végignéznie. Ilyen világban élnek most. Benyitott. A fém falakról visszatükröződött John Bennett eltorzult arca. Az előző vallatója kemény munkát végzett. Arca maszatos volt a rászáradt vértől, jobb szeme feldagadt, csak a ballal láthatta az érkező párost. Egyedül ült a szobában, fejét lehajtotta. Szúrós szag terjengett a levegőben. Ammónia. Maga alá vizelt. A megaláztatás első lépcsőfoka. Fejével intett a gyereknek, hova álljon, majd megállt a rab előtt, és addig nem szólalt meg, míg a az fel nem nézett rá. Egyetlen ép kékjei kivilágítottak a sötét arcból, mikor nehezen megemelte a fejét. - John Bennett, hidraulikai részleg. Két gyerek, egy feleség, három testvér. - Tényszerűen sorolta az adatokat. Csak hogy tisztában legyen azzal, hogy mindent tudtak róla. A rab nem szólalt meg, de felfogta, mit mondott. A tekintetéből ki lehetett olvasni. - Bennett. John. Már ha nem bánod, hogy letegezlek. - Két lépést tett felé, csak hogy fölé magasodjon és onnan nézhessen le rá. - Szeretném, ha tudnád, hogy a hivatalos papírok szerint balesetben meghaltál. Előbb utóbb így is lesz. A kérdés, hogy miként, úgyhogy elvárom, hogy te is legalább ennyire őszintén válaszolj a kérdéseimre.
Néztem már végig, ahogy kiszippant valakit a végtelen vákuum a kinyitott zsilipeken át. De ez itt egészen más. Egy olyan férfi, akivel itt és most egy levegőt szívok. Szemtől szembe sosem láttam még ilyet. Apró terpeszben állok, kihúzva magam, kezeim a hátam mögött összekulcsolva. Mindent az elvárások szerint teszek. Ujjaim görcsösen kapaszkodnak egymásba és igyekszem minél apróbbakat lélegezni, hogy ne forgassa fel ennél jobban a gyomrom a szag. A rab látványa olyannyira megbabonáz, hogy apró bólintását akaratlanul is leutánzom és bólintok együtt vele. Észrevéve magam, zavartan a tisztre pillantok, hogy vajon figyelt-e. Csak remélhetem, hogy nem. Számtalan kérdés kering a gondolataim közt. A legalapvetőbb, hogy én miért vagyok itt. Egy részem már nem érdekli, hogy a férfi mit tett. Egy részem már elégedettséggel tölti el, hogy aki a Consilium és az emberiség ellen tesz, az megbűnhődik. Hogy ő biztosan rászolgált arra, amit kap. De nem akarok benne részt venni. Miért én? Ostobán azt hiszem, ha elég sokáig maradok néma, elfelejti majd a tiszt, hogy itt vagyok. Gyermeteg remény. - Meghaltam? - Löki a félszemű gyűlölködve a kérdést az idős tiszt felé. - Akkor minek hoztok a hullához egy gyereket, heh? Szeretett vezéreink már ilyenekkel végeztetik a piszkos munkát? Öregek és gyerekek? - Én pedig csak semmit nem értve emelem rá a tekintetem a föld bámulása után. Azt mondta amit értettem? Sosem hallottam még senkit a Consilium és a törvényeink ellen beszélni.
Nem változott az arca, miközben beszélt. Amit tesz, az emberiségért van - ezzel tisztában volt. A túlélésükért küzdenek, és az olyanok, mint ez a Bennett, hátráltatják őket. A rabra nézett, de a szeme sarkából figyelte a gyereket. Látta, ahogyan bólintott. Eggyé vált vele. Ez nem jó. Gyengeség ebben a világban. - Katona lesz. Ismernie kell azokat, akik a túlélésünket kockáztatják - jelentette ki nyugodtan. Még túl heves volt, túl élénk. Kemény, csökönyös rab, akit nehéz lesz jobb belátásra bírni. - Mondd hát el neki, mi mindent tettetek tönkre az akciótokkal, és ez hány értékes emberi életbe került. Bennett összeszorította a száját. Kiköpött, pontosan a lába elé. A cipője orrát összemocskolta a vér és nyál keveréke. - Akkor majd én. A hármas szektor oxigénfarmja sérült, csökkenteni kellett a levegő oxigéntartalmát. Le kellett zárnunk a szektort, de a katonákra szükség volt, hogy megállítsunk titeket, nehogy nagyobb kárt tegyetek. Az evakuálásban tizenöt emberünk ragadt ott. Az emberi élet pazarlása főben járó bűn, John.
Büszkén húzom ki magam, amikor az idős tiszt engem említ. Katona leszek. Én pedig szeretnék mihamarabb az lenni. Hogy vége legyen. A megmaradt gyermetegség, ami bennem van fájdalmasan feszíti a mellkasomat. A lelkiismeretem. Azt akarom, hogy eltűnjön. Hogy az ilyen helyzetekben ne kelljen többé fuldokolnom. Ugyanakkor változni sem akarom. Hogy néznék „katonaként” a nővérem szemeibe? Félek, hogy egy nap nem ismer majd meg. Hogy nem leszünk többé testvérek. De tudom, mi a dolgom és tudom, hol a helyem. Legalábbis ezzel nyugtatom magam ahelyett, hogy bevallanám, gyáva vagyok. Mert az nem megengedett. - Csak tizenöt? - Sziszegi erőtlenül a férfi. Én még nem vagyok elég tapasztalt ahhoz, hogy értsem, mire céloz. Hogy ha rajta múlt volna, vesszen oda még több katona, még több báb, hogy a Consilium megérezze. Így lényegében oda sem figyelek rájuk, a tekintetem elmerengve a nyállal vegyült vérre siklik, majd a cipőm orrára. Azt hihetné az ember, hogy kezdem unni magam. De valójában csak nagyon szeretnék elmenni innen. Legalább a stratégiám kitart. Ha csak itt némán álldogálok, előbb-utóbb láthatatlanná válok és eltűnök.
Felesleges lett volna megkérdeznie, hányan vannak még. Pontosan tudták. Az esetleges egyéb ellenállók ezek után pedig nem fognak kockáztatni. El fognak bújni, és elfelejtik azt, miért is lázadnak. - Öt katona. Tíz civil. - Várt egy pillanatig. Hátat fordított a rabnak, és a padlót bámuló gyereket figyelte. Meg kell tanulnia. Különben nem lesz hasznukra. És ha így lesz, nem volt értelme felébreszteni. - Joanna White, David Kirkman, Thomas Withshore, Laura Bennett... - megállt a felsorolásban, és ismét a rab felé fordult. - Ha jól tudom, a lányod. Tizenhat éves. Aznap anyagszállító volt. A hármas szektorba vitte át az aznapi ételadagot. Várandós volt. Ez már két élet. Várt, hogy feldolgozhassa az információt. Hogy a saját lányát ölte meg. Nem kellett semmit mondania. Elég, ha látta a szemében a pillanatot. - A Consilium őrzi a rendet. A rend az, ami biztosítja az életben maradásunkat. Mindennemű engedetlenség ahhoz vezet, amit most érzel. Veszteséghez. Amit nem engedhetünk meg magunknak. Összekulcsolta hátul a kezét. Hagyott egy kis szünetet, mielőtt ismét megszólalt volna. - Wells! - szólította meg a gyereket anélkül, hogy ráemelte volna a tekintetét. - Mondd el, mi a feladata egy katonának!
Öt katona, tíz civil. Jelentéktelennek tűnnek a szavak, teljes apátiával az arcomon állok az idős tiszt mögött. Hisz mennyi ember odalett már. De amikor név szerint kezdi sorolni őket, úgy érzem, mintha a torkom köré ujjak fonódnának, amik minden névvel egyre szorosabban tartanak. A saját lányát? Vajon igazat mond? Ami még fontosabb, vajon élvezi, amit csinál, vagy csak kötelesség? Fiatal vagyok, de biztosan tudom, hogy félnem kell azt, aki egy olyan világban és egy olyan szakmában megéli az idős kort, ahol vajmi esély van erre. Hisz mióta ébren vagyok, alig láttam negyvennél idősebbeket. Szinte összerezzenek, amikor a tiszt engem szólít és azonnal vigyázzba vágom magam, felszegett állal. - Igen, Uram. - A fejem nem mozdul, de kérdésére elkóborol a tekintetem, összeakadva az övével. Saját bizonytalanságom megérezve azonnal elkapom róla. Szigorúan meredek magam elé. Ahogy tanultam. - Engedelmeskedj minden parancsnak. Ne fordíts hátat az ellenségnek. Csak akkor ölj, ha szükséges... A Consilium szava szent. - Csak a néhány legfontosabbat említem. Félek, hogy másként elcsuklana a hangom. Nem vagyok benne biztos, hogy a tiszt mit akar tőlem hallani. Pedig szeretném azt mondani, amit hallani akar. Ezért teszem hozzá a végét. A Consilium... A fogoly egyre zaklatottabbnak tűnik a tettei súlya alatt. De azt hiszem, túl gyenge, hogy bármit tegyen. Csak morog, mint egy veszett kutya.
Azt akarta, hogy tudja, mit cselekedett. Hogy belássa, nincs értelme annak, amit tett. A rendszer, amiben élnek, szükséges. Néhol hiányos, és szigorú, de szükséges ahhoz, hogy túléljék ebben a végtelen sötétségben. Nem nézett a gyerekre. Csak a gyenge, magas hangját hallgatta, miközben az egyre zavartabb rabot figyelte. Bennett ott fogja végezni, ahol az összes többi. De először be kellett látnia, hogy a Consilium jó. Pont annyira, amennyire ebben a világban megengedett. Bólintott a felsorolásra. - Őrizd a rendet! - tette még hozzá. Olykor elfelejtik ezt a katonák. Hátrafordult, hogy lássa a gyereket. Neki is meg kellett értenie ugyanazt az üzenetet, amit Bennettnek. - Mi az emberekért vagyunk. Hogy az ilyenek, mint ez itt, ne fertőzhessék meg a társadalmunkat. Az olyan emberek, mint Bennett, csak csökkentik az esélyeinket a túlélésre. Ismét a férfi felé fordult, ezúttal közvetlenül neki intézte a mondandóját. - A lázadás az emberiség elleni lázadás. Egy merénylettel az emberiség ellen vétkezel. Várt, és figyelte a férfit. Ép szeméből könnyek folytak, melyek még jobban elmaszatolták az arcán ragadt vért és koszt. Ideje volt megkegyelmezni. Az ő módszerükkel. - Mi az azonnali következménye az árulásnak? - intézte kérdését ismét a gyerekhez. Ha azért küldték, hogy tanuljon, akkor tanulni fog.
Okos tekintettel figyelek. Mintha az iskolapadban ülnék és szorgalmasan jegyzetelnék. Van valami a férfi kiállásában, ami nem olyan, mint a többi tisztnél. Ami nem azt sugallja, hogy csak a rangja miatt kell tisztelnem - ami valljuk be, általában nehezemre esik. Csak a rangja miatt „tisztelni” valakit. Biztosan a Földön született. Ilyen idős embereket nem hibernáltak. Vajon emlékszik még úgy, ahogy én? Vajon ő lehet az, aki megfogja majd a kezem és nem hagyja, hogy a kiképzőim vasmacskaként húzzanak a mélységbe? Ebben az abszurd, kilátástalan helyzetben remény csillan fel kék szemeimben. De épp ilyen hirtelenséggel ki is fakul. Hogy lehetek még mindig ilyen naiv? Miért keresek még mindig kapaszkodót, amikor tudom, hogy nem szabad? A kérdésére komoran felelek. - Kivégzés, Uram. - A fogolyra erőltetem a tekintetem, de egy másodperc múltán észrevétlenül el is kapom azt. Úgy érzem, ha egy momentummal is tovább kell figyelnem őt, a bakancsom elé öklendezek mindent, amit ma ettem. De még azt is, amit nem ettem! Érzem, ahogy verejtékezek. - Ne hallgass rá, fiú. Nem tettem rosszat, nem öltem meg a lányom. - Én nem tudom, miért szól hozzám könyörgő hangon. Vagy miért szól hozzám egyáltalán. Úgy érzem, én vagyok a legkisebb problémája. De ő tudat alatt egy gyermektől vár megbocsájtást, mert tudja, legalábbis reméli, hogy nincs már sok hátra. Vagy csak manipulálni próbál?
Vas. Jan. 21, 2018 3:35 pm
