Az első, csókokkal töltött perc után sajnálom csak igazán, hogy annak idején az Arkan-on csupán néhány gépészeti könyv kölcsönvételében tudtuk kicsúcsosítani mindazt, ami már akkor is egyértelműen megvolt és nagyon is létezett közöttünk. Akkor viszont addig jutottunk és nem tovább, ráadásként, részemről a viszontlátás zálogának gondolt tanulmányok a hajón maradtak, engem pedig akaratom ellenére indítottak el az űrállomás felé. Most pedig az élet által írt vargabetűnek hála a Jola fedélzetén, hosszú idő után újból összefutunk, holott azt gondoltam, hogy sosem látjuk már egymást. Nem is gondolhattam másként, annyi minden és olyan gyorsan változott, de hiába teltek el hónapok, az érzés mit sem változott ez idő alatt a részemről, sőt, ha lehet, most még erősebben tombol bennem, mint akkor. Egy cseppet sem érdekel, hogy tilosban járunk, hogy olyan szabályokat szeghetünk meg, mely akár könnyen az életünkbe kerülhet, következzék bármi az éjszaka további részében, ma nem akarok róla tudomást venni, ha ebben társammá válik az a nő, kit karomban tartok. - Nézzenek csak, nézzenek meg jól minket. – súgom olyan halkan, ahogyan az előbbiekben hozzám értek el a szavak és mivel az ellenvetés legapróbb szikráját sem érzékelem, ezért úgy döntök, hogy nekiindulok és Samantha-ra bízom magamat, hogy elirányítson a kabinjához. Ahogy közeledünk, feltűnik, hogy olyan szintre értünk, ahol nem fordulok meg minden nap, de most nem érdekelnek a hogyanok, a miértek és még csak válaszokat sem keresek erre, egyszerűen nem foglalkoztat a kérdés és kizárom a gondolataimból. Megérkezve a hálókabin ajtaja elé, túlságosan is nehezemre esik kicsúsztatni karjaimból Sam-et, pedig most ez történik, ennek kell történnie, a hazakísérés teljesítve, ám valahogy nem akaródzik megindulni a saját szállásom felé. Szemeim a Főgépész pillantását keresik ebben a rendkívüli közelségben, melyben talán moccanni sem tud a hálókabin ajtaja és testem közelsége miatt. Más kérdés, hogy könnyen lehet nem is akar, mert az biztos, hogy ahhoz már most túl forró közöttünk a levegő, hogy csak úgy egyszerűen elköszönjünk egymástól.
Képtelen vagyok ellenállni Nikolainak és nem kihasználni ezt az időt, amely jutott nekünk. Vele akarok lenni, Ő rá vágyom, így megkapaszkodom nyakába és édesen bújok oda hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Most nem kell erősnek és kemémnynek lennem, elég erős Ő kettőnk helyett is. Lehetek csak egy nő egy férfi karjaiban, akit végre nem kihasználni akarnak. De tilosban járunk, mely túl nagy kockázatot jelent, mégse érdekel már. Ha ez az éjszaka után véget ér életünk, hát legyen így, de megérte. És nem adnánk amúgy se könnyen magunkat. Nem mondok már semmit a súgásra, csak egy rövid csókot lehelek Nikolai nyakára, majd mondom az irányt. Kísérjen hát el a kabinomig, de vajon képes leszek utána elereszteni? Odaérve már egészen biztosan tudom, hogy a válasz nem. Szinte fáj, ahogy leereszt és lábaim talajt érnek. Ismét közel akarok lenni hozzá, még közelebb, mint most, így csak belenézek a férfi szemeibe, majd egy pillanat múlva már ki is nyitom a kabinom ajtaját. Jobb kezemmel keze után nyúlok, majd finoman elkezdem behúzni magamhoz. Szavakra itt most nincs szükség, mindketten tudjuk, hogy ez a tettem mit jelent, így ha követ, akkor az ajtót lezárom magunk mögött, majd ismét Nikohoz simulok teljes testemmel, meg se próbálva növelni a távolságot. A kis kabinban egyébként fény gyúl, de nem túl erős és nem is kell több, megfelelő lesz ez most így a számunkra. - Maradj ma velem... - súgom ajka elé kérésemet, szinte kérlelően. Nem akarom, hogy elmenjen. A csókom se vár sokáig, ha nem tol el és nem ellenkezik, akkor két kezemmel ismét átölelem nyakát és most már nem finomkodok apró puszikkal, teljesen őt akarom. Kezeim csak ez után érintik meg eleinte kissé félénken erős vállait, majd mellkasát, de végül a kezdeti visszafogottságot felváltja a határozottság. Rég voltam így férfival, de egész testem tűzben ég a folytatásért, így végül kezeim levándorolnak Nikolai hasához, majd végül a felső aljába akasztom ujjaimat. Ez után egy rövid időre megszakítom a csókot, majd kérdőn nézek a másikra, szinte engedélyt kérve arra, hogy szabad-e, mert ha most igennel felel, akkor nem állok le. Nincs semmi keresnivalója annak a felsőnek a férfin, sőt! Leveszem hát egy pillanat alatt, ha szabad az út, hogy ez után csókjaimmal bombázhassam Niko nyakát, majd mellkasát. Milyen tökéletes!
Mindketten jól tudjuk, ha már idáig elértünk, ez az este csupán egyféleképpen záródhat számunkra, méghozzá úgy, hogy rálépünk arra az ismeretlen útra, melyen együtt haladva talán elhiheti Földi szívünk, hogy tartogathat számunkra közös jövőt az új világ. A pillanat már a miénk... Rám aztán nem mondhatja senki, hogy ajtóstól rontanék a házba, azt mondjuk már annál inkább, hogy jelenlétemmel gyakorlok némi nyomást a mérleg egy bizonyos irányba való kibillentésére, de szerencsére nem kell sokáig átadnom az irányítást, mert már nyílik is az ajtó és nem hagynak faképnél a folyosón. Sam ujjai finoman érintik kezemet, majd az óvatos invitáló mozdulat szavak nélkül is egyértelmű jelzés számomra. A kabin ajtajának halk kattanása után fordul a kocka és én leszek "beszorítva", melyet egy cseppet sem bánok, sem a hozzám simulást, sem pedig a csókot. Még válaszolni is elfelejtek, de a következő cselekedetemből könnyedén kiolvasható, hogy nem most fog az a pillanat következni, mikor szakmázni fogunk. Azért, hogy ne legyen olyan könnyű dolga a lánynak, kezeim először derekára siklanak, ami után Délnek indulok és határozottan, de egy cseppet sem durván markolok rá a tetszetős kerekded párosra, végül megemelem, hogy egy magasságba kerüljünk és így folytassuk azt, amibe még igazándiból bele sem kezdtünk. Az igenlő válasz helyett egy hosszú csókkal felelek, ami úgy érzem elegendő volt, mert a felsőm egy pillanat múlva már a hálókabin padlóján találja magát. Mi pedig lassan, de annál biztosabban indulunk meg a hívogató ágy irányába. Nem sietem el a dolgot és valahogy az irányítást sem akarom magamnál tudni, inkább átadom magam partnerem édes csókjainak és gyengéd érintéseinek, már rég volt szerencsém ilyen tűzzel találkoznom, mint amilyen Samantha-ból tör fokozatosan elő és a jelenleginél is jobban felkorbácsolja vágyamat iránta. Az ágyhoz érve, magamhoz ragadom a kezdeményezést, hiszen én sem szeretem, ha egy ilyen szituációban valaki túl van öltözve a környezetemben, ezért amilyen gyorsan csak lehet, kihámozom a feleslegessé vált ruhadarabokból, próbálva mindezt úgy, hogy a lehető legkevesebb időre kelljen csak ajkainknak elszakadni egymástól. Az utóbbi percekben folyamatosan szított, mostanra lobogó tüzünket úgy érzem, már semmi sem olthatja el, amiből egyenesen következik, hogy egy hosszú és csodás éjszakának nézünk elébe.
Szinte fel se fogom, el se merem hinni azt, ami most történik, mintha nem is ebben a világban lennénk, hanem csak a sajátunkban, mely kettőnknek épült. A kabinom ajtaja becsukódik mögöttünk, én pedig átadom magam a férfinak. Minden egyes porcikám rá vágyik, így bár eleinte a mozdulataim időnként mintha félénkek, bizonytalanok lennének, ahogy a pozitív visszajelzést megkapom, ez változik. Határozottá válok és mindenféle félénkség eltűnik mozdulataimból, úgy bújok hozzá, szinte édesen dorombolok neki, miközben megérzem karjait testem körül, majd amikor fenekemnél fogva felemel, lábaimat Nikolai dereka köré kulcsolom. A csókok egyre vadabbá válnak, a tűz pedig erősen ég, eloltani pedig lehetetlenségnek tűnik. Nem is akarjuk, csak még jobban szítani, már ha ez még lehetséges... A férfi felsője a padlóra hullik, majd nemsokára már az ágyon kötünk ki, ahol a ruhadarabok rólam is lekerülnek és természetesen Nikoról is. Nem mutatok most szégyenlősséget, természetesnek hat, hogy mi ketten végre pőrén is egymás előtt legyünk, és ebben a közelségben nagyon megnézni se tudjuk egymást, szinte egymásba olvadunk. Az éjszaka ez után hosszúra nyúlik, de a legcsodálatosabb lesz hosszú idő után. Minden egyes érintésre reagál testem és úgy hiszem, hogy egy menet után se állunk le. Ki kell használnunk ezt az alkalmat, hiszen ki tudja, hogy megismétlődhet-e, energiánk pedig van bőven.
Néhány óra elteltével izzadt testtel, kipirult pofival és jóleső fáradtságérzettel dőlök el Niko mellett és bújok hozzá az ágyban, magunkra húzva a takarót. Testem félig a férfin van, kezem mellkasát cirógatja, miközben halkan szuszogok és szívverését hallgatom. Végre boldognak érzem magam és ha most azonnal ránk törnének és golyót repítenének a fejünkbe azért, amit tettünk - hiszen mégis csak egy Consiliumi tag menyasszonya vagyok -, még az se érdekelne. Jelenleg teljes nyugalommal térnék át a túlvilágba Nikolai karjaiban. Semmit se bánok és minden tökéletes volt, bár el se mertem eddig képzelni, hogy ilyesmi történhet, most viszont már elengednem is fájna. Addig érintem tehát, amíg még megtehetem. - Ehhez hozzá tudnék szokni. - mondom halkan, mosolyogva, miközben lassan feljebb emelem fejemet, hogy a férfi arcára nézhessek. Valóban így gondolom, de hát a jó dolgokat könnyű megszokni ugyebár. Nem hittem volna, hogy valóban kölcsönös ez a vonzalom, bele se mertem gondolni, hiába éreztem apró jeleket, azt hittem, hogy mindez csak egy irányú. Oh de hülye voltam, bár előbb találkoztunk volna ismét...
Szerencsére nem érkezik visszakozásra késztető jelzés Samantha részéről sem szóban, sem pedig más módon, amiből arra következtetek, hogy kezeim még akkor is jó helyen szánkáznak a nő teljesen felhevült testén, mikor már bőven átléptem azt a bizonyos határvonalat. Olyan elánnal vagyok leterítve az ágyon az első perc után, hogy ki is csúszik a kezemből az irányítás, amit egy darabig meg sem próbálok visszaszerezni. Úgy vagyok vele, lesz még lehetőségem ezen az éjszakán mindenre, amit csak szeretnék, ezért hagyom, hadd bontakozzon ki Sammy-ből az a személy, akit eddig még nem volt szerencsém megismerni.
Amilyen lassan telnek számomra az átlagos éjszakák, olyan gyorsan szaladt el ez a néhány óra, amit együtt, senkitől sem zavartatva tudtunk tölteni. Nem túlzok, mikor azt mondom, csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, őszintén, tényleg így érzem. Azt hiszem így szeretnék ébredni ezentúl minden reggel, mint most, Sam-mel az oldalamon. Tökéletes lenne. Tökéletes, ha még mindig, a számunkra, egykori Földlakók számára oly kedves bolygón érne az egyetlen napfelkelte, nem pedig egy űrhajó belsejében, ahonnan előbb vagy utóbb elő kell lépnünk. Némán bámulom a szoba plafonját, miközben lágyan simogatom a lány vállát, közben pedig immáron tiszta fejjel azon gondolkozok, hogy miként lenne a legkevésbé fájdalmas közölni azt, ami megfogalmazódott bennem. - Nekem nem is kellene több. - suttogom vissza mosolyogva, miközben egymás szemeit figyeljük. Nem szeretném, ha vége szakadna ennek a talán soha vissza nem térő pillanatnak, de érzem, hogy egyre közelebb a perc, ami után könnyen lehet, beszélni sem fogunk egy ideig. Egy utolsó, de még egy utolsó utáni csókra is van időnk, melynek ízét jó mélyre mentem el magamban. - Ne haragudj Sam, de azt hiszem, ennek most vége kell, hogy szakadjon közöttünk. - nem mondom, hogy hibát követtünk el, mert szó sincs erről, amit tettünk azt úgy gondolom mindketten őszintén tettük, nincs mit megbánni vagy azon morfondírozni mit ronthattunk el. Semmit sem rontottunk el, ez az éjszaka így volt tökéletes. Magam miatt nem aggódok, sosem tettem, hiszen már a puszta itt létem is egy óriási szerencse és egy őrült tébolyának keveréke. A kockázatra, ahogyan mindig is, most is nagy ívben teszek, eddig nem érdekelt, hogy ki az, akit még magammal ránthatok a túlzott rizikó vállalása miatt, viszont mostanra mondhatom, hogy vannak barátaim is, akikre számíthatok és ők is rám, Sammy pedig sokkal, de sokkal fontosabb személy az életemben, mint hogy csak úgy magammal együtt feláldozzam. Még akkor sem tehetem meg mindezt, ha egy kilátástalannak tűnő és borzasztó házasságot fog kötni hamarosan. Bárhová is mennénk, megtalálnának minket, állandóan félelemben és bizonytalanságban pedig nem lehet élni, ezt remélem ő is meg fogja érteni. - Itt leszek, ha bajba kerülnél, ha bármiben segíthetek, de ezt nem folytathatjuk. - bármennyire is nehéz ezt kimondani, meg kell tennem, méghozzá egyenesen a szemeibe nézve, nem mellébeszélve.
Amióta felébresztettek, bátran kijelenthetem, hogy életem legszebb és legboldogabb éjszakáját tölthettem el Nikolai karjaiban. Bízom a férfiben, teljesen és valamilyen különös oknál fogva úgy érzem, hogy kötődöm hozzá. Soha se volt semleges a számomra, bár még magamnak se vallottam be azt, hogy mit érzek vele kapcsolatban, most pedig itt vagyunk. Egymás karjaiban, meztelenül az ágyon, és a pillanat nehezen lehetne ennél tökéletesebb. Talán akkor, ha a Földön lennénk, no meg gondok nélkül, amikre most nem is akarok gondolni. Egy percig se bánom azt, amit tettünk, minden egyes porcikám akarta a férfit és ezt ki is mutattam a számára, akár csak Niko az én számomra, hogy vágyik rám. Jó erős karjai között lenni, mert bár nem vagyok egy törékeny virágszál, most annak érzem magam, de nem zavar. Egy nő vagyok egy férfi kezei között. Viszonzom csókját, édesen, hosszan, kiélvezve minden pillanatát, mert én magam is érzem, tudom, hogy mi ketten nem lehetünk együtt, nem úgy, ahogy szeretnénk. Nem távolodom el, közel maradok hozzá, érezni akarom testét a testemnél, és csak néhány perc után engedem, hogy eltávolodjon tőlem. No nem nagyon, de annyira igen, hogy beszélhessen. Nem számítottam rá, hogy máris, hogy ilyen gyorsan a tudtomra adja, hogy ami még el se kezdődött, máris véget kell, hogy érjen. Túl tökéletes volt a pillanat, melyet most romba döntött. Csak nézek rá, eleinte csendesen, szomorú tekintettel, majd végül lágyan simítok végig mellkasán újból, miközben kezem is egy pillanatra megremeg. Nem lehetek gyenge, nem tehetem meg, egyikünk számára se lenne jó, így próbálom rendezni gondolataimat, lenyugodni lelkileg, legalább egy kicsit, hogy válaszolni tudjak, miközben aprót biccentek. - Tudom... - egy percig se fordul meg az a fejemben, hogy esetleg kihasznált volna, hogy csak le akart fektetni, aztán már le is lép. Nem, úgy érzem, hogy ismerem annyira Nikolait, hogy tudjam, mindent azért mond, mert a helyzetünk reménytelen, kár lenne áltatnunk is magunkat. Mégis fáj... nagyon fáj. Miért kellett túlélnem a Föld pusztulását? Amióta itt vagyok, az űrben, képtelen vagyok a boldogságra és hamarosan egy olyan férfihez kell hozzámennem, egy olyan férfi ágyában kell lennem, akire egy picit se vágyom. Ezek után hogy lehetnék mással? De talán Nikolai emléke segíteni fog... muszáj lesz. Beharapom alsó ajkam, lesütöm a szemeimet, mert érzem, hogy elgyengülnék, így kicsit szaporábban kezdem el venni a levegőt, majd végül egy csókot lehelek a szívéhez. - Már bajba kerültem és te is tudod, hogy nem segíthetsz. - mi túl kevesek vagyunk hozzá. William ellen nem sokaknak van esélye, és Niko tudom, hogy segítene, de az életét nem fogom kockára tenni. Ezért se engedem meg neki, hogy megölje a vőlegényemet, mert az az életébe kerülne. Az Ő élete viszont ér annyit, mint az enyém, ha nem többet. - Azt hittem, hogy legalább egy kicsit még élhetek álomvilágban, hihetem azt, hogy minden jó, de persze ez csak illúzió lenne. - minek áltassuk magunkat, igaz? - Egy utolsó csókot még megengedsz nekem? - ártatlan kérdés ez tőlem. Ő az előzőt úgy adta, hogy tudta, az az utolsó lesz, de én nem voltam ezzel tisztában. Szeretném én is mélyen elraktározni csókja ízét és Őt magát, így ha hagyja, lágyan, érzékien csókolom meg őt, bújva hozzá, ölelve a férfit, majd a csók után nem nehezítem meg egyikünk dolgát se, lassan felülök, lábaim lekerülnek a földre, de még nem kelek fel és nem is húzok magamra semmit, csak magam elé meredek. - Ugye nem fogsz kerülni engem? - a kérdést halkan teszem fel és bár azt mondta, hogy itt lesz nekem, mégis úgy érzem, hogy ezzel, hogy átléptünk egy határt, csak megnehezítené mindkettőnk életét, ha többször találkoznánk. Pedig csak most kaptam vissza... Oly sokáig nem láttam, most pedig rá akadtam, erre ismét elveszítem. Kezeimmel belemarok a matracba, de nem fordítom felé a fejem, képtelen vagyok most rá. Nem haragszom Nikolaira, szó sincs ilyesmiről, csak fáj ez a kilátástalanság és kiszolgáltatottság a rendszer felé, ami nem engedi meg az embereknek, hogy szabadok lehessenek, szabadon szeressenek.
Az a kevéske idő, amit ismeretségünk során kettesben tölthettem Samantha-val, minden egyes alkalommal előcsalt belőlem néhány egykori, mondhatni Földi érzést, melyet csak azok érezhetnek igazán, akik éltek ott, akik átéltek sok-sok mindent, mielőtt ebbe az új világba csöppentek. Lehet, hogy szentimentális vagyok és nehezen eresztem a múltat, de ez legalább fix kapaszkodóként itt van számomra ebben a feje tetejére állt új és teljességgel kiszámíthatatlan rendszerben. Nagyon nehéz volt kimondanom azt, amit valamelyikünknek mindenképpen ki kellett mondania annak érdekében, hogy ne legyen a búcsúzás még a mostaninál is fájdalmasabb. Már a kezdet kezdetén tudtam, hogy Sammy egy nagyon erős nő, annak kell lennie, hiszen a Földről minden keménységet és kitartást át kellett mentenie ebbe a világba ahhoz, hogy nőként így meg tudja állni a helyét. Néhány másodpercig nem szólok, de látom a szemeiben azt a mérhetetlen szomorúságot, amit az előbbi szavaim okoztak, mindamellett a tanácstalanság mellett, melyet az elhangzott mondataim váltottak ki az imént. Az utolsó csók kérdésére semmit sem felelek, jobbnak látom, ha inkább a tetteim beszélnek a következő másodpercekben: kissé előrébb mozdítom a fejemet, hogy valahol félúton találkozzanak ajkaink még egyszer, utoljára. - Nem foglak kerülni, sőt, annak örülnék, ha ugyanúgy tudnánk beszélgetni mindenről, mint ezelőtt. - a példát követve én magam is az ágy szélére ülök, csak a másik oldalon, háttal Samantha-nak. Nagyon nehéz most bármit is mondani, ilyenkor ólomsúly nyomja a lelket és minden szónak hihetetlen mélysége lehet. Pillanatok alatt magamra kapom azt a néhány ruhadarabomat, melyet szétdobálva találok a padlón, végül a talán még mindig csak a hátát mutató Sam felé fordulok, de a búcsúzáshoz egyetlen hang sem jön ki a torkomon. Nem akarok elbúcsúzni, mert a történetünk itt még nem érhet véget, az egyszerűen képtelenség lenne, viszont most az érzelmeknek gátat kell szabnom, ezért úgy döntök, hogy szó nélkül lépek ki a kabinja ajtaján.
Nem szeretném, hogy az miatt, ami most történt köztünk, teljesen elváljanak útjaink. Így is rossz volt ennyi hónapon át nem találkozni a férfivel, ezek után pedig még kellemetlenebb lenne, ha még kerülne is engem. Ugye nem teszi majd? A válasza alapján nem, de majd a tettek beszélnek igazán. Lágyan elmosolyodom, majd finoman biccentek, miközben lassan hátrapillantok rá, még egyszer végignézve rajta. Oly tökéletes... minden porcikája és annyira erős. És ma este csak az enyém volt! Elraktározom az emléket, féltve fogom őrizni az este minden pillanatát, miközben felül, így hátán is végigtekintek, majd végül ahogy felkel, visszafordulok. Könnyebb, mint komolyan búcsúzkodni. Én se akarok, nekem se megy. Nem fogok egyébként sírni, attól nem kell tartania, ahogy hirtelen felugrani se, hogy megöleljem még egyszer. Nem, az nem én lennék, nem az a nő, akit megismert. Nem örökké búcsúzunk és ki tudja, talán egyszer még tarthat majd újra a karjaiban. Hallom, ahogy a kabin ajtaja kinyílik, majd pedig bezárul mögötte, így hangos sóhaj tör elő ajkaim közül, majd lazán hátradőlök és a plafont kezdem el fixírozni. Ez az este nem tudódhat ki és tudom jól, hogy mit kell tennem. Nem szívesen kérek szívességet pont Ethan-től, de Ő az, aki kitörölheti vagy meghamisíthatja a felvételeket. Fel kell keresnem! De még nem most. Lefürdök, majd felöltözöm, hajam szoros lófarokba fogom, és mivel képtelen vagyok ezek után visszaaludni, némi munka után nézek a gépházban. Mindig van mit javítani ezen az öreg masinán.
Csüt. Márc. 07, 2019 7:58 am
Képtelen vagyok ellenállni Nikolainak és nem kihasználni ezt az időt, amely jutott nekünk. Vele akarok lenni, Ő rá vágyom, így megkapaszkodom nyakába és édesen bújok oda hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Most nem kell erősnek és kemémnynek lennem, elég erős Ő kettőnk helyett is. Lehetek csak egy nő egy férfi karjaiban, akit végre nem kihasználni akarnak. De tilosban járunk, mely túl nagy kockázatot jelent, mégse érdekel már. Ha ez az éjszaka után véget ér életünk, hát legyen így, de megérte. És nem adnánk amúgy se könnyen magunkat.
//
