Kinyit. Becsuk. Kinyit. Becsuk... Üveges szemekkel nézem az emberi orvostudomány egyik csodáját, ahogyan a protézisem a gondolat erejével hajtja végre a kiosztott feladatokat. Néha még mindig elfelejtem, hogy az egykor volt kéz, mely a Jola hajtóművében vált alaktalan húscafattá, mellyel megmentettem az egész hajót és annak minden egyes legénységét, már nincsen. Néha elfelejtem, hogy mennyire erős a szorítása, hogy csontokat török el vele, ha nem fogom vissza az erejét, néha elfelejtem, hogy nem kell féltenem, hogy csak meghibásodhat és azt is elfelejtem, hogy már nem érzek benne sem fájdalmat, se gyönyört. Elfelejtem, hogy a viszketés, ami benne van, nem valós, csak valami fantom ingerhullám az idegpályákon.
Kinyit. Becsuk. Kinyit. Becsuk... Az apró konzolt nézem a gépház egyik sarkában, egy listát, melyen a napi teendőim vannak sorrendbe szedve. Unalmas, kihívás mentes, mindennapi tevékenységek, melyeket egy betanított majom is képes lenne elvégezni, de amióta fellázadtunk ... amióta fellázadtak, azóta nincsen más, aki karbantartsa ez a rozoga bárkát, csak én és néhány rangidős gépész. Látom néha rajtuk, hogy nekik is tele van már az összes tökük ezekkel a szarságokkal, de összeszorítják a fogukat, visszafogják az érzéseiket és lehajtott fejjel csinálják, amit kell. Csinálják, mert nem ismernek mást, mert a Consilium agymosása tökéletesen bevált nálunk, mert képtelenek nemet mondani annak, aki nemet mondott nekik. Ha jobban érdekelne az egész helyzet, ha teljes mellszélességgel állnék a lázadók mögött, talán szóvá tenném, talán kikérném magamnak, felállnék egy asztalra és hangosan követelném a változást, mert ami most zajlik, az ugyanaz, mint a Conselium alatt, csak mások a vezetők, másoknak kell meghajolni. De nem teszek semmit, mindent elnyom bennem az alkohol, mindent elmos a bódító hatása, minden érzést elfed és kiöl belőlem.
Kinyit. Becsuk. Kinyit. Becsuk... A turbolift zümmögve mozog a Jola szintjei között, emberek szállnak be a fülkébe, katonák szállnak ki a kabinból, egyik sem köti le túlságosan a figyelmem. Egyik sem érdekel, számomra mindegyik csak egy szám, darab-darab, akikkel meg kell osztanom a semmibe vezető létezés mindennapjait. Sóhajtok, ahogy a hangárba lépek, ahogyan végigmérek az ócskaságokon, ahogyan az egyik tehersikló függőleges vezérsíkjának elektronikáján diagnózis hajtok végre, mert a pilóta szakszerű leírása szerint "éles kanyarnál röcög az egész gép". Sóhajtok és azt írom a szerelési lapra, hogy nem tapasztaltam röcögést.
Kinyit. Becsuk. Kinyit. Becsuk... Egy apró, megfeketedett vérfoltot találok a robotkéz mutatóujjának második percén, ép kezem körmével takarítom le a legutolsó bunyó ocsmány bizonyítékát. Talán nem tűnik fairnek, sportszerűnek, hogy egy faltörőkossal állok ki a legénység többi tagja ellen, de senkinek sem kötelező verekedni velem, senki halántékához nem tartok pisztolyt, hogy kényszerítsem őket olyanra, amit nem akarnak. Mert akarják a fájdalmat, akarják a szenvedést, mint ahogyan én is akarom, hogy érezzek valamit, hogy tudjam még élek, hogy ne arról szóljon minden áldott nap, amiről a mai is szólt. Bizonyítani akarnak, le akarnak győzni, el akarnak taposni, mint ahogyan én is ezt érzem irántuk, és én is ugyanúgy gyűlölöm őket, mint ahogyan ők gyűlölnek engem.
Kinyit. Becsuk. Kinyit. Becsuk... Egy apró panelt tartok a mechanikus kézben, miközben a másikban egy üres poharat szorongatok. Már nem tudom, hanyadjára ürült ki, hogy hányszor töltöttem tele, hogy hányszor marta szét a torkomat az alkoholnak alig nevezhető, zsíroldóból párolt lötty. Szuszogok, mintha éppen egy bunyóból ocsudnék fel, mintha elfáradtam volna egy hosszú nap után, mintha csak lenne értelme annak az egésznek, amit nélküle kell átélnem. Őt nem érdekelte a fémkéz, ő nem úgy nézett rám, mint egy hős, őt nem érdekelte, hogy néha többet iszok a kelleténél, őt nem zavarta, hogy engedem ki a gőzt. Mélyet sóhajtok, ahogyan végigmérem a vonásait, ahogyan a szemeibe nézek, ahogyan mosolyát iszom magamba, ahogyan összeszedem a falhoz vágott panel darabkáit. Mérges vagyok, dühös, megőrjít a tudat, hogy képtelenek voltak megmenteni, hogy hagyták elmúlni az egyetlen dolgot, ami ebben az egész kibaszott életben fontos volt számomra. Lemondtak róla, elengedték, magára hagyták, én pedig ott ültem mellette és még csak a kezét sem foghattam meg, hogy ne legyen egyedül az utolsó pillanataiban. Elvették tőlem és ezzel kiszakítottak belőlem egy darabkát, ami másfél évig boldoggá tett, ami tizennyolc hónapig elmúlasztotta a magányt, aki miatt érdemes volt hazamennem a munkából abban az ötszáz napban, amíg a feleségem volt.
Kinyit. Becsuk. Kinyit. Becsuk...