„Az V. - számú Bolygó”

...S.O.S…. S.O.S….. – villog vörösen a segélykérő kijelzője, ahogy rá pillantok. A gép motorja kigyulladt és nem tudom lezárni a tartályból kiáramló energiavezetéket. Szinte gépszerűen próbálom felülírni a betáplált parancsot a hajtóművekhez. A sikló orra egyre meredekebben kezd el zuhanni a Bolygó felé. Már a gravitációs mezőt elértem, így már nem tudom elkerülni semmiképp a becsapódást. De addig is, talán van pár percem, hogy az üzemanyagtartályt lekapcsoljam, és ne robbanjon be a földet érésnél. Az izmaim megfeszülnek, és az adrenalin újabb löketet ad, hogy ne dermedjek meg a sokktól. Számtalanszor kerültem hasonló helyzetbe, bár az szimuláció volt. Most viszont élesben és teljes valóban történik velem. Teljes erőből húzom felfelé az „orrát” a siklónak, de szembesülnöm kell, hogy ez már lehetetlennek tűnik. A segélykérő csatornán próbálok összefüggéssel beszélni, de lehet, hogy nem sok sikerrel. Talán már csak percek, vagy másodpercek vannak hátra az életemből, de az utolsó pillanatig nem adom fel a reményt, hogy valahogy olyan szögbe tartsam a zuhanó járművet, ami elkerülheti a frontális és totális becsapódást. A konzolon a kijelzők sorra villantak fel megbolondulva és eszeveszett sípolásba kezdtek. Szinte egy sem maradt, ami normál értékeket mutatott volna. Az utolsó lehetőségemet megragadva a kabin vészkilövését igyekeztem elindítani. Tudom, hogy ez kockázatos és ha a sztratoszféra előtt működésbe hoznom a mentőkabint, akkor biztosan nem élem túl. Erről a Bolygóról nincs információ az adatbank szerint, és ahogy látom elég kietlen és sivár a felszíne, néhol kiemelkedő szikla vagy egyéb ásványi magaslattal. A légkör sem analizálható, de bízom benne, hogy a kabin kibírja a nyomást és elegendő levegővel rendelkezik még egy ideig. Vannak a siklón elsősegély tartályok, de ha túlélem, akkor valószínű, hogy szükségem is lesz rá. Az üzenetemet elküldtem az éterbe, és csak reménykedem benne, hogy hallja valaki…
Görcsösen tapadnak az ujjaim a terminál konzoljára, hogy megtartsam magam és a gép meredek szögéből kiemeljem az elejét. Végre sikerült leválasztanom az üzemanyagtartályt és a lángok elenyésztek, csak sűrű és átláthatatlan füst gomolygott minden felé. Alig láttam ki, hova is zuhanhatok. Aztán egy gépies hang megszólal a fülkében, mintha teljes egyszerűséggel közölné a visszaszámlálást a vég bekövetkeztéig.
… 16… 15… 14…. 13…  Még van pár másodperc…  Villant be a szemem elé, hogy addig talán valami csoda folytán mégis meg tudom változtatni a meredekséget a talaj elérése előtt. A kezem némán kereste a kioldó gombot a temérdek villogó közt, és ahogy megtaláltam, az ujjam tette a dolgát.
...10……9…..8…..7…  A hang könyörtelenül számolt tovább és már csak pár pillanat…
...4… 3….
Némán becsuktam a szemem, ahogy végéhez közeledett a számsor, és csak egy valaki arca villant fel előttem, akire minél jobban vágytam. Freyaé.
 ….2… 1…. 0. .... Aztán néma csend.
Mintha megszűnt volna az idő. Lebegtem és nem éreztem semmit. Lehet, hogy a légnyomás vagy talán a gravitáció, vagy ki tudja mi okozta ezt az állapotot nálam, de csak a feleségem hangjára és az arcára koncentráltam, ahogy a csukott szemeim elé villant az alakja. Azt mondták az Öregek, akik megjártak sok mindent, hogy az utolsó pillanatban lepereg az életed a szemed előtt. Igaz. Minden szavuk igaz volt. Most is látom a gyerekkorunkat Freyával, az esküvőnket, ahogy vártuk az első gyermeküket, a tragédiák sorozatát… a fájdalmat, és az örömöt, mikor a karjaimban tarthattam őt. Nem tudom mi lesz velem, azt sem, hogy élek e, ha a kabin leér a levegőből, de egy percet sem bántam meg, hogy Freya oldalán éltem és a repülést választottam.
-Szeretlek… Freya ….Kedvesem…- ajkam némán formálja szavaimat, amit oly kevésszer mondtam ki neki, pedig minden nap így éreztem iránta. Aztán, lassan a sötétbe kezd veszni a tudatom és távolinak tűnik minden. Várom a véget, de valamiért elkerülni látszik. Egyben érzem a testem még egy ideig, mert nem villan fel nagy fény, ahogy vártam. Talán még esélyem maradt, hogy elvégezzem a feladatom, amiért erre a világra születtem? Láthatom e még a Kedvesemet? Élhetek még?- jártak a gondolataim szédítő sebességgel, de aztán néma csend. Semmit nem éreztem, csak a füst maró szagát, ahogy kezdett homályba veszni minden morzsája a tudatomnak.
De a vég elkerült, amire azt hittem, hogy elkerülhetetlen...


Pár nappal később….
Valahol a Volentisen, egy szigorúan őrzött részlegen.
Lassan és óvatosan nyitom ki a szemem. Fázom. Mintha egy jégveremben lennék, de valahogy nem érzek szellőt vagy más légköri mozgást. Meghaltam? Vagy álmodom? Mindez csak egy rémálom volt?- kezdenek visszatérni az érzékeim és a gondolataim a messzeségből. Egy hatalmas mennyezetet látok magam felett mozogni és nem tudom, hol vagyok. A végtagjaim alig mozdulnak még, de érzem őket. Ezek szerint élek! Valahová visznek, mozog alattam az ágy…
Próbálom mozdítani a fejem, de alig emelkedik. A testemnek nem vagyok még ura, de a tudatom egyre tisztább és a maszk, ami az arcomra van téve, be is párásodik. Akarnám levenni, de a karjaim elgémberedtek. Hol vagyok? Mi történik? A robbanás nem következett be? Hová visznek? Hangom nem hallom, de a gondolataim tisztán érthetők. Miért vagyok itt? – nézem a felettem sorra villanó ledek-et, ahogy a mennyezetet megvilágítják, de nem ismerem fel. Meddig voltam ilyen állapotban? Miért nem emlékszem, ami ez előtt történt? A zuhanás… ahogy a semmibe lebegek… aztán a sötétség… ahogy most is.