„ - Aryana, megfontoltad-e Holdanya és Holdapa előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?
- Igen!”

Jól emlékszem. Amint ott álltunk, kezeinket összekulcsolva a mindent beragyogó narancsos napfényben. Ott, és akkor hihetetlenül tisztának éreztem magam. És felfoghatatlanul szerelmesnek. Pedig a ruhám hosszú uszályától alig bírtam térdet hajtani, és a virágokból font koszorúm miatt egy rakoncátlan tincsem folyamatosan az arcomba hullott. Összességében minden okom meg lett volna idegeskedni, amennyiben azt nézzük, más menyasszonyokat már egy ilyen apróság is könnyedén kihoz a sodrukból. Én azonban nem láttam mást, csak A Férfit, akivel összekötöttem az életem – véglegesen, vidáman, vakmerően.
Mindent betöltött az illatár. Körös-körül a násznép, a megannyi pillantás, és a családjaink sokszínű sokasága; anyám fátyolos tekintete, apám büszke tartása, és az elérzékenyült húgom, aki felsegítette rám a ruhát, aki már napokkal előtte, tűkkel a derekamon is gyönyörűnek látott.
Tökéletes volt. Szívem vad kalapálása akkor tudatta velem, milyen szerencsés vagyok.

„ - Ígéred-e, hogy leendő férjedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?
- Ígérem!”

Felébredt. Számtalanszor hallottam ezt a szót, de sosem úgy, olyan igazian. Százszor és százszor rohantam hozzád, de egyszer sem úgy, helyben hagyva a gyógyítót… Hogy egy egész világot magam mögött tudjak minden megnyújtott lépésemmel, hogy fülemben zsongjon az ápolók szava, nem éli túl, összekapaszkodva meztelen talpam minden egyes dobbanásával, és a menetszél belekapjon a vitorlaként utánam úszó hajamba, és a hűs levegő szárítsa megizzadt nyakamat, és körülöttem elmosódjon minden, s mindenki; hogy elhagyva egy sátrat, forduljak jobbra annak irányába, hová más már reményvesztetten indult, de ahová engem csakis az éltetésed kísért, és hajtott akkor is: akkor igazán, Kaii…
Akkor számoltam utoljára az elszáguldó ágyakat, kettő, három, mert ott, a sor végén te vártál rám. Mert tudd meg, Kaii, sosem mondtam le rólad, vártam rád, hosszú napokon keresztül, ágyadnál fogtam kezed, s figyeltem lélegzetvételed. Melletted ringatott álomba egyenetlen szuszogásod és élesztett éjszaka, hogy aztán ébresszen virradatkor is; öt, hat, mert mindvégig hittem benned. Mert nem végződhet másként, nincs olyan, hogy feladj valamit, hiszen sose tetted, s én nem hagytam, hogy elfelejtsd: mekkora erő lakozik benned. Emlékeztettelek rá. Küzdened kell odabenn, hogy mi küzdhessünk érted idekinn. Megígértettem veled. És te megígérted nekem.
Hét, szilaj lendületem fékeztem a ponyvánál; tisztán élt bennem, amikor éreztem jelenléted, és tudtam, hogy velem vagy, azt akartam, hogy érezd az enyémet te, és tudd, most én vagyok te veled. Kócos hajam takarásából is láttam pirospozsgás arcod, megviselt égkék íriszed, de hangom elakadt. Pedig, ha tudnád, mennyi gondolatom űzted akkor tova, hogy mennyi köszönettel tartoztam neked, de csak némán az ágyadhoz léptem. Kezem tiédhez simult, gyengéden szorítva meg, arcomra erőtlen mosoly ült. Pedig, ha tudnád, mekkora gombóc szorult torkomon, hogyan kalapált a szívem, mikor azt suttogtad, milyen szerencsés vagy.

„ - Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Holdanya és Holdapa megajándékozza házasságotokat?
- Elfogadom!”

Mióta az eszemet tudom, anya szerettem volna lenni. Bokros teendőim mellett is éreztem magamban az erőt és az elhívást erre a csodára, s ez a mai napig sem változott, mikor már Wella az egyre ügyesebb mosolygásával ajándékoz meg.
Jól emlékszem, milyen hihetetlen, megmámorosodott öröm uralkodott el rajtam, mikor megtudtuk: a lányunk úton van. Természetesen, aggódtam egy kicsit, hiszen már nem voltam olyan fiatal, de összességében egy pillanatig sem féltem. Azt hiszem, sokszor fel sem fogtam, valóban egy új lélek költözik be hozzánk, hiszen… Pár évvel ezelőtt egy látó megjövendölte, szűk esztendők maradtak a fogantatásra, ám a szívem alatt növekvő élet újra és újra ébresztett rá arra, igazán szerencsések vagyunk.
Úgy érkezett meg Wella, akár egy felfrissülést hozó zápor, és minden kétséget elmosott maga körül. Kaii jóformán beleszeretett, madarat fogathatnék vele, de ez a lányos apák sajátja. Csöndes, tiszta éjszakába hajló percekben a dudorodó pocakomra fektette tenyerét, és mesét mondott Wellának – hidegen hagyta a gondolat, hogy a lánya még csupán dióméretű, és egy szavát sem érti. S azóta is mesél. És ringat, és tüsténkedik, amikor épp nem tehetem. Én pedig néhol már irigykedve, mégis határtalan boldogsággal nézem kettősüket. De bárhová is sodorjon utam: a külvilágot nem hozhatom be az ajtónkon. Azokat az időket éljük, amikor minden olyan törékenynek tűnik.