Nincs kedvem a kisstílű játékokhoz, mégis elveszek bennünk, mert rajtuk kívül maximum egy emberben bízom meg, ő pedig már dolgozik az ügyön.
Már magam sem tudom, hogy ki van mellettem és ki van ellenem, leginkább azok zavarnak, akik a céljaim kifigurázásán dolgoznak, talán jobban kéne figyelni oda is, ami közvetlen a közelemben van.
A mondás is azt tartja, hogy tartsd közel az ellenséget, néha nevezd őket barátnak is, akkor elhiszik, hogy veled mindent lehet, hogy megbocsátod, ha faszságot csinálnak, pedig nem így van. Alapjáraton kitűnő memóriával vagyok megáldva, néha azt mesélik átok, ezen embereknek fogalma sincs arról, hogy mi az átok valójában.
Jönnek, szívességet kérnek, én pedig megteszem, amit tudok annak érdekében, hogy cserébe én is kapjak valamit, legtöbbször sokkal többet, mint amit ők adnak, ez elsiklik a tudatuk mellett. Mert ostobák, mint a picsa, még ahhoz is tök hülyék, hogy megértsék az egész nagy tervet. Szövetkeznek, összefognak, eljátsszák, hogy a háború megúszható, és nekik föld lesz a talpuk alatt, pedig kurvára nem. Ha nem vagy te azt erősebb, sehova nem jutsz. Mindig valaki az utadba fog állni és visszatart.
Lepillantok az órámra, mélyet sóhajtok és becsukom a fekete jegyzetfüzetem, na ne aggódjon a világ, nem az álmaimat írom fel bennük, pedig azokat sem ártana, hanem apró terveket, skicceket. Onnantól, hogy leírtam, már soha nem felejtem el többé.
Gyerekként elkacérkodtam a gondolattal, hogy művészember leszek, imádtam rajzolni, festeni, míg anyám rá nem világított, hogy már az is merő szégyen, hogy balkezes vagyok. Pedig az intelligencia egyik ismérve.
Hiányzik a Föld, pedig nem is ismerem, de olvastam róla talán többet, mint bárki más, gyűlölöm azokat akik koptatták a cipőjük talpát a fenséges bolygón. Így alapból nem szimpatizálok a magamhoz invitált vendéggel se. Nem lesz neki nagy meglepetés, én senkivel sem barátkozom, személyesen sem ismernek túl sokan és le sem szólítanak, mint a popsztárokat a könyvekben.
Igazság szerint a lánynak 2 perce van megérkezni, vagy késik, azt nem annyira nézném el neki. A fontos emberek nem tehetik meg, hogy késsenek és egy velük való találkozásról sem illik.
Csak üzentem neki, nem küldtem érte senkit, nem szeretném, hogy azt érezze, kényszerítem. Azért egy nemleges választól megborulna kicsit a hírhedt türelmem. Márpedig akkor nem vagyok túl beszámítható és ezt fel is vállalom. Lobbanékony természetem nem mentség, de legalább magyarázat arra, hogy mennyire fel lehet húzni az agyam.
A fiókba csúsztatom a bőrkötéses lapokat, felállok az asztaltól, eligazítom az ingem, lazítok a gomboláson a nyakamnál, újra az órámra pillantok.
A lányról tudjuk, hogy nincs családja és leginkább barátai sem, ismerősei akadnak, így meglehetősen jól jönne nekem, hiszen, kötődni fog hozzánk, ily mód felelőséggel tartozik, vagy esetlegesen elveszti a fejét, a szó szoros értelmében mondjuk. Nemet mondani a kérésemre, egyelő lenne egy öngyilkossággal. Nekem Ő csak létszám, attól, hogy jó szakember még simán pótolható, mint mindenki más, csak én nem. Egyedül én képviselek valamit az egész csürhében, na jó talán még Bernard ér valamit a nyájban.
Ideje papnak mennem és prédikációt tartanom, jól lehet szoktam, csak nem a vallásra alapozom, pedig van alapja. Egyszer már megvették az emberiséget néhány üres frázissal egy bestsellerrel, meg némi humbuggal és egy nagy kalap mesével, ideje, hogy elővegyük az elképzeléseinket arra, hogyan tudjuk felvirágoztatni a mi kis kolóniánkat.
A konyhába sétálok, megtöltök egy poharat vízzel, egy perce van hátra. Az üvegpohárral a kezemben a semmire tátongó ablakhoz lépek és vizet löttyintek az éj sötét virágra. 30 másodperc…

Gondolatban kiosztok egy piros pöttyöt, hogy nem késik. Az ajtóhoz sétáltamban elhagyom a poharam az asztalon, dohányzóasztal, imígyen nevezték még annak idején a Földön, amíg ennek volt jelentősége. Manapság nem igazán megyünk az IKEA-ba polcot vásárolni, lévén, hogy nincs IKEA, mégis megvan mindenünk, csak a szabadég hiányzik, a friss levegő, az eső illata, amiről oly sokat olvastam, és amit már magam is megtapasztaltam az Ocanon. Hogy hiányozhat valami, amit nem is ismerek? A helyzet az, hogy rettentően. Mind meg akarjuk élni, azt, ami másokat boldoggá tesz, vágyunk utána, sóvárgunk rá. Nem tagadom, hogy én magam is lennék boldog, ha tudnám, hogy mi az, vagy egyáltalán csak tennék kísértetet a megértésére, de kinek mi. Nekem a népem élete jelenti a boldogságot, az, ha hozzásegítem őket ahhoz, hogy teljes életet éljenek, a lábuk alatt fű zöldelljen, fejük felett kék ég csillagosodjon. Ennyit akarok, nagy dolog ez?
Csakhogy odalent csapda vár, háború, lázongás, le kell törni, összezúzni az ellenállást kiirtani az ellenségek, hogy ne legyen többé háború, hogy békére leljünk, akkor is, ha mindez csak idea, vágyálom. Cél, amit el kell érni és én, isten bizony, el is fogom.
Az ajtóhoz lépek, feltárom és intéssel tessékelem be a lányt.
Alkata sportos, egy macskáéra emlékeztet, láttam már talán, de nem biztos, nem ragadta meg a pillantásom. Nem kifejezetten az én esetem, nem nőies, nem puha, nem illatos, nem azt árasztja magából, ami nekem egy igazi nőt jelent.
Megpördül a fejemben a gondolat, hogy Ő maga is a nőkre bukik, attól még szülni tud és ez számít, ha William szemszögéből nézem a dolgot és hogyan is tehetném másképen? Nekem a nő kellék, semmi több, és ha már tagja lesz valamilyen szinten a Consiliumnak, noha döntéshozó sosem lesz, mégis tervezek neki egy kis játékot.
Látni akarom mennyire megbízható, mennyire hű az eszméinkhez, mert ha lázad nem fér a sorainkba, az esetben maximum tenyészkanca lehet.
Mosolyt húzok az ajkamra, becsukom mögöttünk az ajtót. Na, most már bármi történik kettőnk között marad. Az én lakosztályomban nincs kamera, nincs megfigyelés, nincs fül és nincsenek tanuk, ezt teszi a hatalom maga.
- Üdvözlöm Samantha, köszönöm, hogy idefáradt. Lazítson kicsit. – avagy pihenj katona! Kézjellel invitálom beljebb, hellyel kínálom a kanapén. Remélem, hogy nem mocskol nekem össze semmit a melós ruhájában.
- Megkínálhatom valamivel? Pohár víz, üdítő, gyümölcs? – éljen a lehetőséggel, ha jóféle csokit szeretne, esetleg olyat, amit neki nehezebb elérnie. Csak oldanám vele a feszültséget, ami belőle árad. Igazából, amilyen katonás visszafogott nem számítok rá, hogy bármit is fog kérni. Azért remélem leül, és nem sért meg vele, hogy állva marad.
- Ha jól tudom, akkor ön hamarosan kihajózik az Arkan fedélzetén. Meséljen, hogy érzi magát a köreinkben, illetve milyen tervei vannak? – célzottan beszélgetek, nekem nincs időm arra, hogy körbe térképezzem, na meg kedvem sem hozzá. Aztán, még lehet kiderül nagyon kellemes a társasága és nem győzök majd eszmét cserélni vele, jó lenne egy intelligens nő, akinek véleménye is van, nem csak hisztériája.
Megvárom, hogy leüljön, csak ezután foglalok helyet vele szemben. Otthonosan mozgok, magabiztosan, akár egy ragadozó, mert az is vagyok, a legnagyobb vad, a legerősebb kutya, nem kéne a bajszom húzogatni, bár van, hogy szeretem, levezethetem a feszültségem.
Túl türelmetlen vagyok, és ha én akarok valamit, akkor azt el is érem.

Kíváncsian szemlélem a lányt, szeretném tudni ki ő valójában, hiszen annyi sok ellenség flangál a köreinkben, akik nem értik, hogy mi a mi nemes célunk, hogy mindent a túlélésrét teszünk, hiszen háború nélkül mi az űrhajókra szorulunk fel és tegyük már fel a logikusnak tűnő kérdést, mi esélye van, hogy találunk még egy lakható bolygót? Nem az én hibám, hogy a Földnek az lett a sorsa, ami, rólam nem mondhatjuk el, hogy akár egy papírfecnivel is hozzájárultam a pusztuláshoz, én már idefent születtem, vétlen vagyok ebben az ügyben.
De nem akarok a múltba ragadni, oda menekülni, nekem sokkal fontosabb, hogy a jelent lássam, a jövőt éljem meg és mindent megtegyek annak érdekében, hogy az legalább fényes legyen. Meg kell értenie mindenkinek, hogy vár ránk valami, aminek jónak kell lennie. Vágyom egy szebb életre, olyanra, ami a napfelkeltéről szól és a nap nyugvásával ér véget, hogy átadja a helyét az éjszakának, hiszen idekint mindig a komor sötétség fogad, amivel bár meg lehet tanulni együtt élni, de minek tennénk, ha nem muszáj?
Földet akarok a talpam alatt, füvet a lábujjaim között, IGAZIT, és nem hiszek abban, hogy megoldható lenne az együttélés az Ocan lakóival, ők sem vágynak minket, mi sem őket. Fura,  hogy a legtöbben azt hiszik, itt csak mi vagyunk a mumusok, hogy Ők szívesen megbékélnek velünk, pedig nem így van, talán mi sem fogadtuk volna örömmel Őket a Földön.
Különleges képességeik azonban jól jöhetnének, de erről már tárgyalunk Bernarddal...
Van egy film, amolyan családi videó, még az anyám készítette a Földön, a bátyám születésnapján forgatták le, még kutyánk is volt, lufik és torta, meg kis barátok és játékok, napsütés, medence, úszkálás, és rengeteg jókedv, szeretet. Bűn, hogy én is erre vágyom? Az vesse rám az első követ, aki nem ezt teszi.
Mindez csak azért jut eszembe, mert tudom, hogy az Arkan is új élethelyet keres, de mennyi esély van rá, hogy találnak pár éven belül? Nem sok, én pedig már 45 éves vagyok, nem 18.
Biccentek, hogy nem kér semmit, nem vagyok meglepve.
Komoly arccal vizsgálgatom, érdekelne, mit lát benne William? Mitől fontos ez a nő? Aki szemmel láthatóan problémát fog okozni nekünk? Nem szeretem a kekeckedőket, az eszme fel nem ismerőit.
- Engedje meg, hogy én döntsek arról mi érdekel és mi nem. - pimasz kis fruska, akinek gőze nincs arról, hogy milyen kurvára nem fontos. Egy a sok közül és bár a létszám miatt van szerepe, a munkájában lassan utolérik az utódjai, a mai technikai vívmányok mellett, nagyon résen kell lenni, ha azt a szerepet szánjuk magunknak, hogy a legjobbak leszünk.
Hangomból eltűnik a kedvesség, az egyezkedésre való hajlam. Immár az a Férfi vagyok, akit ma szerettem volna féken tartani és szekrénybe zárni, de engem egy csitri nem fog kioktatni. Tekintetem elzárkózik előle, ha eddig hagytam is olvasni az arcomban, immár nem teszem, a testbeszédét figyelem, kezeit, lábait, mi merre és hogyan áll, felszegett állát, makacs szemvillanásait.
Hátra dőlök a kanapén, én itt itthon vagyok, jobb lábam keresztbe fektetem a balon, tenyerem a térdemen pihen, másik a combomon. Testem beszéde pökhendi, magabiztos, merev, legyőzhetetlenséget sugall, hogy ebből mi igaz, ki tudhatja? Rajtam kívül. Mestere vagyok a megtévesztésnek, annak, hogyan hitessem el másokkal, hogy lehetnek még fontosak is akár.
Rühellem az önjelölt Rambókat és Ő annak tűnik. Értéke csökkenőben. Mázlija, hogy visszafogja a hatlovas fogatát és nem kell durván a szájába rántanom a szárakkal. Fájna neki. William mondjuk megértené, nem lévén más választása. Okos férfi az, pont, mint Bernard. Bár utóbbi túl lágyszívű.
Állom a szemkontaktust, mintha mi sem lenne természetesebb, ajkam vékony vonallá préselődik, még sincs harag a vonásaimon.
- Gondolja, hogy William feleségeként továbbra is az Űrt járhatja? - mondjuk pont nem a házasságról akartam kérdezni, de szemmel látható, hogy ez a lány túl fiatal. nem alkalmas arra, hogy akár egy csepp bepillantása legyen a Consilium belső köreibe, erről értekeznem kell majd a férjjelölttel.
Nem annyira hiszem, hogy kiengedné a kezei közül, a mi köreinkben feleségnek lenni, kötöttség, státusz. A többiek fölé emel, hatalmat ad a nő ezébe, hisze a nevünkben tevékenykedik. Mellé ez nagyon veszélyes is lehet, mert vissza is élhet vele, vagy akár bajba is sodorhatja.
Szegény lány, nagyon el van tévedve, ha azt hiszi, hogy feleség lesz és majd utazgat, meg éli az életét, ha tudná... ezt elfelejtheti, de nem az én tisztségem tájékoztatni erről.
- Önre vagyok kíváncsi, az elveire. - megbízhatóságára, arra, hogy lázadó, vagy hitkövető? Arra, hogy mit szeretne lépni? Mennyire lesz a mi emberünk? Lehet belőle jó tagja a mi maroknyi közösségünknek, vagy azt hiszi övék a mindenség?
- Sok barátja van? Ismerősök? - igazság szerint a választ pontosan tudom, hiszen megfigyelik nekem a lányt egy ideje, nem hagyom, hogy az emberim butaságot kövessenek el, mindattól független, hogy William 100%-osan megbízható.
- Ha választhatna, teljesítene nekem egy küldetést vagy visszautasítaná? - tegyük fel, hogy választhat, hogy most adok neki engedélyt arra, hogy kihátráljon, megteszi? Annak a biztos tudatában, hogy leléphet, azt mondhatja mossa kezeit? Vagy van vér a pucájában és be akarja nekem bizonyítani, hogy közénk való? Ugyanis, ha nem, és feleség lesz, a biztos halál vár rá, létszám ide vagy oda.

Szeretném, ha a nagy többség megértené, hogy nekünk életben kell maradnunk, a fajunkat tovább kell nemesíteni, akár kertészek a gyümölcsfákat. Permetezni kell, ápolni, szeretettel érni hozzá, hogy kivirágozzék, gyümölcsöt érleljen, az lédús legyen, és a javunkat szolgálja. Erről szól minden, a tovább lépésről, a létfenntartásról. Az Ocan nem az otthonunk, de azzá kell válnia, meddig lehetünk életképesek az űrben? Már nem sokáig. Le kell telepedünk, fel kell vennünk az elénk dobott kesztyűt. Sokan azt hiszik, hogy az Ocanon szívesen látnak minket, illetve, aki tudja, hogy nem az, azt hiszi, hogy ez a mi hibánk, a döntéshozóké, a Consiliumé. De figyeljünk a részletekre, mert nem mi keveredtünk galibába a bolygó lakosaival, mi csupán azok vagyunk, akik odatartjuk a hátunkat, hogy a többiek életben maradjanak. Áldozatunk nagyobb, mint azt legtöbben bemernék vállalni.
Kíváncsi tekintetem siklik a lány alakján, élére tűzőm, mint egy bogarat, hogy később megint magam előtt lássam, újabb lapokat olvashassak ki a Samantha című könyvből. Amikor majd érlelem a mozdulatait, reakciót, szemének rebbenését, ujjainak ellenőrizetlen mozdulatát. Ajka körül az árulkodó apró ráncokat. Megcsillanó szemének lesben álló érdeklődését.
Levonom a megfelelő konzekvenciát a viselkedéséből. Hiába nem keresztez semmije, elzárkózik, túl művise, túl elfújtaaszeles. De ezt vártam el tőle, mutasson tisztelete, még akkor is, ha nem érzi. Nem hiszek benne, hogy Ő a mi emberünk lenne, nem hiszem, hogy érti, miről szól a világunk jelenleg, ahogy abban sem, hogy tudja, mi a fontos. De ez jellemző, nem neheztelek rá, csupán nem veszi figyelembe, hogy Ő is halandó, hogy utódok nélkül nem marad fenn semmi a vérvonalából. Lelkének foszlányai semmivé enyésznek.
Bőröm alatt megfeszülnek az erek, ahogy a szavait hallgatom.
Távkapcsolat? Mi a picsa? Komolyan?
Felszalad a szemöldököm, nem rejtem véka alá, hogy ez egy faszom nagy hülyeség.
Valaki magyarázza meg, mert én biztos hülye vagyok, hogy akkor mi értelme van? A nő járja az űrt az Arkanon…értem, dolgozik.. értem. Távol tőlünk, időt, helyet adva neki, hogy esetlegesen ellenünk szervezkedjen. Teszem azt bejáratos lesz Williamhez, több olyan dolgot is megtudhat róla, amit nem kéne szerte vinni az emberink között, hogyan is lesz szemmel tartva több ezer kilométerről? Megfigyelteti? Ugyanmár? A legtöbb katonának elég, ha egy csinosnak mondott punci letolja a bugyiját és máris azt jelenti nekünk, amit a nő suttog a füleibe. Valójában a miértjét nem értem és tényleg.
Akkor miért Samantha, ha elengedjük, ha élheti a világát, feltételezem, gyereket sem akar szülni, szóval, m i a tököm értelme van ennek? Ha csak William nem szerelmes ebbe a fruskába, de azt meg nem hiszem, akkor nem engedné a farkasok közé, maga mellett tartaná. Így mondjuk azzal kefélget, akivel akar, vica-verza, hiszen a házastárs távol van. Mivan? Gyerekek, látjuk, hogy ez mennyire abszurd?
- Mikor terveznek családot alapítani? – vagy netán terhesen is az űrt fogja járni? Kezdek kételkedni William ráteremettségében, ha csak nem a nő van hülyére véve. Konkrétan nem értem.
Egyetlen nő sem, akit a Consiliumhoz kötünk, nem kaphat ekkora szabadságot, nincs az a póráz, amit ezt elviseli, erről beszélnem kell a férjjelölttel. Sőt mi több, el kell neki mondanom, hogy ez így nem működik. Ha nem hülye, akkor ezt magától is pontosan érti.
Halkan elnevetem magam a megállapításra, hogy más mint az itt születettek.
- Irigylem magát, hogy ismerhette a Földet, azt mesélik nagyszerű hely volt, csodás illatokról szól a fáma, sosem ismert állatfajokról, mik az Ocanon nem élnek meg. Gyümölcsösökről, naplementéről, minden fölé magasodó hegyekről, mesésé parkokról. Varázslatról szólnak az emlékek, olyan színekről, amit el sem tudunk képzelni. – vágyakozva felsóhajtok, hangomban nem bujkál gyermeki öröm, de vágy igen, annak utat engedek, nem rejtem el, nincs miért, ezzel nem adom ki magam. Az Ocanon többször is jártam már, de azt mondják nem ugyanaz.
- Örömmel hallom, hogy talán új otthonra lel. – biccentek. Akkor a nő nincs elhavazva barátokkal, jóakarókkal, bár tegyük hozzá, hogy egy ilyen szűk közösségben 3 év kifejezetten sok tud lenni, ezek szerint nem is túl barátkozós jellem. Felírva, mint tulajdonság.
Okos, jól van. Nem hergel fel, nem mond nemet, holott azt mondtam megteheti, attól még nem kéne neki.
Ujjaim finoman mozdulnak a térdemen, ahogy lefejtem őket, feltolom magam a kanapéról.
- Ismeri Mr. Lavignon-t, ha jól sejtem. – gőzöm nincs személyesen ismeri-e, de mintha Bernard említette volna, hogy ellátogat a csajhoz. De azt már nem tudom pontosan, hogy mikorra időzített.
- Szeretném, ha elhozna tőle nekem valamit. – megállok a kanapé mögött, eddig háttal voltam neki, hagytam időt, hogy pofát vágjon, addig jó, míg nem én vágom pofán. Most szembe fordulok vele, a kanapé mögül, mosolyom jelzi, hogy még mindig igent kéne mondani, ahogy azt is, hogy nem apró dolgot fogok kérni. És, hogy miért ő? Sok válasz van erre, mégsem fogok magyarázkodni.

A probléma az, hogy tényleg nem értem ezt az egészet. Van nekünk 8 darab rendeletünk és abból a 3-as számút mind fossák telibe, aztán meg majd néznek nagyokat, amikor megfosztom őket ettől a lehetőségtől. Majd sír a szájuk, ha nem lehet saját gyerekük, mert egyszerűen nem értik, hogy nekem nem ez a hobbim, nem ettől érzem magam felnőttnek, nem ez az, ami nélkül nem tudom álomra hajtani a fejem, még csak nem is erre verem. Nekem ez pont úgy probléma, mint nekik, sőt mi több. Én vagyok az, aki az embereivel nem csap közéjük és végezteti el a beavatkozást az összes karrierista picsán. Még mindig előrébb tartom, hogy a magzatnak szüksége van az anyjára, a valódi dobbanó szívére, de megoldható nélküle, lássuk azért a fától az erdőt is.
Ezek a nők, mind hazaárulók, egytől egyig. Akik nem értik, hogy mire föl vannak még életben, nem hajókat vezetni, parancsnokként pompállani, vagy éppen gépésztként tengődni.
William akkor adja le a nő méhét a közösbe és mehetnek isten hírével. Ámen.
Jelen nőt védi, hogy William meggyűrűzte, de nem fog ez örökké tartani. Adok nekik még egy éve és aztán valamit produkáljanak vagy a nő lépjen tovább. Basszanak, mint a nyulak, én meg elküldöm szaporítani a méhét. Kézcsók.
- Úgy nehezen jön össze, ha maga úton van, mit egy kis kirándulócsoport óvó nénije. – hangom határozott, nem számon kérek, csak csupán felvázolom, hogy mire is gondolok. Mikor akar hozzájárulni a fajának fenntartásához? Amikor kedve szottyan? Nem a kurva Földön vagyunk, hogy majd szül más helyette.
Döbbenet ül a szemeire egy pillanatra, éppen ahogy az enyémre az előbb, amikor közölte, hogy világutazóként éli majd az életét. Pont úgy pókerezik, ahogy én, nagyon nehezen olvasok a vonásaiban, mások könnyedén elém tárják az életüket, vele azonban nincs könnyű helyzetem.
Lekapcsolódom a témáról, hogy felvezessünk egy másikat.
- Mit gondol az Ocan bolygó mennyiben más? – most nem tudom, hogy Ő vajon járt-e már odalent vagy nem jellemző, de nem is érdekel, mert biztos halott ezt az róla, hogy összetudja tenni. Számomra mindig kicsit csodabogarak, akik a Földről jöttek, noha Bernard is sokat tud a már nem létező bolygóról, biztos vagyok benne, hogy mind hiányolják.
- Mi hiányzik a legjobban? – azt mondják sokkal jobb volt a csokoládé, a sajt, a gyümölcsökről ne is beszéljünk. Mesélnek legendákat olyanokról, akik ettek illatos húsokat, olyan marhákból, akik sört ittak és masszázst kaptak.
Nem mondom, hogy nekünk nem megy jól a sorsunk, de az ember mindig többre vágyik, jobbra.
Örömmel nyugtázom, hogy nem teljesen fogyatékos és pontosan jól tudja, hogy kérés mögé bújtatom a mohó akarást, a vakhűséget váró parancsot.
Mondhatna nemet, következőleg én is nemet mondok arra, hogy kihajózzon az Arkan fedélzetén, a parancsomat felülírni még Williamnak sincs joga. Biztos vagyok benne, hogy ezt a velem szemben feszesen ülő, nő is tudja. Tartása annyira merev, ami jelzi, hogy nem teljesen egyenes a jelleme, hogy mit takargat nincs hatalmam kiolvasni a fejéből.
A kanapé mögé sétálok, arcomon apró mosoly fut át, természetesen ismeri. Minő szerencse ez nekem. Én is ismerem, kicsit jobban is, mint a legtöbben pont ez a difi kettőnk között.
Arra, hogy miért nem kérem el, még csak válaszra sem méltatom. Nyilván oka van, hogy nem állok elé és nyújtom érte a kezem. Mégis ostobácska ez a nő is. Mély sóhaj, hogy van az, hogy ezek mind hülyék? Kezdem érteni, hogy miért lett vége a Földnek, miért nem találta megoldást a megmentésére. Mert minden IQ bajnok elaludt.
- Dehogynem. – hogy mi is a dehogynem azt erősen rábízom. Máris tolvaj, meglopta a társadalmunkat alsó hangon egy új keletű élettel, ami hozzájárulna, hogy legyen jövőnk. Máris tolvaj, mert William mellett nem érti a funkcióját, ellop egy lehetőséget, hogy a többi nő is belássa.
Kedvet érzek felnevetni, láthatóan tüzet lobbant a tekintete, gondolom testében útra kell a nyaldosó lángok. Jól van, hergelődjünk csak.
- Magát választottam Samantha, természetesen, mint mondtam, mondhat… nemet is nekem. – hangom elárulja, hogy nem kéne. Nagyon nem. Várok egy kicsit, hogy felfogja, elfogadja. Nem kéne komolyan ellenem menni, ahogyan elárulni sem, esetlegesen szövetségesként kezelni Bernardot ellenem. Mert sajnos nekem ez is eszembe jut, hogy a punci átszalad a jó dokihoz és elmondja neki, mit szeretnék, ők meg ketten okoskodnak. Nos erre az eshetőségre is van olyan tervem, amibe nem az én bokám sérül meg.
- Reméltem is, hogy nincsenek annyira jóban, akkor nem magát kérném meg. – mintha ez egy kérés lenne. Elsétálok a kis asztaloz, ami az ajtó mellett áll, kitakarom a látványt, egy felső, nem látható rekeszből előhalászok egy fekete bőrkötéses füzetet. Azzal sétálok vissza.
- Látja ezt? – elé dobom az asztalra, túlcsúszik kissé, nem sikerül olyan pöpecre, mint azt kiterveztem, de ember tervez… Végül megdöccen az üvegasztal szélén, ha nem nyúl érte a földre pottyan.
- Az ikertestvérét szeretném, ez addig helyettesíti. A visszacserélésről gondosodom. 15 percet akarok a füzettel. – olyan nagy kérés ez? Nem használom a napló kifejezést, sem a feljegyzéseket, hiszen ez Bernard privát naplója, talán meghátrál, ha sejtené, hogy milyen jelentésséggel bír.
Visszaülök vele szembe, várakozva tekintek rá, lássuk, mire jutunk egymással.