Földi életem:
2547 január elsején születtem, szüleim egyetlen és egyedüli gyermekeként 7 hónapra. Már az is csoda volt, hogy én megfogantam, hisz azt mondták az orvosok anyámnak, hogy sohasem lehet gyermeke. Aztán mégis meglettem én, az erős, csíntalan és kissé nagyszájú kislányuk. Kitettem én egymagam akár 5 gyermeket is. Nem voltam rossz de szerettem minden kipróbálni és tilósban járni. Nem kis fejfájást okozva ezzel a szüleimnek, akik megpróbálták a legjobb és legszigorúbb neveltetést adni nekem.
Minden szép és jó volt egészen 10 éves koromig, amikor is egy balesetben elvesztettem mindkét szülőmet. De ami a legrosszabb az az, hogy a saját két szemmel láttam a halál tusájukat, ami örökre beleégett az emlékezetembe.     
Innen kezdődött hányatott életem, a legrosszabb, amit valaha átéltem. Nem kellettem senkinek, még a nagyszüleimnek se. Hol itt, hol ott éltem, mígnem Rose nagynéném fel nem karolt. Az ő segítésével lendült fel tanulmányom és végezhettem el az asszisztens képzőt. Olyannyira, hogy én voltam a legjobb az összes évfolyamban. Sikeresen munkát is kaptam az egyik kórházban a főorvos segítőjeként. Innen választottak ki és fagyasztottak le 26 évesen.
Egyszer behoztak egy sérült katonát a kórházba, ekkor ismertem meg jövendőbeli férjemet Nicholast és barátját Edgar Malinort. Nicholas kedves és figyelmes úriember volt. Szinte első látásra egymásba szerettünk. Pontosan nem tudtam mivel foglalkozik, de ez akkor nem is érdekelt. Ő tőle tanultam meg az alap katonai kiképzést. Megtanított bánnia a fegyverekkel és némi harcművészetet is tőle tanultam. 20 évesen mentem férjhez hozzá és sosem bántam meg. Már készen voltunk a gyerek vállalásra is. Nagyon boldogak voltunk, amikor végre teljesült ez az álom. Ám nem sokáig tartott a mámor. Egy nap valami robbanás féle történt azon a helyen ahol voltunk. Eszmélet vesztve vittek kórházba, ahol szembesültem a két legrosszabb hírrel, amit szüleim halála óta érhetett: a férjem és a kisbabám meghalt. Az orvosok azzal próbáltak nyugtatni, hogy lehet még gyerekem de engem egy kicsit sem nyugtatott ez meg. Mindenem oda veszett. Nicholast és meg nem született kisbabám emlékét örökre a szívemben őrzöm.

Volentis és a Flotta: 
Körülbelül két éve olvasztottak ki. Szerettem volna de sajnos az emlékeim nem vesztek el. Még mindig ott égtek a szívemben és az elmémben is egyaránt. Túl akartam tenni mindenen ezért belevágtam a legnagyobb edzéstervekbe. Mind fizikai mind pedig más edzéstervekben részt vettem. Fejlesztettem magam egészségügyi téren is, hogy tisztában legyek minden olyan dolgokkal ami a mostani világunkban fontos. Feltett szándékom az volt, hogy felkerüljek a Jolára nővérként, asszisztensként. Ehhez pedig kész voltam akármit megtenni. kiképzésem egy évig és pár hónapig tartott, amikor beadhattam kérvényemet a főnökségnek. Ők pedig alkalmasnak találtak arra, hogy felkerüljek a Jolára tizedesként és nővérként. Ennél nagyobb örömöm nem is érhetett volna. Szinte madarat lehetett volna fogatni velem. Azóta itt szolgálok a Jola fedélzetén és sohasem bántam meg, hogy kérvényeztem az ide helyezésemet.
Azt hittem majd senkit sem fogok ismerni a Jola fedélzetén, ám itt találkoztam újra Edgar Malinorral. Igaz csak pár hónapja jutott a tudomásomra és találkoztam vele a fedélzeten, de jól esett a viszont látás. Az első pár hónapokban csak az orvossal találkoztam aki mellé kihelyeztek, ő mutatta meg nekem a hajót és egy darabig csak az ő jelenlétében gyakorolhattam a hívatásomat. Igaz most is ő mondja meg, hogy mit kell beadnom egy-egy páciensnek és csak az ő utasítására adhatok bármit is a betegeknek, a legtöbb esetben. Ám egyedül is beköthetek már infúziót, nem kell hogy ő is ott legyen és felügyeljen.
Edgar Malinor jelenléte a Flotta tagjai között eltöltött némi boldogsággal. Magam sem tudom miért, de jó érzést volt, hogy van valaki a régi életemből az új világban is. Remélem, hogy az elkövetkezőkben több időnk lesz majd találkozni egymással...