* Van az a helyzet – és ebből van több – amikor az ember lánya nem igazán akar a kapitány szeme elé kerülni, bármelyik is legyen. Mert ebből a „fajból” van több is. Ám néha előtör belőlem egyfajta szuicid hajlam és nem bírok a bőrömben nyugton megmaradni. Ilyenkor tennem kell valamit ami elég őrült és elég szórakoztató ahhoz, hogy hetekre kielégítsen. Szóval a mostani egy olyan helyzet, amikor önként és dalolva járulok a kapitány elé, pontosan kiszámítva az időt a Jola következő küldetésre indulása előtt annyival, hogy még felengedjenek a hajóra, de másra már ne maradjon. Az előadáshoz kirittyentettem magam, ergo nem az egyenruha van rajtam, hanem az egyéniségemet mélyen tükröző szerelés, kopogós tűsarkúval. Azért örülök, hogy legalább ez megmaradt az elpusztult Föld divatdiktátoraitól, mert bár menni benne kész artista mutatvány, huszonöt százalékkal megnöveli a fenék feszességét és kerekdedségét. Nem mintha Hicks tizedes mellett bármilyen popó szemrevételezésben lenne részem. Végigtipegek a folyosón egészen a kapitány kabinjáig, ami már nem csak az övé, hanem legjobb tudomásom szerint az imént emlegetett mocskos szájú nőnemű lénnyel osztozik rajta, azzal a lénnyel akivel mókás szövetségre léptem Denisov kárörvendő asszisztálása mellett. Mielőtt a fellépésemet megterveztem, alaposan utánanéztem annak, hogy Hicks tizedes ne legyen jelen és ha ennek bármi akadályát láttam volna, életbe léptetem a „B” tervet, miszerint hivatalos jelenése van akárhol és fontos. Odaérve a kabin elé, rendezem az arcvonásaimat, veszek egy mély levegőt és a rendeltetésemre álló eszközön keresztül jelzem, hogy itt vagyok. Bájos, széles mosoly az arcomon, ártatlan babaszemek. *
A mai napon Végre eljön egyike azoknak a ritka pillanatoknak, amikor nincs az égvilágon semmi dolgom. Freya több felelősséget szeretne, így a felszállás előtti ellenőrzéseket mind magára vállalta, a gyerek ép Pressia-val matekozik valami eldugott kabinban, hogy az anyósom akkor se találja meg őket, ha be merné tenni a lábát a hajóra, és kivételesen a tanács feni a fogát a seggemre valamiért, amit a legénység egyik tagja tett. Ó igen, aligha fog sokáig tartani ez az idill, most viszont muszáj lesz kihasználni. Épp a Starship Troopers-t olvasgatom megint, amikor a PDA-n jelzi valaki az őrségből, hogy Moor tizedes a hajóra lépett, és felém tart. Tudom, hogy amíg felér a lift, még bőven van időm befejezni ezt a fejezetet, és csak akkor teszem el az eszközt, amikor jelez a rendszer, hogy megérkezett. Egy gombnyomással ajtót nyitok előtte, és a régi idők irodai székeit idéző ülésemmel felé fordulva nézek rá. -Üdvözlöm, Vörös 1. Belém nevelték, hogy mindig mérjem fel a helyzetet, lehetséges fegyverek, és hasonlók után kutatva, így azonnal szemet szúr civil öltözéke. Nem is titkolom, ezt, és rögtön meg is jegyzem: -Had találjam ki, ha itt végzett, feladata van az Ocan Dzsungelében? Foglaljon helyet. A kapitányi kabin nem túl figyelemre méltó. Már persze, ha nem vesszük figyelembe azt, hogy több mint háromszor akkora, mint bármelyik másik. Minden esetre, az egyik falat kitevő nagy kijelzőn kívül nincs itt semmi különleges. A hátam mögötti ágy rendezetten fekszik, nincsenek képek a falakon, sem pedig személyes tárgyak sehol. A középen lévő nagy íróasztal, ami mögött ülök is teljesen hétköznapi, akárcsak az előtte álló két szék, ahova most mutatok. Bár a falakban vágott vonalak arról árulkodnak, hogy el van itt rejtve azért egy két szekrény, elsőre tényleg csak a szokásos acélszürke berendezést lehet itt látni, mind mindenhol máshol. -Minek köszönhetem ezt a látogatást?
*Kíváncsi vagyok, mindig mindenre kíváncsi, ezért amikor nyílik az ajtó és beléphetek a szentélybe – a kapitányi magánkabinok mindig elérhetetlen csodának számítottak számomra – azonnal körülnézek. Iszom a látványt, már csak azért is, hogy megtudjam az engem érdeklő eszköz merre van. Az üdvözlésre felnevetek.* -Hahaha! Nagyon vicces!...Üdv Kapitányom, Kapitányom! *Két karomat széttárva lépek még beljebb, közelebb, az újabb poénra megpördülök és levágok egy pukedlit, olyat amilyet egyszer egy filmben láttam, természetesen olyanban amit tilos lett volna megnézni, vagy legalábbis nem kaptam volna engedélyt rá. *-Köszönöm. Tulajdonképpen nem is az én kapitányom, hiszen az Arkannak is van kapitánya, jóllehet még nem találkoztam vele. Próbálom elkerülni a személyes kontaktust, kizárólag a Kapitány érdekében. *Nem ülök le, inkább sétálok ide-oda, pár lépésenként változtatva az irányt és alaposan megnézem magamnak a helyiséget. *-Szép nagy! Mármint a kabinja. Kissé talán puritán, de ízlésesen. Nos! Az lesz a legjobb ha azonnal a közepébe vágok..khhhmmm….arról a mentális vizsgálatról és kezelésről lenne szó amit számomra előirányzott. Khhrrrmmmm…elnézést, kicsit kapar a torkom. *Megállok, nekidőlök az asztalának a vele szemközti oldalon, épp csak megtámasztom rajta a fenekemet, összefonom a karjaimat magam előtt….és mosolygok. Vadítóan, lezserül, ártatlanul.*
Karba font kezekkel dőlök hátra a székemben, és úgy figyelem ezt a szédelgő furcsa nőszemélyt, ahogy részeg négyévest utánozva forog össze vissza a kabinunkban. Közben azt fontolgatom, hívjam-e a biztonságiakat, vagy magam hurcoljam le a fogdába, ha ez így megy tovább. -A flotta mind a négy kapitánya a magáé is. De Cromwell-től jogosan tart. Azt már nem teszem hozzá, hogy az Arkan új kapitánya engem sem kedvel mert...nos, ah tippelnem kéne, akkor arról lehet szó, hogy túl lazának tart. Azt nem állítom, hogy nekem bocsánatkéréssel tartozik, ám nem lepne meg, ha Raven az első utukról gyalog kényszerülne hazajönni. -Köszönöm, ez előző kapitány sok személyes holmit hagyott maga után, amit borzasztó kellemetlen volt eltakarítani. Ami a kezelését illeti, ha nem szeretne egy cellában sort keríteni rá, nagyon sürgősen szálljon le az asztalomról. Kimért hangom már ismerős lehet a számára, igaz most közelebbről hall, közvetlenül, nem egy rádión keresztül. Újra az elképesztően nem ideillő cipőjére pillantok, vagy legalábbis amit látok belőle, és halkan morgok. -Mrs.Moor, egyértelműen el akarja terelni a figyelmem azzal, hogy úgy tesz, mintha el akarna csábítani. Nem tudom, hogy mi a valódi célja, de mivel egyértelmű, hogy ez sosem működne, fejezze be, és ha nem árulja el azonnal, miért jött ide valójában, távozzon, mielőtt elvitetem. Összeráncolt homlokkal nézek rá, és már nyúlok is a vezérlő felé, ami egy gombnyomással úgy vonzaná ide a biztonságiakat, mint a rajzó méheket valakire, aki rosszkor kívánta meg a mézet. Bár annyiból szerencsés, hogy legalább nem olyankor próbálkozik, amikor a nejem szolgálatban van. Na az még szép lenne. -Tehát?
*Nos, vannak helyzetek, amikor látszólag össze-vissza beszélek hülyeségeket, vagy érdektelen dolgokat, de nálam mindennek meg van az oka. Ahogy a kapitányozásnak is. Valóban nem találkoztam az új kapitánnyal, mivel egyáltalán nem volt hozzá kedvem, hogy minden előzetes tudás nélkül, belefussak egy kellemetlen helyzetbe. Érdeklődtem a legénységtől is, de mindenki szidta, aki csak találkozott vele, én viszont hittem, hogy mindenkiben van valami jó. Nos, Dobrik szavai után már tisztában voltam azzal, hogy Cromwell esetében tévedtem. Ez is egy remek információ ahhoz, hogy ezek után még inkább kerüljem a személyes kontaktust. Dobrikot kóstolgattam egy kicsit, szemtelenebb voltam most vele mint annak idején Jenkinsszel, de lássuk be, őket nem lehet egy napon emlegetni. Viszont Dobrik egészen más volt most, mint amikor káromkodott a küldetésen. Ijedten kaptam le magam az asztalról, nem mintha tartottam volna a fenyegetésétől. A csábításra vonatkozó vád azonban valóban megdöbbentett. A szívemhez kaptam és tócsányira kerekedett szemeket meresztettem rá. De a torkom csak kapart.* -Khhmmm…nahát! Hogy ilyesmit feltételez _rólam_! Én csábítani, magát?! Khhmmm….kkrrrrhhhh….okéoké, várjon….mondom. *Emelem fel a kezem magam elé védekezőn arra a mozdulatra amit a vezérlő felé tett. Még nem intéztem el semmit sem. Egyik kezemet zsebre süllyesztem, a másikkal a torkomat fogdosom ott ahol méhecskék rajzanak. *-Khhmm..Nos a kezekkhhhmmmm….ne haragudjon, de megkínálna egy pohár víkkkhhhmmmmm vízzel? Borzasztóan kapar a torkom. Khhhmmmm, talán meghűltem. Szóval a kezelés. Senkinek sem lenne jó. Főleg nekem. Én normális vagyok, csupán deviáns. Khhhmmm….de tudományos tény, hogy a khhhmmm….zsenik küszködnek némi beilleszkedési zavarral. Komolyan. *S még a szemeim is könnyesek az időnkénti krákogástól és köhögéstől. Roppant kellemetlen. *
Összehúzom a szemöldököm, és továbbra is szigorúan nézek rá. Raven borzasztóan gyanús nekem, bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ez a lány levegőt sem tudna úgy venni, hogy azért ne akarják hadbíróság elé állítani szóval...elmondhatjuk, hogy most normálisan viselkedik? Leszámítva persze azt, hogy itt van. -Természetesen nem feltételezem, hogy tényleg el akar csábítani. Az nyilvánvalóan kudarcra lenne ítélve. Nem, amivel vádolom, hogy húzza az időt, és erről azzal próbálja elterelni a figyelmem, hogy beveti a női bájait, és úgy általában megpróbálja elhitetni velem, hogy ostoba. Figyelem a köhögőrohamát, és továbbra sem tudom eldönteni, vajon ez is része a színjátéknak, vagy csak arról van szó, hogy épp Pressia gondol rá. akárhogy is, a kezem a vezérlő gombján lefelé mozdul. Na nem azért, hogy megnyomja, és még csak nem is az asztal alá rejtett pánikgomb a cél. Kihúzom a fiókot, hogy elővegyek belőle egy cumisüvegnek becézett önzáródó vizes kulacsot, melyből négyet tartok a fiókomban, és már dobom is a mellkasa felé a literes üveget abban a reményben, hogy elkapja. -Ez egy űrhajó, poharak csak az ebédlőben vannak. Ami a kezelését illeti, továbbra is fontosnak tartom, hogy részt vegyen rajta. Talán segíthetne abban, hogy könnyebben beilleszkedjen. Továbbá kellemetlenséget okoz önnek. ezek fényében ragaszkodom hozzá. Két kezemből egyetlen nagy öklöt formálva kulcsolom össze az ujjaimat, és támasztom meg rajta az állam, míg az asztalra könyökölök. továbbra is elég szúrós szemmel nézek a nőre, majd megkérdem még egyszer: -Utoljára kérdem. Miért jött ide ma, valójában?
*Természetesen nem feltételezi…még jó. Egyébként a csábítás még csak eszembe sem jutott. Mit gondolt volna rólam, ha kifejezetten arra megy ki a játék? Azt viszont nagyon jól látja, hogy valamiért húzom az időt, de sajna nem vagyok ma formában és a kapitányt semmi nem robbantja ki a székéből. *-Nyilvánvalóan. *Bólintok és adok neki igazat ugyanazzal a mozdulattal. Látom rajta, hogy kezdi elveszteni a türelmét, de még húznom kell kicsit azt a megmaradt, utolsó idegszálat ami egyre jobban kezd feszülni a buksijában. A sors, vagy csupán Dobrik lustasága játszik a kezemre végül. Improvizálásban mindig jó voltam és most erre van szükségem. Abban a pillanatban amikor felém repül a kulacs, döntöm el, hogy mit teszek. Nyújtom a kezem, szerencse, hogy a másikat korábban a zsebembe süllyesztettem, nem kell nagyot alakítanom. Nehezen rángatom elő a jobbomat, de addigra már elér a kulacs, a balommal pedig „rosszul” kapok érte. A kulacs talán még sosem járt akkora táncot mint most és kifejezetten örülök, hogy Dobrik az asztal mögött maradt ülve. Az asztal eltakar előle mikor a leesett kulacs után hajolok, lépek érte és a lábammal belerúgok, épp csak akkorát, hogy a nekem felkínált székhez pördüljön.* -Ó! A fenébe….a fészkes fene….milyen ügyetlen vagyok…khhhhmmm….*A kulacs még pördül egyet….*-Mindjárt, elnézést….máris az öné vagyok Kapitány…..huhh! Megvan! *És megvan. Figyeltem őt közben, de a székig nem láthatott, főleg mert eltakartam magammal mikor a zsebemből kihúzott kis szerkentyűt a szék aljára helyeztem fel. Erős tapadókoronggal ellátott, mini hangszóró, jeladóval. Végül a kulaccsal a kezemben, diadalmámorral az arcomon egyenesedem fel és nézek rá. Az arcára, a szemeibe, az öklöt formáló kezekre – nem veszem fenyegetésnek, jóllehet apró kis figyelmeztetés – és már emelem is a kulacsot a számhoz.* -Valójában…azért, hogy lebeszéljem erről az…~agyament~ ötletről. Egyrészt nem használna, én már ismerem magam, másrészt az agyturkászra később is szükség lehet és lássuk be…khhhmmmm……ki fog dőlni ha velem foglalkozik. *Beleiszok a kulacsba, látszólag jól meghúzom, de nincs szükségem vízre. Búfelejtőt innék inkább, kettőt. Talán benézek a bárba mielőtt visszamegyek az Arkanra. Befejezem az ivást és visszadobom a kulacsot a Kapitánynak. Nem pontosan a keze ügyébe sikerül, de talán van olyan ügyes, hogy áthidalja a pontatlanságomat. Ez nem volt szándékos. Rávigyorgok. Bólogatok, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. *-Tudja mennyire szeretek beszélni, a doki hasába is lyukat beszélek anélkül, hogy bármit elérne vagy megtudna rólam. Szóval? *És azt hiszem itt van a határ előttem, amit már nem szabad átlépnem.*
Bólintok vele én is. És lám, mintha a torkát szorongató láthatatlan kéz ebben a pillanatban el is engedné. Hogy valóban a feleségem Sith képességeire láttam itt bizonyítékot, vagy tényleg a víz ígérete gyógyította meg az jó kérdés. Sajnos, bár azt nem hiszem el, hogy olyan hülye, mint amilyennek mutatja magát, az ügyetlenségében nem kételkedek, így nem fordul meg a fejemben, hogy tényleg lyukas a keze, és még egy üveget is eddig tart felvennie. -Ne féljen. Dr.Mengele akaratos, hirtelen haragú, és egy csepp humorérzék sem szorult belé. Pont magának való szakember. És nem az én pszichológusom, az állomásé. Személyesen fogom ellenőrizni, hogy minden kimenőjekor meglátogatta-e. Természetesen nem Mengele az igazi neve, az már túl...gyönyörű lenne. Minden más igaz amit róla mondtam. Egy dologban azért igaza van Raven-nek. Az én pszichológusom tényleg nem érdemli meg, hogy a gondjaira bízzam őt, meg Dr.Valentine egyébként sem rajong az ötletért, hogy büntetésként alkalmazzam a terápiáit. Többnyire próbálok ellenállni a kísértésnek. -Nézze Raven... - Kezdek bele, és elkapom a vállam felett kis híján elrepülő kulacsot, anélkül, hogy a szemem rebbenne. Aztán azzal a mozdulattal vissza is dobom a kezébe, és megvárom, most sikerül-e elkapnia. Ha ez megtörtént, megkerülöm az asztalt, és a peremére ülök, vele szemben. -Üljön le. - Parancsolok rá szelíden, mégis úgy, hogy szinte a hangom majdnem elég kell, hogy legyen, hogy a háta mögötti székre lökje. Arra ami alá előbb ejtette a kulacsot. -Nem fogja elhinni, de én kedvelem magát. Igazából örülök is, hogy itt van. Lehet nem az én hajómon szolgál, de ideje, hogy beszéljünk a jövőjéről a seregben. Megvárom, mit reagál erre, és, hogy hajlandó volt-e leülni a székre, vagy ragaszkodik hozzá, hogy meggyőzőbb legyek.
*Dobrik vagy hülyének néz és akkor jól játszottam, vagy direkt szórakozik velem, amivel nem megy semmire. Csak egy röpke pillanat míg átfuttatom a fejemben az állomás és a két hajó orvosainak nevét.* -Nincs az állományban khhhmmm….Dr. Mengele. *Arra már nem térek ki, hogy ha vicc volt, annak elég morbid, ismerve a Föld pszichopatáit…legtöbbjüket. Mengele már akkor történelem volt amikor az űrhajózás gyerekcipőben járt. Abban viszont nem kételkedem, hogy személyesen ellenőrzi a megjelenéseimet. Cöhhh! Úgyis megoldom. Iszom, vagy úgy csinálok, gyorsan meggyógyulok és már a távozás mezejére lépnék, amikor meghallom azt a furcsa „akarok magától valami fontosat” zöngét a hangjában. Nem ez téríti el a figyelmemet a visszarepülő kulacstól, ami elől épp csak sikerül elhajolnom, de az arcom elé kapott karomon pattan, majd onnan a Kapitány asztalára, s ha bármi volt az útjában, azt félresöpri. *-Áúúúúú! Ez mi volt? *Fájdalmas fintorral az arcomon dörzsölgetem a karomat ott ahol a kulacs eltalált. Most akkor ez lesz? Dobálózunk vagy mi a szösz? Dobrik azonban nem nyúl a kulacsért, hanem kilépked az asztala mögül és megáll velem szemben, hanyag eleganciával nekitámaszkodva a kapitányi státusz szimbólumának. Az „üljön le” lenyom a székre és a csodálkozás ideje csak most jön el. *~Mi a francot akar? Nem vehette észre….Gyanús ez nekem.~ *A gyanúm pedig mindjárt az első mondatával beigazolódik. Dobrik szívott valamit, vagy lázas és félrebeszél. A számat is eltátom, a szemeim tócsányira kerekednek. Na _erre_ tényleg nem számítottam. Kedvel, meg örül, hogy itt vagyok, és….~Mi van? A jövőmről? A seregben? Jesszus! Mi a szent szart akar ezzel mondani? ~*Aztán rájövök. Egyik lábamat átvetem a másikon, nagyon figyelve arra, hogy ne legyen benne semmi csábító, a karjaimat összefonom magam előtt és résnyire húzom a szemeimet.* -Maga szívat engem Kapitány. Oké, sokszor megérdemlem, nem tagadom, de ez a jövő, meg a seregben, kissé túlzás még magától is. Szóval, megértettem. Megyek agyturkára, megpróbálom nem kikészíteni a dilidokit, talán marad pár hajszála mielőtt a kezelésnek vége és hogy dobjak egy kicsit a furfangos önbizalmán, azt mondom maga nyert. Oké? Most már mehetek?
-Mertem remélni, hogy nem szaporodott. Olyan agyzsugorító viszont akad aki rászolgálna erre a becenévre, de majd meglátja. Rákacsintok. És ebbe benne van minden. Legalábbis remélem, hogy azt is megérti belőle, hogy fizikálisan is ott leszek, és ha kell erővel fogom berángatni a doktor rendelőjébe. Magán a kezelésen persze nem vehetek részt, de ha kell, ott fogok őrködni. Legfeljebb az ajtó túloldalán fogunk Jengazni a kölyökkel. Megint elkapom a kulacsot, és mivel most már elég közel vagyok hozzá, egyenesen Raven ölébe ejtem. A jelek szerint tényleg ennyire kétbalkezes. Szinte már bűntudatom van, amiért kételkedtem ebben. A reakciója nem lep meg, de sztoikus nyugalommal hallgatom végig, és továbbra is egy diplomatikus mosollyal bólintok csak. -Persze, hogy szívatom. Valójában maga a legidegesítőbb életforma a csivavák kipusztulása óta, azonban ami a jövőjét illeti, teljesen komolyan beszélek. És nem, nem mehet innen. Ugyanis fontosnak érzem, hogy ezt meghallgassa, és feletteseként úgy döntöttem, önnek is fontos meghallgatnia. Átlát rajtam. Legalábbis valamelyest. Igaza van. Csak épp azt nem tudja, mi a valódi célom ezzel. Ahogy én sem tudom, ő mit akart itt valójában. Ha tényleg meg akarta úszni a pszichomókust, okosabban tette volna, ha azt reméli elfelejtem. Olyan 10% esélye lett is volna. De nem. Lehetetlen, hogy tényleg ez volt ma a célja. Nem tudom, hogy mi más, de egyenlőre az a tervem, hogy elrontom az időbeosztását. Arra kényszerítem, hogy sokkal tovább maradjon itt, mint szeretett volna, keresztülhúzva a terveit, és ha ehhez az kell, hogy bevessek minden sablon vezetői dumát, ám legyen. -Tudja, Moor tizedes, az a helyzet, hogy magamra emlékeztet, amikor még sokkal fiatalabb voltam. Talán ezért is vagyok önnel kritikusabb, mert tudom, hogy sokkal többre is képes lehetne. Az esze megvan hozzá, csak a kellő motiváció kell önnek, és valaki, aki hisz önben...ami nekem sosem adatott meg. Biztos vagyok benne, hogy ha eleget foglalkozom magával, talán egy nap lehet olyan jó céllövő, mint a 10 éves fiam már most. Ehhez azonban először tudnom kell, mi az ami ennyire bántja. Miért érzi úgy, hogy nem érdemli meg a flotta tiszteletét?
Vas. Jan. 27, 2019 7:34 am
