Eddig még nem volt lehetőségem megnézni a Jolát, ezért benyújtottam egy kérvényt, hogy had vizsgáljam meg annak a hajónak is a rendszerét. Régebbi, mint az Arkan, így talán emlékeztet majd egy kicsit a régi világra, a régi technológiára, bár bizonyára azóta sokat újítottak rajta. Mindig van hova fejlődni, mindig van mit tanulni, én pedig szívom magamba a tudást, mint valami hatalmas szivacs. Az engedélyt megkaptam, ahogy az időpont is le lett egyeztetve. Időnként előfordul, hogy a két hajó egyszerre dokkol a Volentison, így egyértelmű volt, hogy mikor ejtsük meg azt a bizonyos találkozást. Nem bántam volna, hogyha a Jola főgépésze fogad, aki ért is gépekhez, de valamikért a parancsnok-helyettes kapta meg a feladatot, hogy körbevezessen. Ethan Dobrik... Nem mond számomra semmit ez a név, utána se néztem, gondoltam majd úgyis megtudom, hogy ki lesz a segítségemre, ha megérkezem a hajójukra.
Mivel az egyenruha viselése a kikötéskor már nem kötelező - és egyébként is szinte soha se hordom a sajátomat Katrina nagy örömére -, így ma is egy átlagos polgárnak tűnhetek, miközben elhagyom az Arkant, majd a Jola felé tartok. Lábaimon szokásos bakancsom és hosszú szárú, fekete nadrágom található, melynek szárai a bakancsba vannak gondosan betűrve, felül pedig egy ujjatlan, fekete felsőt viselek. Hajam meglepő módon most ki van bontva, de ezen kívül semmi különös sincs rajtam. A parancsnok-helyettes még úgyse látott, de bizonyára már megnézte, hogy kit kell fogadnia, így fel fog ismerni engem.
Magabiztos, határozott léptekkel közelítem meg a találkozónk helyszínét, még csak nem is sejtve azt, hogy mi... pontosabban, hogy ki vár rám, ha megérkezem. A lépteim közelednek, miközben kiszúrom magamnak a fogadó bizottságom, de egyelőre még nem gyanítok semmit, ahogy viszont csökken közöttünk a távolság és meglátom Ethan arcát, régi emlékképek elevenednek fel... olyanok, melyek az alvó program alatt se hagytak nyugodni. Édesapámnak majdnem komoly baja lett azon az estén, amikor betörtek a házunkba és elraboltak, és... és Ő volt az a férfi, aki azon az estén értem jött. Soha se tudtam elfelejteni az arcát, így biztos vagyok benne, hogy vele van dolgom. Nem hittem volna, hogy még él, ahogy azt se, hogy pont a Jolán szolgál, mint parancsnok-helyettes... Végrehajtotta a Consilium akaratát, így gondolom meglett a jutalma, de én nem vagyok hajlandó jópofát vágni mindehhez. Ideje volt, hogy találkoztunk, és mivel sehol senki sincs a közelünkben, még csak kérdőre se vonhatnak tettem miatt. Persze Ő egy tiszt, akire soha se emelhetnék rá kezet, most mégis, nem vagyok képes uralkodni magamon, így arcom elsötétül, miközben ő beszélni kezd, de nem figyelek arra, hogy mit mond, totálisan hidegen hagy, kezem üdvözlően csattan az arcán, így adva a tudtára véleményemet vele kapcsolatban.
- Te rohadék! - tudom, hogy ezzel a tettemmel most sok mindent kockára tehetek, a jövőmet, de nem érdekel. Én végül beleegyeztem a Consilium döntésébe, nem utasítottam el, de akkor és ott megtudtam, hogyha megtettem volna se lett volna más választásom. Sokak bizonyára úgy gondolják, hogy hálásnak kellene lennem mindezért, hiszen itt lehetek és még mindig élek, de nem vagyok képes fejet hajtani és elfogadni a szabályaikat. Nem tudok belenyugodni abba, amit tesznek, és ez a női elnyomás... Testem kissé megremeg, oly ideges vagyok, miközben reményeim szerint a pofon betalált és kezem nyoma vörösen mutatkozik majd meg a tiszt arcán. Egyelőre most nem teszek mást, nem is mondok semmit, képtelen vagyok szavakba önteni érzéseimet, kell néhány másodperc, amíg megnyugszom... Nem ezért vagyok itt, le kell nyugodnom, mégis, oly nehéz.

Soha többé nem akartam látni ezt a férfit, és már majdnem el is felejtettem, hogy ki ő... hogy mit tett velem és édesapámmal, de ahogy meglátom őt, pont rám várva, minden emlék egyszerre zúdul rám. Elönt a harag, az agyam kikapcsol, az ésszerű gondolatoknak pedig nem lesz tovább helye, ezért is lendül kezem, hogy egy erős pofonnal jutalmazzam meg régi bűnéért a tisztet. Nem érdekel jelen pillanatban, hogyha ebből baj lesz, ahogy az se, hogyha visszaadja... De erre egyelőre nem kerül sor. Feje elfordul egy kis időre, majd szavaival tisztán jelzi felém, hogy Ő is emlékszik ám én rám. Tekintetünk találkozhat, de nem magyarázkodik, nem teszi szóvá azt se, amit tettem, sőt, most már úgy tegez le, akár csak én Őt nem is olyan régen, mintha közeli ismerősök lennénk.
- Soha se fogom elfelejteni! - sziszegem a szavakat mérgesen, de tudom jól, hogy most már le kell nyugodnom. Muszáj visszafognom magam, és bár szívem szerint hátat fordítanék neki és lelépnék, tudom, hogy ez nem lenne jó ötlet. Nem véletlenül vagyok a Jolán, így le kell nyelnem azt, hogy ő lesz az idegen vezetőm a mai napon, de kedvesnek még nem kell lennem. Hátat fordít nekem, mily bátor... majd megindul. Szerencséje, hogy nincs a kezem ügyében semmi se, amit hirtelen hozzá vághatnék, így csak durcisan nézek felé, miközben szemeimmel ha ölni lehetne, nos... már halott lenne. Még a fekete pirulára se lenne szükségünk. Nem válaszolok a kérdésre, amikor visszafordul felém, csak megindulok és követem, de aztán felzárkózok mellé. Nem fogok mögötte loholni, nem vagyok képes úgy viselkedni vele, mint egy tiszttel, nem érdemli meg. Beszélgetést se kezdeményeznék, Ethan viszont velem ellentétben ezt máshogy gondolja, és egy olyan témával nyit, ami számomra igazán meglepő. Kat valóban ilyesmi miatt aggódott volna?
- Miért aggódott ez miatt? Ha nem lennél itt, akkor se akarnék a Jolára jönni. - az Arkan most már az otthonom, és az se utolsó szempont, hogy fejlettebb a Jolánál. Kedvelem az ottani legénységet és F8T-t is, eszem ágában se lenne elhagyni őket. Ethan jelenléte pedig egyértelművé teszi, hogy még egy aprócska kísértést se fogok érezni. Nem akarnám minden nap látni ezt a férfit... minden nap a közelében lenni, mellette szolgálni és az életemet is rábízni. Soha se bíznék meg benne. Közellenségnek tekintem, pedig tudom jól, mélyen belül tisztában vagyok vele, hogy Ő csak parancsot teljesített, hogy mindez nem ellenem irányult, de akkor is Ő volt ott aznap este, az ő kezében volt a fegyver... A légzsiliphez érve megállok a parancsnok-helyettes mellette, miközben a kártyát lehúzza az ellenőrző panelen, amikor viszont látom, hogy némi fizikai erőre is szükség van ahhoz, hogy normálisan működjön, nem bírom ki, hogy ezt ne tegyem szóvá.
- Most már értem, hogy miért lenne szükségetek új gépészre... - de azt nem, hogy én hogy kerültem szóba? És ezek szerint Kat és Ethan szoktak találkozgatni? A hadnagy igazán kereshetne jobb társaságot is. Nincs semmi közöm se hozzá, nem túl valószínű, hogy erre bármikor rákérdeznék, de aztán ki tudja. Kedvelem Katrinat, mégha ez nem is igazán látszik, de talán belül érzi ezt ő is.
- Azért lettél a Jola parancsnok-helyettese, amit a Földön tettél? Ez volt a jutalmad? - meg persze az Alvó program... hogy még mindig élhet. Én láthatóan nem vagyok képes máris túllépni a témán, ezért is támadom le ismét egy provokáló kérdéssel a másikat. Nem köteles válaszolni, semmit se kötelező tennie, de én nem fogok csak csendben sétálgatni mellette és úgy diskurálni, mintha jó ismerősök lennénk. Nekem ez nem megy. Egyre jobban elegem van a Consiliumból.

Képtelen vagyok palástolni, hogy mennyire zavar a férfi viselkedése. A pofont is lenyelte, és hiába jelzem felé a múlttal kapcsolatos nem tetszésemet, mintha leperegne róla. Katona... egy gép, aki csak parancsokat teljesít. Talán érzelmei se igazán vannak. Itt mondjuk, ebben a jövőben mindenki olyan más, minden el van rendezve, és a Consilium akarata a szent, amelyet bűn megsérteni. Nem csodálkozom tehát, de mégse lépek tovább, miközben követem. Tudom, hogy miért vagyok itt, nem fog bocsánatot kérni, arra hiába várnék, így hát beszélgetésbe kezdünk, és ahogy Katrinat szóba hozza, sikerül némileg meglepnie.
- Ahogy hallom, elég jóban vagytok... - tisztában vagyok vele, hogy Kat mennyire ragaszkodik a legénységhez, mert bár nem mindenki érzi úgy, azért egy család vagyunk. Sok időt töltünk együtt az űrben, és csak egymásra számíthatunk. Bár sokan még nem nyíltunk meg, úgy érzem, hogy szépen lassan olvad a jég, és Katrina különösen érdekel engem. Szeretnék végre én is megbízni valakiben, őszintén, és benne látom azt a személyt, aki felé talán megérné nyitnom. Akiben talán nem csalódhatok. Lassú víz partot mos módszerrel közelítem meg ezt az egészet, de még van időnk, nem kell elsietnem semmit se. A hajón sétálva természetesen kíváncsian figyelek meg mindent, amit csak látok, és bár más, mint az Arkan, ez is magával ragadóan szép a szememnek. Az egyik ajtó viszont nem működik úgy, ahogy kéne, amit szóvá is teszek, de nem akartam én túl sértő lenni, mégis sikerült annak lennem. Ethan pedig védi az emberét... Ők is megvédik egymást, akár csak mi.
- Arkham? - értetlenül vonom fel szemöldököm, fogalmam sincs, hogy miért így hívta a hajónkat, de azért bólintok. - Meg tudom érteni, hogy sok a dolga... nekünk is, hiába modernebb az Arkan. - kissé nagyobb hangsúlyt fektetek most a hajónk nevére, jelezve a férfi felé, hogy az előbb sikeresen félremondta. Gondolom direkt, véletlenül nehéz lenne, hiszen ez a két nagyobb hajó van csak, ami más bolygók felderítésével foglalkozik.
- Egyébként csak azért, mert egy hajó modernebb, ne hidd azt, hogy kevesebb a gond vele. Néha a régebbi eszközök sokkal megbízhatóbbak. - a Földön éltem, akkor még nem volt ilyen technológia, és komolyan mondom, néha hiányzik az, ami volt. Itt túl sok hiba előfordulhat, és olykor egy hiba több helyen is jelentkezik, ezért lényegesen több munkát is igényel. Tehát számomra a Jola nem csotrogány, egy építészeti csoda a maga nemében, de ettől függetlenül szeretem a modern dolgokat is felfedezni, megismerni és akár újakat megépíteni, ezért az Arkant választanám, ha én dönthetnék. Tovább kéne lépnem a múlton, most már egyre inkább érzem, mégis, egy csípős megjegyzésre még futja... vagyis pontosabban egy kérdésre. Beszélni akarok vele a történtekről, még akkor is, hogyha Ő makacs módon ezt elutasítja. De ha ma nem enged, nos... fogunk mi még találkozni. Nem várom a napot, de emlékeztetni fogom arra, amit tett, és biztos vagyok benne, hogy nem az én családom volt az egyetlen. Vajon ezt Katrina tudja? Illene beleszólnom ebbe vagy inkább hallgatnom kellene? Ezt még átgondolom.
- Három éve ébresztettek fel... - és bár tény, hogy ez nem látszik rajtam, ettől függetlenül érezni érzem, hogy nem vagyok már ugyanaz, mint aki voltam. Hallgatom a válaszát, és kissé el is gondolkodom azon, amit mond. Nem lett volna neki se választása, de ki se választották volna, hogyha nem teszi meg azt, amit tett... Még mindig nem lett szimpatikusabb a szememben.
- Gondolom ez volt a cél, hogy részt vehess a programban. - az élet mindig is sokat jelentett az embereknek, ahogy most is, így nem meglepő, hogyha küzdünk érte. Ő a saját módszereivel, ártva másoknak, míg én... egyszerűen az agyamra van szükségük. Jó szakemberből nincs annyi, mint amennyire szükség lenne, talán ezért se erőltetik rám a házasságot és a gyereknemzést, ezért kaptam ennyi haladékot, mert fontos vagyok az Arkannak, és jó szolgálatot teszek. De tudom, nem húzhatom már túl sokáig el a dolgot. Erre inkább nem is akarok gondolni.
- Pizza? - hirtelen a férfi felé kapom tekintetem. Idejét se tudom, hogy mikor ettem utoljára pizzát, de nem hinném, hogy a Jolán ilyen kaja lenne. Vagy ez lehetséges? A parancsnok-helyettes is kételkedik, és bár tudom, hogy nem lát szívesen ő se, főleg a kedves stílusom miatt, mégis meginvitál magukhoz ebédre, én pedig bár visszautasíthatnám, nem teszem. Szeretném átnézni a hajót és fogalmam sincs, hogy mikor lenne erre legközelebb lehetőségem.
- Hiányoznak a régi ételek... - merengek el halkan, miközben biccentek. Ezzel jelzem tehát, hogy ott leszek. Nem kezdeményezek kellemesebb témájú beszélgetést, de talán valahol mégis. Ethan is egykor ott élt, ahol én, neki is mindaz elveszett az életéből, ami nekem. Valahol hasonlítunk... Mi, akik a Földről származunk, mind hasonlítunk, mind mások vagyunk. A gépházhoz érve türelmesen várom meg, amíg kinyílik az ajtó, majd ez után már be is sétálok a gépek közé. Oh igen, itt érzem én igazán otthon magam.
- Gyönyörű! - ámulok el rajta. Na... ezt se sok csaj mondaná, az is biztos. Tudom, nem vagyok normális, de kellenek a zakkant emberek is. Érdeklődve kezdek el körbenézni, majd végül hirtelen fordulok szembe a férfivel.
- Azt mondtad, hogy ha kérdéseim vannak, akkor a gépészetektől kérdezzek. Ő vele is majd az ebédnél fogok találkozni vagy esetleg ide jön hamarabb? - tudok én várni, nem probléma, tökéletesen elleszek én itt két órán át, Ethannek se kell figyelnie rám. Bár nem kedveljük egymást, azért azt szerintem tudja, hogy bízhat benne, hogy kárt nem fogok semmiben sem tenni. Az Arkan is már 3 éve, amióta a hajón szolgálok, mindig rendben visszatért a Volentisra.

Nem gondolta volna, hogy Katrina pont Ethan-nel van jóba, de nem hiszem, hogy ez csak azért lenne így, mert mindketten navigátorok. A remek humorérzék hallatán viszont szemöldököm kissé feljebb szalad, cseppet értetlenül nézve a férfire, de nem teszek megjegyzést. Ez most vajon irónikus akart lenni? Komoly biztosan nem... Jobb, ha nem kérdezek rá, felesleges lenne. Inkább a hajót figyelem és a legénységet, akik mellett elhaladunk, akik ahogy meglátnak engem is, rögtön komolyabban kezdenek el viselkedni. Mint látom, többen kedvelhetik a parancsnok-helyettest, ezt pedig egy picit elgondolkodtat. A múltjáról nem hiszem, hogy mindenki tudna, én se dicsekednék ilyesmivel, de talán adhatnék neki egy második esélyt. Nem... apám miatt nem tehetem meg! Kavarognak bennem az érzelmek, de előbb-utóbb majd megállapodnak valahol.
- Ezek szerint nem értesz egyet az itteni törvényekkel? - nem gondoltam volna, hogy pont nekem fog ilyesmit mondani, ez túl veszélyes, ezért is kérdezek inkább csak vissza. Eszem ágában sincs olyasmit mondani neki, amit ellenem fordíthat, így óvatos maradok, de közben most tényleg érdekel a véleménye. Mi, akik a Földön születtünk, nehezen szokjuk meg az itteni rendszert, és nem véletlen lázadtak fel annyian. Én is közel álltam hozzá, mégse tettem meg, bár fejet se hajtottam még a törvényeknek, mint látható, hiszen amíg lehet, addig elhúzom a házasságomat is.
- Belső vicc, értem. - forgatom meg cseppet szemeimet is. Milyen vicces itt a legénység, hogy pont a másik hajónak a nevével humorizálnak, aminek egy picit se örülök, de úgyse tudok mit tenni ellene, és ez a legkevesebb, amin felkaphatnám a vizet. Szóval inkább csak folytatom az utunkat, miközben egy különös, személyes kérdést teszek fel a férfinek. Tudom, hogy ezzel már nagyon a határokat feszegetem, és őszintén szólva én a helyében nem lennék képes ilyen nyugodtan válaszolni magamnak, sőt! Jó messzire elküldeném azt, aki ilyenekről faggat, főleg, hogyha nem olyan a viszonyunk. De Ethan nem így tesz, engem pedig valóban érdekel a válasza. Én is végül igent mondtam a Consiliumnak, amikor az Alvó programot ajánlották, így megértem, hogy a férfi se akarta végignézni a Föld és a családja pusztulását... ahogy meghalni se szándékozott ideje korán. De mint hallom, a többiek már nem élnek azok közül, akik azon az éjszakán betörtek hozzánk, mégse tölt el örömmel a tudat. Nem kívánom a halálukat, talán Ethan-ét se kívántam komolyan, csak a hirtelen méreg... néha nehéz visszafognom magam.
- Így utólag még mindig szörnyű belegondolni, hogyha nemet mondtam volna a Consiliumnak, akkor se lett volna más választásom, mint ide jönni... Ezek után valahogy nem tudok vakon bízni bennük. - hoppá, mégis csak kibököm a véleményemet, de ezzek talán a másik is egyetért. Lehet, hogy most nagyot hibáztam, de vissza már nem szívhatom. Ők megjelentek, elvittek, akaratom ellenére, ez pedig örök seb marad. De Ethan csak a végrehajtó volt, a parancs feljebbről érkezett, ezt kellene már végre elfogadnom. Pizza! Milyen jó lenne enni egy szelet finom pizzát, olyat, amilyet a Földön is fogyasztottam, mégis attól félek, ez hiú remény. A gépházba beérve rögtön feltalálom magam, és kérdés nélkül kezdem el nézegetni a paneleket, de aztán mégis csak eszembe jut, hogy a főgépésszel is fogok majd találkozni. Vajon Ő merre lehet?
- Igen, a túlóra az jellemző, de legalább hasznos tagjai vagyunk a legénységnek! És egyébként is, nekem szükségem van arra, hogy a munka lefoglaljon. - az utolsó mondatot halkan jegyzem meg, mégis, Ethan hallhatja, hiszen velem szemben áll. Nem zavar, hogy sok a meló, abba temetkezem, igazából más életem nincs is és nem is akarok. Jó nekem ez így... egyelőre, aztán majd egyszer talán más lesz. Léptek közelednek felénk, így figyelem meg a hadnagy közeledését, de a parancsnok-helyettes szavaira csak felvonom szemöldökömet.
- Nem éppen azért jöttem. A gépházat és a rendszert szerettem volna megnézni. - dehogy tartom én mágusnak a másikat, bár valószínűleg tapasztalt nálam, hiszen idősebb is, de azért van annyi egom, hogy tudjam, én is jó vagyok. De talán ideje lenne normálisabban viselkednem, egyébként is némileg megnyugodtam az idefelé vezető úton, hála annak, hogy Ethan képes volt normálisan beszélgetni és adott is nekem annyi információt, amennyire szükségem volt. Mégis, kissé zavar, hogy ennyire nyalják egymás hátsóját, de ezt próbálom figyelmen kívül hagyni. Férfiak... és jóban vannak, fel akarnak vágni előttem, hogy ők mennyire jók... esetleg jobbak, mint az Arkan legénysége. Lapozzunk!
- Jó napot hadnagy! - biccentek felé, de a gratulációjára most már ajkam mosolyra húzódik. - Megköszönném a gratulációját, ha most neveztek volna ki, de már harmadik éve vagyok az Arkan főgépésze... amióta felébresztettek. - adok neki némi plusz információt magamról, és egy pillantást Ethan is kap most tőlem.
- Nyugodtan magamra hagyhatnak, nem fogok semmiben sem kárt tenni. - nem akarok én senkit se feltartani, így már az övtáskámhoz is nyúlok, melyből előveszek néhány szerszámot, amelyeknek hála már neki is tudok esni a különféle panelek szétszedésének. Nem csak kívülről akarom ám megcsodálni a berendezést, érdekelne a felépítésük is.
- Ethan azt mondta, hogy talán pizza lesz ebédre. Ön mit gondol erről, van rá esély? - egyelőre még nem látom értelmét szakmai kérdést feltenni, talán később se fogok, hiszen a Földön ennél régebbi gépeket kellett megszerelnem, így értek hozzájuk, de sose árt, ha kéznél van valaki, aki mégis csak válaszolhatna bizonyos kérdéseimre, ha szükséges. Ezért is indítom a beszélgetést egy egyszerűbb témával, és nem foglalkozom azzal se, hogy a parancsnok-helyettest más előtt nem ártana rangjához méltóan hívnom. Egyelőre még nem léptünk arra a szintre, és őszintén szólva fel se tűnik igazán a dolog.