A Volentison születtem abban az időben, mikor az új élet reményében a túlélők a gyászból egy következő világot vártak megszületni. Apa az egyik mentőcsapat tagja volt, akik menekítették az embereket a Volentisra. Később egyik bevetésnél életét vesztette, ahogy sokan mások. Azt mondták, hogy sugárfertőzött lett és valahol az egyik bázison érte utol a végzet. Nagyon megsirattam, ahogy Anya is összeomlott a történtek után. Idősek a szüleim, vagyis már csak Anya van nekem. Régen, mikor a Földön éltek Apával, egy farmot vezettek, de sajnos nem született gyermekük. Nem tudni miért nem lett nővérem, vagy bátyám, mert ezekről az időkről sohasem beszéltek nekem. Amikor megszülettem már jócskán túl voltak életük „delén”, bár nem voltak fiatalok, de nagy szeretettel neveltek. Az más kérdés, hogy én nem voltam valami társaságkedvelő gyerekként, de ezt nem is akartam akkor sem részletezni. Sok korombélit inkább elkerültem, és a lakóhelyünkön múlattam az időm. Inkább érdekeltek a történetek a Földről, mint a bújócskázás vagy a társasjáték. Különcnek is tartottak a többiek, de nem figyeltem rájuk. Anya biztosan szomorú volt miattam, amikor látta, hogy nem játszom a társaimmal, inkább otthon „gubbasztok” a kijelzők és könyvek felett. Néha azt hihette, hogy nem vagyok teljesen normális és átlagos, de nem akartam a többi gyerekkel játszani. Nem ismertem őket és nem is akartam. Eleinte csúfoltak, hogy nekem olyan öregek a szüleim, hogy nagyinak is szólíthatnák, de én kiálltam a csúfolódók ellen és „megvédtem” a családomat. Idővel aztán inkább csak a magányomba temetkeztem és nem voltam kíváncsi a sok mocskolódó szavaikra, amikkel illették Anyát és Apát. Most kicsit hiányzott, hogy nem volt testvérem, de lassan alkalmazkodtam a kialakított életritmusomhoz. Mindaddig jól éreztem magam a saját világomban, mikor a Consilium kiszabott nekem egy leendő férjet, akiről semmit nem tudtam. Ekkor voltam 16 éves kamasz, s ahogy a „határozatot” megkaptuk, egyre jobban elzárkóztam a külvilág elöl. Eszem ágában se volt férjhez menni, főleg olyanhoz, akit életemben nem láttam. Hetekig bujkáltam a lakrészemben és mindenféle kifogással jártam az anyahajó rejtett zugait keresve. Változást csak az a hír tette, amikor megtudtam, hogy a kijelölt férjet és a szüleit baleset érte. Sajnáltam, mint embereket, de igazából nem tudtam mély gyászba tölteni a gondolataimat velük kapcsolatban, mert nem is ismertem őket. Szerintem Anya is észrevette rajtam. Igyekeztem inkább valami más elfoglaltságot keresni magamnak, mint új hobbi vagy cél, de aztán a sportot kedveltem meg. Noha azért a sorsnak is van humorérzéke, bár az én esetemben inkább mondhatjuk, hogy véletlen egybeesés. Ahogy elmúltam 20 éves, már nemcsak gyerekként tekintettek rám a fiúk. Azt persze nem igazán vették tudomásul, hogy nemtetszésemet hamar ki is nyilvánítom. Tisztában vagyok azzal, hogy a külsőm nem éppen „átlagos’, bár eddig nem nagyon foglalkoztatott a smink vagy egyéb nőies ruhák hordása. De aztán felkereste Anyát egy tiszt, aki ajánlotta, hogy elvisz az Akadémiára, ahol tanulhatok, és annak szentelhetem az életem, amit szeretek. Kislány koromban is vonzottak a történetek és a legendák, ahogy a fegyverek és a küzdősportok. Igaz, hogy Édesanyámnak nem mondtam el soha, hogy pontosan mit takar nálam a sport szeretete, de tudtam, hogy ha el is mondanám, nem örülne neki. Bokszolni tanultam és pár önvédelmi technikát is elsajátítottam. Azt nem mondhatni, hogy tökéletesek a mozdulataim, de ezzel a lehetőséggel, hogy iskolában fejleszthetem a gyér tudásom, inkább ad egy új reményt, hogy megtaláljam azt a célt, amit eddig csak az álmaimban dédelgethettem magamban. A tanok befejeztével a „pártfogóm” ismét egyengette a sorsom, bár inkább a háttérből talán, mert azóta nem láttam, mióta a Volentisről elkerültem ide az állomásra. Addig a napig nem is foglalkoztatott az ellenkező Nem kérdése, ahogy a házasságé sem, míg meg nem láttam a folyosón elhaladni mellettem azt a Férfit. Kicsit zavarba is jöttem, mert ilyen hatással nem volt még rám senki. Amint elhaladt mellettem, félénken fordultam vissza felé, majd lestem merre tart. Egy siklóba szállt be, ami hamarosan indult is. Nem tudtam róla semmit, ahogy még nem is láttam ezelőtt sohasem, de egyre kíváncsibb lettem, hogy ki lehet? Amikor elhagyta a szállító a dokkot, odaosontam a vezérlőhöz, és belelestem az úti céljába az űrjárműnek. „célállomás: Jola Űrhajó”. Kikerekedett szemmel álltam ott a csodálkozásommal együtt, míg észre nem vettem, hogy valaki közeledik. Gyorsan kereket oldottam, hogy a lebukást elkerüljem, és visszatértem a kabinomba. Ott viszont egy üzenet fogadott „Sürgős” felirattal. Egy azonnali parancs az áthelyezésemről, miszerint egy hajóra vezényeltek, ahol szükségük van legénységre. Mivel rang híján vagyok, így közlegényként lettem állományba véve, és a kijelölt helyem, Arkan Űrhajó. Nagy sóhajjal tettem le a PDA-t, mert ezek szerint nem láthatom újra azt a Férfit, aki a Jolán szolgál Közlegényként. Talán majd egy napon ismét találkozhatok majd vele, talán… De még a nevét sem tudom, csak a monogramját: N.D.