Imádom a kelő napot, az illatokat, azt, hogy el tudok mélázni, hogy az erdő neszei hagyják, hogy lecsússzak az értelem mezejéről és....
- Hülye vagy? Alszom, ne bökdöss! - ja, hogy nem kéne álmodozni, főleg nem akkor, amikor egy fa mögött rejtőzünk. Jellemzően a fa maga akkora, hogy elférünk mögötte és a fél város besorolhatna, igaz kicsit hosszú lenne a sor, de ha a nőkről beszélünk nincs elég.
Mély levegővel higgasztom magam, az ne zavarjon senkit, hogy éppen meditáltam. Oldalra pillantok a nőre, izmai ugrásra készek, menne, futna, fára mászna és szárnyakat is növesztene, csak ne legyen itt. Tegyük hozzá, hogy nem a jótékony társaságom elől szaladna ki a világból, hanem a pár méterre előttünk dagonyázó lény elől. A több, mint 4 méter hosszú és majd 3 méter magas dögöt könnyebb átugrani, mint megkerülni, ha nem lenne minden, és többek közt húsevő is, kedvencei közé sorolandók az ocani népek, úgymint nők, gyermekek, harcosok, öregek, akárki és vagy bármi. Neki aztán mindegy, mert van bőr a képén, jó vastag, sokat ártani nem sikerült még a fajtájának. Jobban látjuk a békés utat és kurva gyorsan menekülünk, ha az utunkba kerül. Még nem eldöntött tény, hogy ő szokott a miénkbe, vagy mi az övébe? Sok ezer éves történelmünkben már fellelhető a lényről alkottat rajzok, csak azokon kicsit szebb volt és a szaga sem üt át.
Niara dolga, hogy a szél ne fújja felé a szagunkat, így talán nem borítja ránk az erdőt és lakmározik a húsunkból, míg mi újfent megtérünk és imát sikoltozunk csenevész kínunkban.
Nem félem a halált, de azért el tudok képzelni jobbat semmint, hogy felfaljon egy Drigito.
Megsemmisítő pillantás érkezik a jobbomról, ujjaim közt izzik a finom mágia. Ha más nem, mire ide ér felgyújtok mindent, talán nem szereti a húst átsütve. Igaz, akkor nekem már mindegy. Jobbomban kard feszül, szinte kiugrik a kezemből, nem szereti, ha előveszem és nem olajozom az élét némi vérrel, neki az is jólesik, ha az a sajátom, csak ne szellőztessem feleslegesen. Jól lehet ez a gondolat mélyen lakik bennem egy másik testrészemről is, ami még csak nem is fémből van.
A nő felém sziszeg, tán az anyám szidja, de az is lehet, hogy éppen szerelmet vall, az azért jól esne lecsupaszított lelkemnek.
Eleddig olyan jól telt az idő édes kettesben. Tréfálkoztunk, vagy csak én, és Ő komolyan gondolta, hogy átvágja a torkom, mindennek ellenére nem hiszem, hogy bántana, biztos vagyok benne, hogy titkon akar engem, mert hát ki nem?
A rusnyaság felénk fordítja istennek sem tetszhető fejét, felsóhajtok. Támadás lesz, fára vajon tudunk gyorsan mászni? Felnézek a magasan feszítő ágakra. Ha csak nem nőnek karmaim, bizony lent maradunk.
A lány mágiája végigfut a gerincemen, szinte érzem, hogy a belém mártja ujjait, szél támad, a lény a levegőbe döfi a fejét, ne hidd, hogy csak az orrát, az egész böszme, undormányos fejét, a kurva vasfogaival.
Agyalok, hogy előlépek, feláldozom magam, hősként halok meg, nevem fenn marad, mindenki emlékezni fog rám, sárból tán gyúrnak egy szobrot nekem, az első esőig kitart. Bestla majd lehugyozza, és ha élnék is újra legyilkolna.
Már-már ellépek, amikor apró marok fonódik a csuklómra, visszatart. Milyen jól teszi, mert a Drigito szagot fog az ellenkező irányból, komótos mozdulattal elfordul a fánktól.
- Megmentetted. - súgom a lánynak magabiztosan. Hiszen, ha én egyszer elővetődök innen és harcba lendülök a szörnnyel, neki reszeltek. Itt ásnánk el, fő az önbizalom.
Hangomra az állat megint felénk billenti satu arcát, Niara szorítása fájón megfeszül a bőrömön, már majdnem feljajgatok, amikor a dögvész felpattan a levegőbe, ezzel egy időbe rántom magammal a fa tövébe a bűvészkedő Niarát, tenyeremben felszikrázik a tűz. Egy pillanatra megrémülök, a szaglásom is elmegy. A bestia pedig átlendül felettünk, bőre egy darabkáját lehántja a fa kérge, mit sem törődve vele a fák közé rongyol, hogy levadássza az arra csörtető növényzabáló áldozatát. Robajjal kezdődik a kergetőzés, ami túl gyorsan csendesül el. Ijesztő a csend, még a bogarak sem zizzennek, nehogy vissza édesgessék a dögszagút.
Kitör belőlem a nevetés. A megkönnyebbülés ellazítja a testem, a mágia visszavonulót fúj, a kardom elégedetlenül fekszik mellettem a földön, ahova ejtettem, amikor a sanyarú sorsú a fák közé sasszézott.
Marék füvet kapok az arcomba ajándékul, némi szidalmat, épelméjűségem kétségbe vonását, de a hangján hallom, hogy ő is majdnem becsorgatott a feszültség után.
Olyan sebesen pattan fel mellőlem a nő, alig bírom lekövetni, zsörtölődve indul tovább, szinte azonnal utána lendülök. Leporolom a nadrágom, lehántom a fáról a lény bőrének maradványát, aztakurva, de büdös.
Mégis rálöttyintem a lány vállának azon felére, ami kilóg a felsője alól, szint unottan rázza le magáról, lendületből fordul vissza, ököllel pacsizik le a hasfalammal, nem mondom, hogy nem fáj, azt sem, hogy jól esett, de azt sem, hogy a levegő nem táncol egyet a tüdőmben.
- Jesszusom már. Hogy lehet egy ilyen kicsi nőben ekkora erő? Tuti azért, mert csontos az öklöd. -  visszabújtatom a kardom a tokjába, felzárkózom Niara mellé, tuti szeretné hallani a legújabb poénjaimat, egyszer még bevallja, hogy ő is szerelmes belém, de azt hiszem.. nem ma.

****
Képlékenyek a nappalok, csak mint az éjjelek. Mégis jobban otthon vagyok a félhomályban, mint a szórt fényben. Imádom az égre tűzött fényforrást, az erdő éjszakai neszeit, amikor te is egy vagy a folyammal. Hátam mögött finoman lüktet a hatalmas fa bús energiája, a lábam alatt a mélyben éled a fürge erdei élet. Emlékembe hívom egykorvolt tanítom, aki a harc ezernyi fortélyát verte a fejemben és akinek hála megtanultam élni a jól lakottság álarca mögött. Lassan elhiszem, hogy ez vagyok én.
Vállam megfeszül, ahogy előre hajolok a vastag ágon, belélegzem a növények illatát, a távolban fények villannak.
Pontosan emlékszem a napra, amikor az égiek közénk pottyantak, sajnos nem tört ki helyből a nyakuk, pedig megtehették volna nekünk ezt a szívességet, most sokkal könnyebb lenne minden. Pedig az őseink megjövendölték, hogy nagyot fog fordulni a világunk, napból olvasták ki és múló árnyakból, a tűz táncából, a víz zenéjéből és igazuk lett. Most pedig itt vagyunk valaminek a hajnalán, amit nem tudunk még pontosan megfogalmazni.
Nem messze tőlem Bestla kémleli a tájat, hallom a légvételét, látom laza tartásán, hogy ő nem aggódik, vagy csak nem teszi közszemlére. Halk szavakkal társalgunk, kémek vagyunk a saját kis világunkban, velejéig félve, hogy véget ér valami és nem tudhatjuk mit hoz a holnap.
Nőkről beszélgetünk, tanácsokat szórunk egymásra,én azt, hogy tegye többet, ő azt, hogy tegyem kevesebbet, vagy keverjem kevesebb bajba. De már gyerekkorunkra jellemző volt, hogy ő áltat a fülest, amit nekem szántak. Igaz aztán hasfájósra röhögtük magunkat a magas fűben. Most pedig a dolgok megváltoznak. A tét nagyobb lesz, már nem csak egy lopott vekni a sarunk, egy elcsent csók, egy dühös báty, egy acsarkodó férj, egy haragos apa. A népünk lehet a vesztes, ha nem vagyunk elég előlátóak. Márpedig mi azok vagyunk, ez a dolgunk, felelősek vagyunk. Mindenkiért, a saját vállunk hajtjuk a terhek alá, de a Screpti fontosabb, mint mi mindannyian. Ha ő elvész, a mi sorsunk is ugyanaz lesz.
Bestla láthatatlanul tekeredik le a fáról, szemmel alig bírom követni, így utána lendülök. Míg ő egy ragadozó sötétjével ér földet én mellé dobbanok. Testtartásában csesz le, elvigyorodom és körbe mutatok, nincs itt senki. MOST nincs. Vágja hozzám és köddé foszlik az erdőben. Fejcsóválva követem egészen az égiket táboráig, ahol felolvadunk a védőfalakra. Hallgatózik. Ellopott szavakat értünk csak, olyanokat, amiket nekünk is tanított az ő népük. Sajnos összetenni nem tudjuk. Szeretnénk bízni bennük, túlsággal. A népünk alapjáraton nem egy bizalmatlan fajta, lévén eleddig jól működtünk, de amióta közénk érkeztek és mi engedélyt adtunk nekik, hogy az erdőinkben vadásszanak, a vizünk fogyasszák furcsa dolgok történnek.
Bestla előre oson, mögötte haladok, a kardom kezemben melegszik, kész vagyok meghalni érte, annak a biztos tudatában, hogy nem lesz rá szükség, ám ha lenne sem változna semmi. Akkor is megtenném, vérem adnám, erre vagyok teremtve.
15 perc kémlelődés után futunk bele az őrségükbe, vizet kérünk, arról csacsogunk, hogy vadászni jártunk, ők bezzeg értik a szavainkat, megszólalni is képesek a nyelvünkön.
Talán ez az oka annak, hogy sokkal nehezebben bízom meg bennük. Azt kérik tegyem el a kardot, én azt, tegyék el a saját fegyverüket, hangomban harciasság csendül. Mégis intésre csúsztatom vissza a helyére, na nem az égiekére.
Itt állnak ők, fegyverrel, erejük teljében, mosolyogva, szavakba burkolódzva, mégis mi vagyunk a hatalmasok, akik keveset beszélünk, kezünkben csak a mágia, mint harci eszköz, mégis ők félnek mitőlünk.