*Jasmine vagyok és a Volentisen születtem, egy hatalmas hajón, mely mostanra űrállomássá nőtte ki magát. Otthont ad sokezer embernek, Alvóknak és ébren lévőknek egyaránt. Számomra nem létezett soha a természet, a friss levegő, az aranyló napsütés, a nap melege, a hűs szellő, a zöldellő rétek, az árnyékos és illatos erdők. Nem létezett a csörgedező patak, a sebes folyó és a hullámzó tenger. Nem is vágytam rájuk, hiszen nem tudtam, hogy léteznek…valahol. Csak léteztem, tettem a dolgomat mindaddig, míg rá nem találtak az Ocanra. Léteztem, de nem éltem…és nem tudtam mi az, ami hiányzik a lényemnek, volt valahol a lelkem legmélyén egy nagy üresség, akár egy fekete lyuk ami minden szépet és jót magába szippantott. Az életem a Volentisen úgy telt, hogy észre sem vettem a változásokat...tanultam, képeztem magam…és készültem arra, hogy eleget tegyek a Consilium által előírt törvénynek, mely csak is a nőkre vonatkozik. Az első lázadásom még betudható a kései kamaszkoromnak, noha akkor már férjes asszony voltam…és özvegy. Nem sokkal az Ocan megtalálása előtt veszítettem el Jasont. Kadét volt még, és sikló balesetet szenvedett többedmagával. Nem volt kérdés, hogy a szüleimmel együtt megyek majd a bolygóra, ami talán az otthonunk lehet. Voltak kétségeim az őslakosokkal szemben, de nem ezért lázadtam fel. Hanem mert féltem magam mögött hagyni a biztosat a bizonytalanért, a megszokott dolgokat feladni az újakért. Persze a lázadásom kimerült néhány makacs „nem”-ben, egy kabinba zárkózásban, és két napi éhségsztrájkban. Nem a kitartásommal volt gond, az édesanyám remek rábeszélőképessége és kiváló érvelése rángatott ki a kabinból. Mire a tárgyalásoknak hála odáig értünk, hogy lesz helyünk a bolygón és felfedezhetjük minden titkát, vagy majdnem mindet, már izgatottan vártam a megérkezést. Az első napon tudtam mi az ami addig hiányzott az életemből, a fekete lyuk eltűnt a lelkemből, helyette kinyílt egy egész világ, tárt kapukkal várt rám. Szabadnak éreztem magam annak ellenére, hogy hamarosan falak vettek körül minket és egyelőre nem mehettünk oda ahova csak szeretnénk. Ám a természet mindenért kárpótolt. Egy nap pedig újabb hiányzó rész került a helyére, olyan amiről korábban nem is tudtam. A Volentisen nem volt mit megörökíteni és nem is volt mivel és hova. Az Ocan porába azonban remekül lehet rajzolni, és mostanra már ismerek olyan növényeket is, melyek különböző festékanyagot tartalmaznak. Igyekszem a munkámat végezni, a Földről hozott növények magját termékennyé tenni az ocani talajhoz, a helyi növényeket megismerni, hogy azok milyen hatással vannak az emberi szervezetre, hogy alkalmasak-e arra, hogy hosszú időn át sok-sok embert ellássanak, de a kutatásaim javarészt abból állnak, hogy megtaláljam a legszebb színeket. Azokat amelyek tökéletesen vissza tudják adni a bolygó kincseinek látványát egy vásznon. Van időm bőven, hiszen Charles a második férjem, túl sokat dolgozik, másrészt nem igazán igyekszik…eleget tenni…nos, nem azokkal a magokkal foglalkozik a legtöbbet, amivel kellene. Amit nem is bánok, mert amikor meg igen….a vetési technikája borzalmas, nem mintha sok összehasonlítási alapom lenne. De azt tudom, milyen az, amikor az apám az anyámra néz, a tekintetében benne van az egész világ, a föld, az erdők, az ég a milliónyi szikrázó csillaggal …az a szívdobbantó érzés amit magam is érzek, amikor láthatom a világ csodáit. Ha Charlesra nézek, nem érzem ezt és ő sem képes úgy rám nézni, hogy megdobogtassa a szívemet. Néha azt gondolom, hogy talán nem vagyok elég…kívánatos a számára és ez szomorúsággal tölt el. Olyankor a képeimhez menekülök, vagy a gyümölcsöskertbe, ahol magam lehetek. Elképzelem, vagy lefestem azt amire vágyom. Egy olyan férfit akinek a tekintetében megláthatom az egész világot, aki mosolyt csal az arcomra, akinek a simogatása is gyógyító. De a mi világunk egyáltalán nem ilyen, keveseknek adatik meg, hogy valóban megtalálják a lelkük másik felét.