Az ágyon üldögélek, térdeimet felhúzom magam elé. Ujjaimmal a pokrócon játszadozom. Nem nézek Leora inkább a földet fikszirozom. Megint elmegy és nem tudom hová. Nekem nem hajlandó semmit sem mondani. Csak hallgat és titkolózik. Fogalmam sincs, hogy mire gondoljak. Úgy érzem inkább nem is akarok semmire se gondolni.
- Muszáj most elmenned? - kérdezek rá, egy pillanatra felpillantva.
- Édesem - mintha csak megszokásból ejtené ki ajkán ezt a kedves kis becézést. De az is meglehet, hogy csupán én gondolok bele mindenbe túl sokat. - Lia tudod, hogy sok dolgom van. Ezeket, most el kell intéznem, de aztán jövök is vissza hozzád. - mondja meggyőzően és felém hajol, hogy egy apró puszit nyomjon homlokomra. Aztán már indul is el. - Szia.
- Rendben. Szia - motyogom szomorúan és még jobban összegörnyedek az ágyamon. Agyam csak azon kattog, hogy mi lehet a probléma. Miért viselkedik így velem Leo. Próbálok belegondolni, hogy mi rosszat tehettem, de nem jövök rá semmire. Hisz én mindig rendes voltam vele, szeretem őszintén, még akkor is ha a consilium rakott minket össze. Cikáznak a gondolataim mindenféle lehetséges dolgokon és megoldásokon, de nem jut eszembe semmi érdemleges. Lehajtom fejemet a párnára és szomorúan a falat bámulom, míg nem szép csendesen elnyom az álom...
Egy katonával van ma találkozom, akit megpróbálok majd meggyőzni, hogy hagyják békén az embereket, mert úgy érzem valamit terveznek. Vagyis hát igencsak rászálltak mostanában az emberekre. Nem tudom, hogy mit szeretnének elérni velük. De nem is akarom. Én csak békét szeretnék mindenki között. Ne legyen háború és ne bántsák az emberek a katonák, az ocantisokat se. Azt szeretném, hogy jóban legyenek, hogy együtt tudjon élni minden népesség.
Én már itt vagyok a találkozó helyen és az emberemre várok, akivel beszélhetek, akivel megoszthatom a gondolatimat. Nézek körbe körbe, de nem látom, hogy érkezne az illető. Remélem nem ültetett fel, mint legutóbb egy másik katona. Akkor is beszélni akartam egy éppen itt lévő katonával, de nem sikerült. Azt mondta közbe jött valami. Ám szerintem csak le akart rázni és sikerült is neki.
Már egy bő félóra telt el a megbeszélt időponthoz képest és a katona még mindig nincsen itt. Én naivan még mindig azt gondolom, hogy elfog jönni, csak éppen valami közbejött neki valami és így csak később fog tudni elszabadulni valahonnan. Körbe-körbe járkálok idegesen arra várva, hogy végre itt legyen az az ember, bocsánat katona, akivel beszélni tudok majd. Bár már egyre jobban azt gondolom, hogy nem fog eljönni. Felültettet ahogyan a másik is anno.
- Jó napot! - hallok meg hátam mögül egy hangot, a katonáét. Feléje fordulok és egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Ez már fél siker, hogy sikerült rávennem, hogy eljöjjön.
- Jó napot! - üdvözlőm én is - Örülök, hogy eltudott jönni. - teszem hozzá bájosan mosolyogva. Igyekszem elővenni a legjobb meggyőző képességemet, hogy célt érjek ennél az embernél. Remélem sikerül majd.