Úgy tűnik, hogy Greggel igazán egymásra találtunk, ami az elmúlt hetek tekintetében felüdülésnek számít számomra. Nem beszél feleslegesen, nem kérdezősködik, nem tesz úgy, mintha mindig is örök barátok lettünk volna. Nem mászik az életterembe kéretlenül. Egyszerűen csak elfogadja, hogy nem kívánok többet beszélni a kelleténél. Ő pedig a munkára szorítkozik csak, ahogy én is. Ezért is olyan kellemes ez most jelen pillanatomban.
A feladatot pedig végre is hajtanám, ha nem zavarnának meg minket, mellyel probléma nem is lenne. Mégis az előbb felvázolt életterembe tolakodnak be.
Szemöldököm leheletnyit ráncolom Fritz megjegyzését hallgatva.
- Ami azt illeti meglephetné. Eddig még nem volt közöm a fegyverfejlesztési részleghez, mindig is a flottát szolgáltam. Az, hogy itt vagyok, nem megszokott - így nem is logikus, hogy nem lepi meg. A megjegyzésére nem figyelek oda, nem ő az első életembe, aki ezt megemlíti, vagy ezzel próbál hülyéskedni.
Nem veszem őt sem komolyan, ahogy másokat sem. Ez csak ilyen egyszerű tőlem is. Nincs jelentősége, hiszen a jellememen nem változtat, ahogy azon sem, hogy miként hajtom végre a feladataimat. Az emberek pedig gyarlók, mindig is azok voltak, szeretik sértegetni a másikat. Nem arra neveltek, hogy ilyen ostobaságokon fennakadjak.
A lövések azonban hamar eldörrennek, számolom a fejemben a találatokat, érzem minden egyes ravasz meghúzásánál, hogy arpón bizsergetni a mutatóujjamat. Látom a messzi céltáblán, hogy nem oda talál el, ahova én azt lövöm. Márpedig soha nem tévesztem el a lövéseket.
Akaratlanul is felrémlik nem az első, de a legjelentősebb találkozásunk emléke Simonnal. Akkor is hasonló problémát vázoltam fel előtte. Csakhogy nem pár milimétert vétett a golyó, hanem centiket. A szívem helyett a vállamba fúrodott az a golyó.
A fegyvert nem lecsapom, finoman helyezem le a tálcára, tenyerem még rásimítom egy pillanatra, majd elveszem onnan, ha Greg valamit kívánna vele tenni. A további utasításig, pedig csak állok és várok.
Az utasítás azonban Fritztől jön. Láthatja, hogy a megszokotthoz képest, most nem ellenkezek. Önként sétálok mellé és nyújtom a kezemet. Nem mondom, hogy nem komoly, ő láthatja, tudhatja, hogy ez nekem semmiség. Most mégis ez a szabály.
Bólintok, miután befújta a sebemet. Még ha nem is szeretem, ha a magánéletemben megvizsgál, tudom, hogy remek orvos. Az ő utasításának - ilyenkor - még én is elhiszem, számítok rá. Az más kérdés, hogy többször felesleges köröket kíván bejárni velem.
- A következő fegyver? - kérdezem Greget, mert szemmel láthatóan eltévedt az elméjében, mi érthető is. Megoldást kell taláni egy problémára, amire azt hitték, hogy nem létezik már.
Ha azonban azt is átnyújtja nekem és nem lát el új utasításokkal, akkor az időközben új céltáblára cserélt bábu felé fordulok. Ha pedig ellát, akkor azt még előtte engedelmesen végighallgatom.
És ha végképp nem jön semmi közbe, akkor újra visszállok fegyelmezett tartással, egyenes háttal. Kezeim nem remegnek, noha újra alátartom a jobb kezemet a ballal, a fegyver agyát megfogva, hogy biztosabb legyen.
Egy pillanat erejéig kivárok, veszek egy mélyebb levegőt. Majd elsütöm az első golyót. Az elmém több mindenre is figyel, a fegyver apró ugrására, a golyó irányára, a körülöttem lévő térre, mely mintha megállna egy pillanatra. Csak én vagyok és a fegyver. Hallgatom a hangját, hallok-e bármi rendelleneset, figyelem a bőröm bizsergését, mit súg a kezembe tartott gyilkoló eszközről.
Majd kilövök még kilenc másikat. Most mégsem csak egy pontra fókuszálok. A bábun a homlokát, a szívét, vállát, veséjét lövöm meg, látni akarom, hogy mozgás közben is tökéletesen működik e.
Amikor pedig elsül mind a tíz, újra csak nyugodtan helyezem a tálcára, ezután fordulok csak a két férfi irányába.
- Nincs hibája - határozom meg az észrevételeimet. Pont annyit rúg vissza mint amennyit kell, pont olyan a hangja, mint megszoktuk. Nem hord félre egy milimétert sem.
Az ajtó pedig halkan nyílódik nem is olyan messze tőlünk.