Halkan pittyeg néhányat az előre beállított emlékeztető, én pedig futó pillantást vetek a kijelzőre, mielőtt nagy nehezen kikászálódom a takarók alól. Magamra kapkodom a szétdobált ruháimat és kislisszanok a legénységi szállások folyosójára. A délutáni óra ellenére is álmos arccal indulok a rendelő felé, de közben már a hozzám érkező Lewis alhadnagyon jár az agyam. Többször is átolvastam az aktáját, és akarva-akaratlanul is hallottam innen-onnan extra infókat a nőről, aki szédületes sebességgel lett a közlegényből hadnagy, hajógépészből pedig consiliumi gyűrűs menyasszony. Kicsit sem irigylem a helyzetét, bár lehet, hogy sokan másképp lennének ezzel. Csak futólag találkoztunk eddig, de már annyiból is tökéletesen egyértelművé vált számomra, hogy Samantha sem boldog a jelenlegi helyzetével. Hogy ennek mi az oka, az persze kérdéses, hiszen az elmúlt hónapokban egyszerre zúdult rá több változás is. Kíváncsi vagyok, hogyan birkózik meg ezekkel.
A mai találkozásunk tehát nem csak egyszerű felülvizsgálat, bár ezt nem igazán közöltem vele. Az időpont egyeztetés teljesen elektronikusan történt, így nem tudom, mire számítsak. Ő is ellenáll majd vajon, mint itt a legtöbben, vagy külön unszolás nélkül együttműködik? Ez hamarosan ki fog derülni. A megbeszélt időpont előtt negyed órával már a rendelőmben ülök; az ajtóm nyitva, az ölemben pedig a pda-m, amin már meg is nyitottam a SL címkével ellátott jegyzetfájlt. Már csak a páciens hiányzik.
Elkerülhetetlen volt, hogy a Jola pszichomókusa engem is behívjon magához egy kis beszélgetésre, mondhatni számítottam rá. Nem is ért meglepetésként az üzenete, amelyben közölte, hogy a megadott időpontban jelenjek meg a rendelőjében, így indulok is, hiszen jelenésem van. Mivel Ethan út közben nem kötelez az egyenruha viseletére, így most is sajátos felszerelésemben haladok végig a folyosókon, majd pillantom meg a nyitott ajtót, mely minden bizonnyal jelzés a számomra, hogy fáradjak csak beljebb. Nem húzom az időt, felesleges lenne, minél előbb bemegyek, annál hamarabb jöhetek is kifelé. Azért az ajtóhoz érve kopogok, de aztán már a rendelőben is vagyok, ahol barna szemeim Ledára emelem. - Üdv dr. Valentine. - mint láthatja, nem késtem, sőt, jó öt perccel korábban is jöttem. Beljebb megyek és mivel biztosra veszem, hogy hellyel fog kínálni, le is dobom majd az íróasztal előtti székre. Persze a rendelő ajtaját nem felejtettem el bezárni magam után, így teljes lehet a nyugalmunk és senki se hallgatózhat. Nem értékelném. Egyébként kissé tartok tőle, hogy mi mindenre fog rákérdezni, de nem kerülhettem el ezt a vizsgálatot, így próbálok lazának tűnni, de belül nem kicsit vagyok feszült. - Mit szeretne tőlem? Beszélgessünk? - döntöm oldalra a fejem egy cseppet, így lófarkam is jobb vállamra vándorol, de aztán végül kezeimet összefonom ölemben, majd várok. Kérdezzen hát vagy mondja, amit szeretne. Mint tudja, sok munkám van, de ezt feleslegesnek látom szóvá tenni.
Ahogy a közeledő lépteket meghallom, felállok, és úgy várom, hogy a főgépész alakja felbukkanjon az ajtóban. Egy mosollyal üdvözlöm a nőt, és már nyújtom is a kezem neki. - Lewis alhadnagy, ugye? dr. Adelaide Valentine vagyok - biccentek egy aprót, és megrázom a kezét, ha elfogadta az enyémet. - Nem bánja, ha Samanthának fogom szólítani? - mindenkitől meg szoktam ezt kérdezni, még úgy is, hogy tisztában vagyok vele, a katonák többsége milyen kényes a rangjára. Főleg, ha az nem közlegény. Nyilván kényelmesebb és közvetlenebb lenne, ha a keresztnevét használhatnám, de a Lewis alhadnaggyal is tökéletesen megelégszem, ha neki így kényelmesebb.
Mivel Samantha az asztalnál foglal helyet, ahol egyébként csak dolgozni szoktam, illetve rövid megbeszéléseket tartani, én is elfoglalom a székemet vele szemben. Talán biztonságosabbnak érzi egyelőre, ha van közöttünk egy asztal, így ezt ma nem fogom szóvá tenni. - Évekig szolgált az Arkanon, ha jól tudom. Biztosan volt már efféle vizsgálaton. Csak beszélgetni szeretnék. Megismerni kicsit, és felmérni a jelenlegi állapotát.- kezeimet összekulcsolva pihentetem az asztalon, ahogy hátradőlök a székemben. - Hogy érzi magát a Jolán? Jól alszik? - kíváncsi tekintetemben nem láthat mást, csak őszinte érdeklődést. Az aktája alapján néhány hónappal ezelőtt szabályosan a feje tetejére állt az élete. Szeretném tudni, vajon hogyan dolgozza fel ezeket, ha egyáltalán sikerült neki. Talán most még nem akar beszélgetni, de remélem, hogy képes lesz túllépni a pszichológusokkal szemben táplált általános ellenszenven, és belátni, hogy tudnék segíteni.
Bár látásból már mindenkit ismerek a hajón, ez kevés. Dr. Valentine-al például még nem sok dolgom volt eddig és ezt egy cseppet se bántam, de most itt vagyok és próbálok jópofát vágni ehhez az egészhez, mivel tudom jól, hogy a nő értékelése igen csak fontos lehet nekem, több szempontból is. Williamhez is bizonyára el fog jutni a vélemény, így nem mondhatok semmi olyat se, ami esetleg a Consilium ellen szólna. Besétálok tehát, az ajtót becsukom, majd az asztalhoz lépek, ahol a felém nyújtott kezet természetesen elfogadom. - Szerintem látásból ismerjük már egymást. - mosolyodom el kissé, majd kezet rázok vele, végül nemet intek a fejemmel. - Csak nyugodtan! - tehát közvetlenebb hangnemet szeretne megütni velem. Egy kicsit izgulok, de valahogy várom is, hogy mi lesz ebből az egészből. Leülök vele szemben, majd figyelek. A megállapítások helyesek, de nem is gondoltam arra, hogy esetleg rosszul informált lenne. Gondolom az Arkanon végzett vizsgálatok eredményei itt vannak nála. Nem csak engem pakoltak át a Jolára, de minden mást is, ami hozzám kapcsolódik. - Köszönöm, de az állapotommal nincs semmi gond. - jó, nem kéne máris hárítanom, érzem én is, de kezdek egy cseppet befeszülni. Túl sok minden történt velem és nem vagyok éppen nyugodtnak nevezhető. William mindent felforgatott körülöttem, még át is helyeztetett Ethannel egyeztetve és nem elég engesztelés számomra ezekre az alhadnagyi rang. Nekem tökéletesen elegendő volt a közlegény is, mégis, én semmibe se szólhattam bele. Magamban fortyogok, de kifelé ebből semmit se mutatok, max szemeim lehetnek árulkodóak. - A hajó alapvetően tetszik, hiszen régebbi, mint az Arkan, több rajta a tennivaló is, de a legénység tagjaival még ismerkedem. - ez igaz, ahogy az is, hogy borzasztóan hiányzik az Arkan és azok, akikkel ott szolgáltam. Vissza akarok menni, mégse tehetem meg, de tudom jól, hogy ezt most nem árulhatom el. A szemöldököm azért feljebb kúszik a következő kérdés hallatán, így mosolyodom el végül. - Persze, már miért ne aludnék jól? - ha kellően lefárasztom magam, tökéletesen át tudom aludni az éjszakát, de ha nem foglalna le így a munka, akkor valószínűleg jól sejtené, még aludni se tudnék. Az esküvő közeleg és túl sok minden kavarog bennem... Na de halljuk, mire kíváncsi még? Túl lassan telik az idő, érzem... egy ideig még valszeg itt fogok csücsülni.
Nem újdonság számomra, hogy az alhadnagy sem vágyott különösebben erre a beszélgetésre. Nehezemre esne hirtelen kettőnél több olyan embert említeni a jelenlegi katonai személyzetből, akik eddig nem voltak élből elutasítóak a velem való találkozással kapcsolatban. Lewis alhadnagy sem repes a boldogságtól, ahogy látom, de semmi gondom ezzel. Kezet fogunk, és bólintok egyet. - Látásból igen. Köszönöm! -
Kicsit sem lepődöm meg rajta, hogy egy egészen apró, igazából még csak hangyányit sem ráutaló megjegyzés hallatán is egyből felmutatja a stoptáblát. Ehhez is hozzászoktam már rég. Elnéző kis mosolyra húzom az ajkaimat, és biccentek is hozzá, de nem szólok egy szót sem. Tudom, hogy sokaknál működik a régi kis trükk. Ha nem szólsz egy szót sem, a partnered előbb-utóbb kényszert fog érezni, hogy tovább beszéljen. Hogy Samanthával is ez-e a helyzet, az nagyon gyorsan kiderül. Látom, hogy máris, mintha feszengeni kezdene, és ehhez elég csak az arcát, a testtartását figyelnem. Tudom, hogy van valami, amire most még gondolni sem akar, nem,hogy beszélni róla, és azt hiszem, már ez elég, hogy kényelmetlenül érezze magát. Nem fogom erőltetni a dolgot, ezt már most eldöntöm. Van, akinél érdemes kicsit nyomulni, de azt hiszem, ő nem ez a típus.
Ahogy újra beszélni kezd, felváltva figyelem az ajkait és a tekintetét. - A beilleszkedés egy hosszabb folyamat, ezt nem is érdemes siettetni. A közvetlen munkatársaival a legkönnyebb kezdeni. Vagy ha esetleg akad régi ismerőse a fedélzeten... - jegyzem meg ártatlanul, tényleg nem tudva, hogy érzékeny pontra tapintok-e ezzel. Sóhajtok egy aprót, ahogy az alvásra terelődik a szó, és komoly arccal bólintok. A bizonytalanság és a várakozás bizony stresszes dolgok, és sokszor még éjjel sem hagynak pihenni. Nem lenne semmi meglepő abban, ha ez Samanthának is nehézségeket okozna. - Csak tudja, az új környezet, a mások alakjára kopott matrac, ilyesmik. - vonom meg a vállaimat, miközben a reakcióit figyelem. - szokott emlékezni az álmaira? vagy legalább maradnak ébredés után érzései velük kapcsolatban? - Látszólag random kérdésekkel bombázom, de ez koránt sincs így. Mindig nagyon figyelek a velem szemben ülő személy reakcióira, és annak megfelelően próbálom terelgetni a beszélgetést.
Nem tagadom le a nő előtt, hogy semmi kedvem sincs itt csücsülni vele szemben, de itt vagyok, mert itt kell lennem. Nem menekülök, nem vagyok ellenséges se, legalábbis szerintem. Próbálok az lenni, így a helyes. Válaszolok neki, Ő pedig türelmesen hallgat, majd végül felel. Mintha tényleg csak két ember beszélgetne... eddig nagyon úgy érződik. Hmm. - A közvetlen környezetemmel kezdtem. - biccentek, majd végül kissé elmosolyodom a tanácson. - Nem minden régi ismerősnek örülnék, ahogy Ők se nekem, így jobbnak látom a lassú víz partot mos helyzetet alkalmazni. - Ethanre gondolok most elsődlegesen. Nem vagyunk jóba és nem hiszem, hogy ez valaha is változni fog. Bár változhatna. Talán kölcsönösen is jól járnánk a dologgal, mégis, a múlt még mindig bennem él, élénken és kitörölhetetlenül. Nem tudom megbocsájtani neki azt, amit az apámmal tett, még akkor se, hogyha kötelességből tette mindazt, amit tett. Most már én is a flotta tagja vagyok, nekem is így kéne cselekednem, mégse cselekszem. Külön eset vagyok. - Az űrben vagyok most is és bár kicsit más a hely, azért nem annyira nagy a különbség. A Föld után volt furcsa inkább... - amikor felébresztettek a hosszú alvásból, majd az első éjszakáimat idefent töltöttem. Nagyon nehéz volt megszoknom ezt az új helyet és az új helyzetet, a sok szabályt és a Consilium dolgait. Máig nem tudtam igazán, így lehet, hogy igaza van, nem alszom mindig jól, de William miatt sem. Pont egy tanácsoshoz kell hozzámennem... - Ritkán... Sokszor álmodok a Földről és természetesen hiányzik. Maga már itt született vagy látta a Földet? - kérdezek rá kíváncsian, kezdeményezve a kétirányú kommunikációt közöttünk. Mesélek neki, örülhet, haladunk valamerre, de hogy pontosan merre, arról fogalmam sincs. Ő a pszichomókus, majd Ő megmondja.
Bár tényleg nem tűnik ellenségesnek a főgépész, ennek ellenére azt is érzem, hogy nem akarja különösebben megkönnyíteni a dolgomat. Ezzel nincs is semmi gond. Megoldom, ha ad rá egy hajszálnyi esélyt. - Ezek a régi ismerősök...talán még a Földről ismeri őket? És miért gondolja, hogy nem örülnének magának? Lehet, hogy még önnél is jobban.... egyedül érzik magukat. - még időben eszmélek, és elkerülöm a magányos szót, mivel tudom, hogy sokaknál ez felér egy anyázással. Pedig biztos vagyok benne, hogy valakinek, akit előbb elszakítottak a családjától a Földön, majd többévi együttélés után az új családjáva vált legénységéből is csak szimplán kiemeltek, nem lehet könnyű közel engednie magához bárkit is. Egyedül pedig nehéz feldolgozni azokat a sorsfordító helyzeteket, amiken ő is keresztülment nemrég. Ennek ellenére azt is el tudom képzelni, hogy Samantha elég erős hozzá, hogy a helyén kezelje a dolgokat. Ettől persze még nem fogja jól érezni magát, csak senkinek nem fog feltűnni, hogy gondjai vannak. Ez is eredmény, ha nem akarod, hogy folyton kérdezősködjenek,ugyebár.
- Nem feltétlenül a fizikai környezetére gondoltam, hanem azokra akik körülveszik, az új helyzetekre, és arra, hogy újra meg kell találnia a helyét ebben a közegben is. Persze nem lehet ahhoz hasonlítani, mint amikor az ember egy új világra ébred.... Nem láttam semmilyen feljegyzést arról, hogy akkoriban járt volna pszichológusnál. Ezek szerint jobban viselte, mint a legtöbben szokták. - elismerő kis mosoly jelenik meg az arcomon, aztán áttérek az egyik kedvenc kérdésemre. Nem vagyok az álmok szakértője, de azért viszonylag sokat elárul a lelki állapotunkról, hogy miket álmodunk. Kíváncsian hallgatom, és bár ritkán szoktam válaszolni a személyes jellegű kérdésekre, többnyire előre viszi a beszélgetést, ha nem kihallgatásnak tűnik a szituáció. - Az eddigi életem nagy részét a Földön töltöttem. Alig egy éve, hogy felébresztettek. - felelem mosolyogva, és egy pici szünet után már kérdezek is megint. - Emlékszik rá, miket szokott csinálni álmában, mikor a Földön van? -
Nem igazán megy az, hogy egy idegennek, egy pszichológusnak kiöntsem a lelkemet. Nem bízom benne, nem bízhatom benne, mert orvosi titoktartás ide vagy oda, tudom jól, hogy ez ebben a világban nem így működik. A Consilium mindenek fölött áll, így bármit kiadhatna rólam, így muszáj óvatosnak lennem. Csak annyit csepegtetek neki, amennyi elegendő lesz ehhez a vizsgálathoz. - Kétlem. És ez hosszú történet, amit nem Önnel akarok megvitatni, már meg ne haragudjon Ms. Valentine. - ez túlságosan is magánügy. Ha tetszik neki a válaszom, ha nem, ezt kell szeretni, inkább menjünk tovább. Az álmaimat se érintem mélyen, de a felszínt láthatja, miután az új környezetről hallgatott szavait végighallgatom, de csak biccentek rá, egyetlen rövid mondatnál többet nem kap tőlem. - Nem volt szükségem pszichológusra, jól látja. Alkalmazkodtam. - tömör válasz. Nem volt könnyű megtalálnom a helyem, de Raven sokat segített, mégis, olykor még mindig különcnek érzem magam. Nem ez az a világ, amelyre ébredni akartam, ahol élni akartam, amit vállaltam az alvó programmal és a családom elveszítésével, mégis, ezt dobta a gép, ezt kell szeretni. - Tehát egy éve. És maga hogy viseli? Nem magányos? - cseréljünk. Kérdezek inkább én, mert ezek szerint minden egyes kérdést, amit nekem feltesz, önmagának is feltehetné. Kíváncsian fürkészem az arcát, majd hagyom, hogy kérdezzen és most egy kicsit hosszabb választ kap, hogy haladjunk valamerre, legalábbis úgy érezze. - Mivel hiányzik a családom, ezért ők szoktak a legtöbbször szerepelni az álmaimban. Általában kirándulunk valamerre a Földön vagy csak a családi otthonban vagyunk. - persze álmodtam én sok mást is, de tudom jól, hogy mi az, amit jobb eltitkolni. Ezekre a titkokra pedig nem derül fény, ha adok helyette más információkat, amik elvonják a figyelmet.
Kedd Nov. 20, 2018 5:36 pm
Elkerülhetetlen volt, hogy a Jola pszichomókusa engem is behívjon magához egy kis beszélgetésre, mondhatni számítottam rá. Nem is ért meglepetésként az üzenete, amelyben közölte, hogy a megadott időpontban jelenjek meg a rendelőjében, így indulok is, hiszen jelenésem van. Mivel Ethan út közben nem kötelez az egyenruha viseletére, így most is sajátos felszerelésemben haladok végig a folyosókon, majd pillantom meg a nyitott ajtót, mely minden bizonnyal jelzés a számomra, hogy fáradjak csak beljebb. Nem húzom az időt, felesleges lenne, minél előbb bemegyek, annál hamarabb jöhetek is kifelé. Azért az ajtóhoz érve kopogok, de aztán már a rendelőben is vagyok, ahol barna szemeim Ledára emelem.
