Az idő ellenem van, nekem pedig muszáj gyorsan cselekednem. Ami tegnap este történt Nikolai és köztem, az nem volt hiba, de egyben mégis az volt. Ha kiderül... az az életünkbe kerülhet, nekem pedig muszáj megpróbálnom mindent azért, hogy titokban tartsam. Ethan az egyetlen reményem, pont Ő, akit oly nagyon gyűlölök, de most félre kell tennem a büszkeségemet, a haragomat... és mindent, ami a múltban történt és ha kell, behódolnom neki, csak azért, hogy segítsen. Az Ő érdeke is talán valahol mindez, hiszen ha William rájön, az nem csak Őt sodorná veszélybe, de a feleségét és a gyermekét is. Mégis, ha lehet, erre nem hívnám fel a figyelmét. A kabinjához sétálok, nem túl határozott léptekkel, miközben még mindig küzdök magammal, de ahogy odaérek, már jelzem is az érkezésemet. Nem várt engem, nem tudja, hogy találkozni akarok vele, de ez így is van jól. Sehol se legyen nyoma annak, hogy mi ketten most beszéltünk. A ruházatom terén egyébként most kivételesen tiszti ruhát viselek, azt, ami ellen oly nagyon küzdöttem, így is talán apró jelzés lesz Ethan felé, hogy valamit akarok tőle. Eddig egyébként kerültem őt, csak minimálisan kommunikáltam vele a hajón, amikor muszáj volt, de most itt vagyok, és bár próbálok magabiztosnak tűnni, tekintetem árulkodó. Bajban vagyok és segítenie kell!
Épp a zuhanyzóba készülök, mikor megkapom a jelzést arról, hogy valaki az ajtóm előtt áll. Nem sokon múlik, hogy parancsba adom a computernek, hogy tájékoztassa a látogatómat hirtelen, és váratlan halálhíremről, illetve az örökösöm elérhetőségéről, de aztán lopva a kijelzőre pillantok. Samantha....tiszti egyenruhában? Ráadásul olyan arcot vág, mint akinek leesett a fagyija...az utolsó gombóca, amit még megenged magának, mert az orvosa eltiltotta tőle. Sóhajtok, és én is hasonló arcot vágok, ahogy bezárják előttem a fürdő ajtaját, én pedig magamra kapok egy zöld pólót, és a szokásos terepszínű gatyát, mielőtt ajtót nyitnék. -Lewis hadnagy! Micsoda...időzítés. Segíthetek? El sem tudja képzelni milyen segítőkész vagyok jelen pillanatban. Aztán lehet tudna olyat kérni, amitől észhez térnék, és kapitányos hangon küldeném el a búsba, de jelenleg úgy érzem bármit megtennék azért, hogy újra bezárhassam az ajtót. Sajnos ahogy sejtettem, az érzés nem tart ki. Ahogy meglátom élőben, szerencsétlen nő még elgyötörtebben fest. Kissé aggódva mérem végig. -Mi történt?
Nem türelmetlenkedem az ajtó előtt, minden egyes másodpercre szükségem van ahhoz, hogy rendesen össze tudjam szedni magam Ethan előtt. Soha se gondoltam volna, hogy egyszer pont tőle kell majd segítséget kérnem, de most megtörtént, tehát itt vagyok... és remélem Ő is. Mert persze az is lehet, hogy éppen más dolga van. Na de az ajtó kinyílik előttem, én pedig kihúzva magam nézek bele a kapitány szemeibe. - Kapitány! - időzítés? Tehát ezek szerint nem jöttem éppen jókor? Visszakoznom kellene, de nem lehet. Az idő most ellenem van. Nem kockáztatnám meg, hogy az a videó kikerüljön innen vagy illetéktelenek nézzék meg. - Sajnálom, ha megzavartam, de igen, fontos lenne, ha tudna segíteni. - nem kérdezem meg, hogy jöjjek-e vissza később, most nem. Az udvariasságot meghagyom későbbre, de azt se várhatja el tőlem, hogy itt, az ajtaja előtt majd elárulom neki jöttöm okát. - Ha beenged, akkor elmondom, de itt... - körbepillantok lopva. - ... nem tehetem. - magánügy lenne. Igyekszem összeszedni magam és végül engedek a tartásból. - Kérlek Ethan... - már csak gondolatban teszem hozzá azt, amit a férfi is kiérezhet ebből a két szóból: "segítened kell!'.
Vas. Május 26, 2019 10:31 pm
