Azt gondolná az ember, hogy a vesztesek nyugalmával sétálok a két őrrel közre fogva, képzeletbeli kötéllel a nyakam körül. De valahogy nem érzem magam túl nyugodtnak. A soromra várva - már pedig a hely inkább hasonlított egy cellához, mint váróteremhez - próbáltam én emlegetni a fekete dobozt, de ügyet sem vetettek rám. Aggasztó a csend az ügy körül. Amikor pedig belépek az irodába…
Picsába. Ez az egy szó hangzik fel elmémben. Annyira végem van. Én magam azonban nem szólok semmit. Szalutálok, ahogy magasabb rangú tisztek előtt illik, majd kihúzva magam megállok. Tekintetem csak ekkor vándorol kedves „barátomra”. Ha valaki igazán szemfüles, észre veheti az ajkaim sarkán elnyelt epés mosolyomat, ahogy a Consilium tag szemeiről elnézek magam elé felszegett állal a fal egy pontjára és hátra kulcsolom kezeimet. Így maradok, amíg beszédre nem szólítanak, csak ekkor engedem számukra szemmagasságba tekintetem. Igyekszem hivatalos tónusban végig vinni a beszámolómat, de a hivatalos hűvösség helyett valahogy sikerül a nemtörődöm hűvösséget árasztanom. Mint mondtam, vesztesek nyugalma. Pedig próbálkozom. Az általános helyzetleírás után a lényegre térek.
- A védelmi rendszerünk meghibásodott egy aszteroida mezőben, amely szokatlan és erős gravitációs viszonyokkal bírt. A kapitány a hátsó szektorba távozott ellenőrizni, amíg én igyekeztem magunkat kimanőverezni onnan. Nehézségek árán végül… sikerült. - Ja. Elég nyögve nyelősen. Igyekszem én kordában tartani, hogy mit mondok, hisz legszívesebben az asztalra támaszkodnék és a képükbe tolnám, amit gondolok. Hogy baromira nem számít mit mondok, mert a bizottság összetételét tekintve már eldőlt a sorsom, csak az a kérdés, melyik cellát kapom meg a Volentis börtönrészlegén. - A hajó jelentős sérüléseket szenvedett, fogyott az energiánk és az üzemanyagunk. A légszükségleti rendszereink percekre voltak a leállástól. A kapitány pedig nem priorizált megfelelően. - Hát így is mondhatjuk. Akkor szépítsünk kicsit. - Ekkor kénytelen voltam… a hierarchiával szembe menve érvényesíteni az akaratom, hogy le tudjam tenni a hajót a bolygó felszínén ahelyett, hogy még az atmoszférába belépve elégnénk. Uram.

Nem feltűnően, de sebtében szóra nyitom ajkaim, amikor a Consilium tag azzal a tenyérbe mászó elégedettséggel teszi fel nekem a kérdést. Megtagadtam a parancsot? Nem! Rávágnám én, de bölcsebben látom csendben maradni. Ez így ebben a formában nem igaz, hogy megtagadtam a parancsot, de az sem igaz, hogy nem. Igen szürke területről van szó, ami a bizottság meglátásától függ, hogy merre billen. A bizottság meg… na hagyjuk. Ekkor jön a következő kérdés az én drága megmentőmtől, így az iméntit lényegében figyelmen kívül hagyhatom. Legalábbis gondolom én ezt először, aztán hamar kiderül, hogy maradt volna inkább csendben. Állkapcsom görcsösen szorul össze, orrcimpáim kitágulnak, de egy másodpercig sem kerülöm a kérdést.
- Igen. Uram. – Derékba törtem a nem létező karrierem, valószínűleg a szabadságom is, de ne higgyék, hogy olyan könnyen adom magam egy igen urammal. Indokolok is. Nem magyarázkodom, az nem kenyerem, csupán tényeket közlök. – Egy esélyünk volt elérni az atmoszférát anélkül, hogy szénné égtünk volna. Úgy ítéltem meg, hogy a kapitány prioritásai nem voltak a helyén. A repülési engedélyem vagy a szabadságom volt az utolsó szempont, amikor emberéletekről volt szó. Uram. – Ismét használom az uram megszólítást, ám itt tisztelet helyett sokkal inkább valami rosszmájúságot lehet kihallani, ahogy a Consilium tagra tekintek őt megszólítva. Nyilvánvalóan volt köztünk valamiféle nézeteltérés a múltban, még ha ennek nem is ad hangot publikusan. De hát én sem teszek semmit, ügyelek arra, hogy ne lépjem át a határokat, legfeljebb megközelítsem, de ne annyira, hogy az súlyosbítsa az esetleges ítéletemet. Ezután a harmadik férfitól is megkapom a kérdésem. Ami már kellemesebb téma, mint az, hogy kezet emeltem a felettesemre.
- Megbocsátson, Kapitány, de szerencséről szó sincs. – Azt ugyan nem értem, hogy miért van itt, de azt jól tudom, hogy ki ő. Hisz ki ne tudná. Nem személyesen persze, de az Arkan és Jola fontosabb tisztjeit mindenki ismeri. Ő pedig talán a legfontosabb közülük. Autogramot is kérnék, ha nem lenne kötél a nyakam körül. – Ahogy a jelentésemben is olvashatták, mindegy mit tettünk, egyre mélyebbre sodródtunk. Olyan volt előre haladni, mintha egy lóval kezdene kötélhúzásba. Vészjelzést adtunk le az anyahajónak, de egy a százezerhez esélyünk volt arra, hogy eleve valaki időben odaérjen. – Arról nem is beszélve, hogy egyik aszteroidáról pattantunk a másikra, szóval jó eséllyel ha ki is tudtak volna onnan vontatni, már csak egy kihűlt, életforma nélküli roncs lett volna a hajó. – A helyzetet felmérve, a kapitány jóváhagyásával túlterheltem a belső fúziós motort és létrehoztam a kivezető nyílásban egy irányzott nehézhidrogén robbanást. Az így keletkezett lökéshullám segítségével elértük azt a sebességet és erőkifejtést, amivel ki tudtunk szakadni az anomáliából. Uram. – Magyarázom meg, hogy mi is történt pontosan. Márpedig az nem szerencse volt. Végül mégis mindegy, hisz kimondta, elszúrtam. Arról nem is beszélve, hogy később a kapitány a szememre hányta, hogy elpocsékoltam az aszteroida mezőben egy csomó üzemanyagot. Holott üzemanyag spórolással nemigen jutottunk volna ki.

- Egy irányítottat. Egy… kicsikét. - Utolsó szavamnál valami flúgos büszkeséggel elmosolyodok. Mosolyom pedig a szám két sarka összehúzásával igyekszem rejteni, miközben a padló felé szegezem tekintetem. Ugyan már, mindenki tudja, hogy az űr légüres terében máshogy működnek a robbanások. Lehet, hogy volt benne némi szerencse, de elvégeztem a megfelelő számításokat. Egy kicsike robbanásról volt szó. Nem küldtem rá az összes izotópunkat. Csak annyit, amennyi kellett a… szörfözéshez, a Kapitány szavaival élve. Mennydörgő szavát felszegett állal tűrtem, most is így teszek, ismét felszegem az állam és úgy nézek rá. Van valami vérfagyasztó ebben a pasasban, és ez tetszik. Tiszteletet érdemel. Majd elérkezik az ítéletem kimondása. Tartom a vesztesek nyugalmát. Már csak az a kérdés, hogy mennyire leszek ősz, mire rehabilitáltnak nyilvánítanak és sikló közelébe engednek. Ilyen kissé megizzasztott, üres tekintettel hallgatom végig a monológját. A pilóták híres és hírhedt reakcióideje most sehol nincs, mert majd hogy a végére ér, mire kigübbednek a szemeim és kishíján benyögöm a teremre ült fagyos csendet megtörve, hogy TESSÉK?! Tekintetem ismét a Consilium tagra vándorol, előbb gyanakodva nézek rá, hogy ez valami újabb trükk-e, de elsápadt, haragos vonásait látva világossá válik, hogy nem az.
Amikor a folyosón egyedül maradok és elindulok, megkapom az üzenetem. Dobrik kapitány látni akar. Igen! Győzelemittasan bokszolok a levegőbe, majd sietve a megadott koordináták felé indulok. Nincs messze, így hamar oda is érek. Belépek és kihúzom magam, de úgy tűnik a férfit az artifikális látvány jobban foglalkoztatja, mint én. Meg is indulnék felé, hogy hé haver, de nyilvánvalóan tudja, hogy itt vagyok. Így maradok ott, ahol állok, pusztán hanglejtésemmel jelzem, hogy szolgálatra jelentkezem, egy rövid tiszteletteljes megszólítással.
- Uram.

- Igen, kapitány. – Bár túl sok lehetőségem nem volt az ST-50-essel és hasonlókkal repülni a karrierbéli mélyrepülésem után, ami már évekkel ezelőtt volt, de szimulációkban továbbra is részt vettem, hisz pályáztam egy helyre a flotta tagjaként. A PDA-n első ránézésre felmérek mindent, amit a kijelzőn látok. Ez elengedhetetlen a pilótáknál, hogy azonnal és alaposan analizáljanak mindent, ami eléjük kerül. Így tekintetem hamar ismét Dobrik kapitányon van.
- Ha elég mélyrehatóan megnézte az aktám, uram, észre vehette, hogy ki van csipkézve visszautasított jelentkezésekkel. – Van valami keserédes a hangomban, de a hivatalos tónus ellenére sem rejtem azt a győzelemittasságot, amit érzek. Jól gondolja, hogy rég várok már egy ilyen esélyre. Azt még mindig hihetetlennek tartom, hogy hogy sikerült átlépnie egy Consilium tagot. Bár gondolom az a mocsok már nem tarthatott vissza a Jola kapitányától személyesen. Addig volt könnyű dolga, amíg a bürokrácia keretein belül, a kapcsolatai útján tudott belenyúlni a „karrierutamba”.
Feltételezem az eligazítást már a fedélzeten fogom megkapni valamikor este, így már készülök, hogy megkapom a lelépési parancsot. Ám rövid egy helyben billegés után végül megállok egyenesen és a kilátás helyett a férfira tekintek.
- Kapitány… Köszönöm. – Nem hat hálálkodónak a hangom, kétlem, hogy azt szívesen fogadná, meg arra sem kezdek rá, hogy nem fog csalódni bennem etcetera. De ezt mindenképp ki kellett mondanom. Ha nincs szüksége egy pilótára és ha nem akrobatikázok a deutériummal, meg a nem túl elegáns kényszerleszállással, a legjobb esetben is úton lennék az Ocanra telepesnek, örökre elvágva a repüléstől. És ha már itt vagyok, miért ne kérdezhetnék meg még valamit. – Hallotta a fekete doboz felvételét, ugye? Egyetért velem? – A Consiliumi „barátom” nyilvánvalóan nem és részleteket felhasznált volna ellenem, ámde itt most nem ő számít. És tudod mit? Piszok jól esett leütni azt a tisztet, halálra idegesített. De erről inkább mélyen hallgatok.