Néma közönnyel váltogatok a PDA-mon egymás után felbukkanó, ugyanarról szóló és minduntalan ugyanazt taglaló cikkek között, miközben a bebocsátásra várva, a csinos recepciós hölgy szépen ringó csípője is megmozgatja a fantáziámat.
- Wayland hadnagy! A nagybátyja fogadja Önt. – széles mosollyal fordul felém az apartman ügyeit intéző szőkeség és csicsergő hangján már tudomásomra is hozza egyetlen élő rokonom döntését.
- Esetleg mutassam az utat, hadnagy? – teszi még hozzá gyorsan, mielőtt távoznék a pulttól.
- Ami azt illeti, mutathatna egy-két dolgot hölgyem, de az utat, azt ismerem, köszönöm. – búcsúzok egy kacsintással összefűzött mosollyal és már indulok is a lift felé.

Már három nap is eltelt az akció óta, de még mindig úgy kezelnek, mint a város megmentőjét, a Volentis maskara nélküli hősét. Cöh, felesleges felhajtás és képmutatás, csupán azt tettem, amire felesküdtem, és ami azt illeti, maradtak bennem jócskán kérdések az akció végkimenetelét illetően.
A liftből kilépve, szinte azonnal felismernek, és máris összesúgnak egymással az itt dolgozók. 15 perc hírnév, vagy mifene? Ilyenkor jobban örülnék, ha kisebb lenne ez a hely, de hát a Consilium hálás a hadsereg néhai tisztjeinek, akiknek nyugalmazásukat követően a Fekete piruláig nyugodt életet és biztos egzisztenciát nyújt.
- Wayland ezredes! - miután megkaptam az engedélyt a belépésre, azonnal kihúzom magam és tisztelgek, pontosan úgy és ezt teszem, ahogyan ezt világ életemben tanultam a Volentis legjobb katonai iskoláiban.
- Ugyan Stig, már rég nem vagyok ezredes, gyere beljebb, gyere csak! – egy ősz hajú, hetven felé közeledő, de még mindig katonás kiállású, délceg fickó int beljebb az ajtóból.
Jókora asztala mögött ül most is, mint ahogyan az elmúlt évtizedekben is tette, körülötte sokféle dísztárgy, a legkülönbözőbb relikviák és mindemellett kitüntetések sokasága jelzi, hogy nem akárki volt ő a seregben, nem akármilyen befolyással.
- Mesélj, milyen érzés hősnek lenni? – teszi fel egy széles vigyor kíséretében azt a kérdést, amit az elmúlt napokban legalább százszor szegeztek nekem, és amire már jópofa választ sem tudok adni. De nem is akarok.
- Pocsék... egy cseppet sem hiányzott, hogy rólam beszéljenek az emberek, hogy a fényújságon napi ezerszer jelenjen meg a képem, már csak az hiányzik, hogy a gyerekek Wayland feliratú pólókat hordjanak. - dühösen kezdek bele a mondandómba, legalább itt hadd legyek őszinte és azt hiszem jobb is, ha kerüljük a mellébeszélést.
- Nem csak mi voltunk ott, Uram! Egy másik csapat is jelen volt akkor éjjel. - lépek a terebélyes asztal elé és előhozakodok azzal, ami egyszerűen nem hagy nyugodni, és amit az egykori ezredes egészen biztos, hogy tud.
- Miféle csapat? Nem volt ott más rajtatok kívül, Stig. - apám szerint a családunk rendelkezik egy különleges képességgel, amit csak mi Waylendek hordozunk, méghozzá azt, hogy azonnal kiszagoljuk, ha valaki kamuzik. Ez sokak szerint áldás, szerinte átok, én pedig nem igazán hiszek az öregem féle hókuszpókuszban.
- Vannak dolgok, melyek az idő múlásával elcsendesednek, egyszerűen elfelejtődnek és senki sem tesz róluk külön megjegyzést. – néhány korty méregerős italt tölt magának az egyik üres pohárba, majd feláll az asztaltól és lassan kisétál mögüle.
- Woods őrnagy, mint elöljáród kiváló értékeléssel méltatott téged, mindemellett a jelentését is megtette, melyet a tanács egyöntetűen elfogadott, ezáltal az ügyet lezártnak tekinti. Tedd te is ezt és felejtsd el, lubickolj a hírnévben és hamarosan te is Woods őrnagyhoz hasonlóan a Consilium egyik felterjesztettje lehetsz az ezredesi tisztségre. – kortyol egyet az italból, de azt már nem hagyom, hogy jó ízűen le is tudja nyelni.
- Mindenki tudja, hogy Woods őrnagy egy törtető seggnyaló, aki mindenkit eltaposva kapaszkodik feljebb, de minderre nagy ívben teszek, Uram. Woodsnak köze van ehhez a perpatvarhoz.
- Stig! - dörren az öreg hangja - Hagyd azt a fene nagy önérzetedet, mielőtt bajba sodornád magadat... - nem teszi hozzá, de érzem, hogy a nyelvén van a mondat befejezése: "...ahogyan apád is tette" - villámló tekintettel méreget és ahogy elnézem, szinte azonnal össze tudná roppantani a kezében lévő poharat. Végül mégsem teszi és kissé nyugodtabb hangszínen folytatja:
- Stig, Fiam... Elhiszem, hogy dühít ez az egész, de a saját érdekedben, fogadd meg a tanácsomat: engedd el ezt a dolgot és még csak ne is gondolj rá. – rezzenéstelen arccal hallgatom, majd csak ennyit felelek:
- Értettem, Uram! – felesleges lenne szembemenni most vele, de ennyi nekem éppen elég ahhoz, hogy tudjam, valami nagyon, de nagyon nem volt akkor este rendben. Valamit az orrom előtt tussolnak el és engem magasztalva fedik el a dolgot mindenki elől.
- A tanács döntésének értelmében, néhány hónapra áthelyeznek az Ocanra. Jelentkezz a dokkban állomásozó Jolan, Peterson parancsnoknál, ő majd lejuttat az ocani Telepes-bázisra, ahol már vár az összekötőd a megbízatással. – nem szoktam tiszteletlen lenni, de most egy szót sem szólok, csak biccentek, hogy értettem a feladatot, majd elveszem az asztal sarkára kikészített parancsot és távozok...