Újabban nehezen alszom. Azt gondoltam, majd segít, ha zenét hallgatok, mint régen. De a zenék, melyeket szerettem, eltűntek, mintha sohasem lettek volna. Indulók, hazafias dalok, szerelmes balladák… De sehol semmi a szabadságról, vadságról, akaratról, mintha sosem írtak volna zenét makacs emberekről, mintha sohasem daloltak volna férfiakról, akik a világgal szálltak harcba. Minden, ami igazi volt, eltűnt. Először azt hittem, ez csak valami hiba, tévedés. Talán csak nem értem, hogyan működnek itt a dolgok, megzavart az új technológia, az élet egy űrállomáson, talán még valami gond is van velem, ötven év alvás után… De szép lassan rájöttem, hogy nem bennem van a hiba. A filmek, könyvek, dalok, versek, minden, ami veszélyes lehet egy diktatúrára, köddé váltak. Csak az maradt meg, ami veszélytelen. Még a történelem maga is megváltozott, többé már nem az volt, amit én igaznak ismertem. Ki, ha nem egy katona tudná, hogy a történelmet a győztesek írják?
Erről mindig az a régi film jut eszembe. Egy katona, jó katona, mint én, egy hazafi mondta, miután szembesült azzal, mivé lett az új világ: “Felébredtem, és azt mondták, hogy nyertünk. De azt nem mondták, hogy mit vesztettünk.”. Én is így éreztem magam. Mert én ott voltam…
Én ott voltam a Föld végnapjaiban. fegyverrel jártam a haldokló vidéket, és tettem, amit parancsoltak. Apákat rángattam ki az éjszaka legsötétebb órájában az ágyukból, mert a hazának szüksége volt rájuk. Síró anyák karjából téptem ki a kisbabájukat, mert őket kiválasztották, de az anyákat nem. Nem érdekelt a könyörgés, vak voltam a könnyekre. Feladatom volt. A Consilium volt a túlélésünk kulcsa és záloga, az egyetlen, ami képes volt minket az új világba vinni, az új életbe, el a halálra ítélt bolygóról. És mi lehet szentebb cél a túlélésnél? Van-e bármi, mely könnyebben szentesít bármely sötét eszközt, mint az élet ígérete? Mi ehhez képest egy katona hosszú éjszakája, mi ehhez képest a semmire szegeződő remegő pisztoly, amit a rémálmában sikolyokat halló katona tart a semmire szobája sötétjében?
Csekély ár a jó ügyért.
Aztán eljött az én időm, elaludtam és végre nem álmodtam. Olyan békés volt, amilyennek a halált képzelem, képek és hangok, gondolatok és emlékek nélküli végtelen semmi. Aztán a változás, az első égető levegővétel a rég nem használt tüdökben, az ordításnak hallott suttogás, a fény, mely bánt, marja és karmolja a szemet… Élet, újra. A régi fájdalom, mint egy öreg barát, ült a vállamra. De ha katona vagy, nincs választásod. Nincs isten, csak a parancs, amit követned kell.
De mi van akkor, ha a parancs maga rossz? Mi van akkor, ha a megfáradt katona felébred, és nem az a szép új világ várja, amiért élt és szolgált és gyilkolt? Mi van akkor, ha a katona egy rémálomban találja magát? És mit fog tenni a katona, ha fel kell tennie magának a kérdést: mi a fontosabb, túlélni vagy embernek maradni?
Őszinte leszek, most az egyszer még önmagammal is. Nem volt nehéz döntés. Nem kellett hozzá fél év, nem kellett egy hónap sem. Én nem ezért harcoltam. Nem ezt akartam. Ez nem az a jövő, amit ígértek. Túlélés, bármi áron, igen… De ha a túlélés válik az életté, az eszköz a céllá, akkor valahol valami elromlott. És itt elromlott.
Segítettem hátrahagyni milliókat, a biztos halálra ítélni őket, mert hittem, hogy a megmaradottaknak már nem kell áldozatokat hozniuk. Emlékszem, ahogy ott ültem egy nagy, dísztelen, ronda teremben a rakás másik felébresztettel, és néztem a propagandafilmet arról, mekkora nagyszerű hősökből is áll a Consilíum, olyasmi érzés fogott el, amit korábban sohasem éreztem. Düh. Harag. Keserűség.
Száműzött emberek? Kényszerházasság? Teljhatalom és katonai diktatúra? Nincsenek dalok se versek, eltűntek a hősökről szóló filmek, üldözötté vált a szabad akarat? Én nem ezért harcoltam. Az emberi faj nem csak atomok, csontok, hús és bőr szövete. Nem a testnek kell túlélnie hanem a szellemnek. Ha a faj fennmarad, de elveszítünk mindent, amitől emberek voltunk, akkor felesleges volt minden kiontott vér. Én egyszerűen csak… Nem erre szerződtem.
És most itt ülök ezen az űrállomáson, egy ismeretlen bolygó felett, melynek békés népe talán nem is tudja, milyen közel áll ahhoz, hogy felébredjenek az igazi szörnyek a fejük felett, az emberi szörnyek és azt tegyék, amiben mindig is a legjobbak voltak. És hiába minden jogos dühöm, ennek a viharnak képtelen vagyok az útjába állni. Lelőhetem az embert, lelőhetek belőlük tizet vagy százat, de a sötétséget, ami táplálja őket, ami bennünk él, nem ölhetem meg.
De valakinek akkor is meg kell próbálnia.