Nem akartam elhinni, hogy ide jutottunk. Akárhogy kalkuláltam a fejemben, sehogy sem tudtam rájönni, hogy hol buktunk meg. Persze, ha a régi történetek igazak, egyszer minden politikai rendszer megbukik. A Consilium sem volt különb, talán eddig csak nem figyeltem fel a ballépéseikre, mivel sokkal fontosabb volt számomra az, amivel éppen ügyködöm. Itt volt minden az orrom előtt, mégis valahogy érdektelenül álltam hozzá. Bevallom, minden rendszerben úgy éltem és addig, amíg hagyják, hogy zavartalanul végezzem a munkám, de a családom minden esetben az első helyen állt a prioritási listámon. Bár egyedül a bátyám mondhatom már közeli családtagomnak, képes vagyok mindenre annak érdekében, hogy őt biztonságban tudjam, csak úgy, ahogyan egykor ő is megvédett mindentől. A Jola nem tért vissza. Csak idő kérdése volt, hogy mikor mondanak nemet a parancsoknak. A testvéremmel akartam lenni, nem pedig elszeparálva tőle, még ha ehhez az is kellett, hogy árulónak nevezzenek.
Az viszont nem tetszett, amire a Consilium készül. A kommunikációs központ felé siettem, amikor lépéseket hallottam magam mögött.
- Elaine! Elaine, ugye nem felejtetted el a mai vacsorát? – Victor gyanakvó hangja úgy ütött át a fejemen, mint egy kalapács, amellyel őskori műtétet akar elvégezni rajtam, s felnyitni a koponyám. Nem kedveltem a fickót, s erős meggyőződésem volt, hogy tévedésből választották ki vőlegényemnek. Semmi közös nem volt bennünk, ő mindig is egy irodai patkány volt, aki hamarabb választotta a talpnyalást egy jó koktél helyett. Mindig ott zavart meg a munkámban, ahol tudott, és arról érdeklődött, hogy mikor szentelek már neki egy kis időt, s vacsorázom vele. Hálát adtam legalább annyiért a Consiliumnak, hogy engedték a házasságot késleltetni, mivel a tudásom sokkal fontosabb volt, mint az, hogy egy suttyónak szüljek gyereket. Az eddigi együtt töltött időnk alkalmával is mindig magáról beszélt, arról, hogy mi mindent ért el eddig, s hogy milyen fontos ember, én pedig csak ültem, és hallgattam: „Persze, Victor, hosszú, szaros nyelvért már Oscar-díjat adnak.” – Ezt soha nem mondtam ki hangosan, hiszen ismerve a fickót, eléggé agresszív volt, és ha valami nem úgy sült el, ahogyan azt ő akarta, akkor tombolásba kezdett. Igen, legalább annyi közös volt bennünk, mint egy hollóban és egy asztalban.
- Ne most, Victor, halaszthatatlan dolgom van. De mit szólnál, hogyha a mai alkalommal bor is lenne? A vörös a kedvencem – mosolygok rá, hogy elhessegessem a gyanút, bár ennek ellenére még mindig szúrós szemekkel néz rám, majd mintha rájött volna valamire, sejtelmesen vigyorgott, majd meghajolt.
- Ahogy óhajtod, felség – ezzel pedig el is vonult. Sóhajtottam egyet, majd amíg még úgy gondoltam, hogy halló- és látótávolságon belül van, megváltoztattam az úticélom, vártam egy kicsit, majd újra elindultam a központ felé, hogy elérjem Arthur-t.
- Arthur… Arthur, hallasz? Nem tudom, mire készülnek, de nagyon rosszat sejtek. Az emberek hirtelen tűnnek el, s valamilyen hajóra szállítják őket. Arthur, kérlek, vigyázz…
- Nocsak, nocsak, Miss Lethridge, árulkodunk? – jelent meg hirtelen az ajtóban Victor Strub, önjelölt ősféreg, oldalán egy katonával, aki kérdés nélkül ragadta meg a karom, s rángatott végig a folyosón. Mire észbe kaptam, már ugyanott ültem az említett emberek közt egy béklyóval a nyakam körül. Megpróbáltam higgadt maradni ellenben azokkal, akik körülöttem az idegességtől vagy a fejüket fogták, vagy sírtak, vagy fel-alá járkáltak. Legtöbbjüket ismertem. Teljesen higgadtan foglaltam el helyem Alan mellett, aki negyvenes évei végét járta, de talán soha nem gondolta, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerül. Nagyon jól ismertem már, hiszen ha a laborban valami elromlott, akkor mindig ott termett, és azonnal munkához tudtam látni újra, cserébe segítettem, hogy az egészsége megmaradjon olyan csodásnak, amilyen mindig is volt. Most azonban az életvidám Alan feje fölött szinte látni lehetett a fekete felleget, ami ha egyszer manifesztálódna, koromsötét jégdarabok esnének belőle, s nincs az az esernyő, amit ne szakítanának át. Gondolkodás nélkül öleltem át kezét az enyémmel.
- Minden rendben lesz, Alan, hiszen mindig a jók győznek – próbáltam nyugtatni. Nagyon is jól tudtam, hogy az átkos valóságban élünk, és a könyvek nem fogják ezt enyhíteni. Bár olyanokat éltünk meg, amiről eddig csak könyvekben olvashattunk, és senki sem gondolta, hogy egyszer majd az emberiség eljut ide, most mégis itt vagyunk.
- Honnan tudhatnád? Az élet nem olyan, mint a könyvekben, Eli. Nincsenek szuper erőink, mint a képregényekben, vagy hősök, akik az utolsó pillanatban érkeznek. Csak a Consilium van – mondja mindezt keserűséggel a szájában még egy grimaszt is elengedve. Sóhajtottam. Az embereknek évszázadok, talán évezredek óta voltak olyan teóriáik, hogy nem vagyunk egyedül, azonban ez akkoriban elképzelhetetlen volt. Most hirtelen minden valóra vált: elhagytuk a Földet, új bolygóra találtunk, és értelmes életre… legalábbis erre még próbálunk rájönni, de hiszem azt, hogy ha eddig az volt az elmélet, hogy nem vagyunk egyedül, akkor most már nagy bizonyossággal többen is vagyunk. Különös teóriáim voltak: honnan tudhatjuk, hogy mindez, amit most átélünk, nem csak egy szimulátor? Ha van valaki az ismeretlenen túl, aki úgy mozgatja a szálakat, ahogyan azt akarja? Ha valójában mind csak egy kísérlet alanyai vagyunk? Lehet, hogy naiv voltam, de hittem azt, hogy igenis jönni fognak majd valakik az utolsó pillanatban, és kiragadnak a Consilium karmai közül. Ha pedig mégis így kell, hogy véget érjen az életem, legalább teljességgel éltem azt, s elértem mindazt, amire vágytam. Remélem, hogy Arthur folytatja tovább az életét, és nem fog egy percig sem gyászolni, ugyanis nem akarnám, hogy miattam rossz legyen a hátralévő élete, hiszen egy új élet reményében hagytunk magunk mögött mindent.

Nem mondhatom azt, hogy sok mindent megéltem. Életem nagy részét a könyvek közt töltöttem azon tanakodva, hogy épp melyik tudás rügyét szakítsam le, hogy az később kivirágozzon. Gyerekként rengeteg topik érdekelt: az orvoslás, a mérnöki csodák, az építészet, az emberi agy, az antik tárgyak, a művészet, s valamelyest mindegyiknek szenteltem egy kis időt az életemből, azonban leginkább az orvostudomány felé fordítottam fejem. Magamnak való gyerek voltam, akit nem érdekeltek a játékok, annál inkább az izgalmas történetek a múltunkról, s hogy mi várhat ránk még a jövőben. A szüleim akadémiára járattak, bár a pénz nagy részét szeretett bátyám, Arthur biztosította, akivel elválaszthatatlanok voltunk, akármennyire is volt eltérő az ízlésünk. Ő pilótának készült, viszont azon sokat elmélkedtünk, hogy vajon mi lehet az ismeretlenben és azon túl. Egészen fiatalon szaporítottam a zsenik körét, s folytathattam volna a tanulmányaimat, ha egy váratlan alkalommal be nem jelentik, hogy minél hamarabb magunk mögött kell hagynunk bolygónkat. Azt a bolygót, amihez rengeteg emlék fűz, amely megannyi életnek és eseménynek adott otthont, amely átélt minden háborút és betegséget, s minden csapás után felállt… egy kivételével, ami a végső ítéletet mondta ki felette. Anya és apa nem feleltek meg az elvásároknak, így soha többé nem láthattuk őket, ami számomra elviselhetetlen volt nagyon hosszú ideig. Talán az enyhítette a fájdalmam, és törölte ki a keserűséget elmémből, hogy kriosztázisba kerültünk. Végül hosszú idő után felébresztettek, hogy tovább tanuljak, hiszen fontosnak bizonyult az orvosok nevelése és az utánpótlás. Amikor csak időm engedte, Arthur kapszulája mellett gubbasztottam és vigyáztam az álmait, az évek után arra a kérdésre keresve a választ, hogy vajon mikor járhatja velem a folyosókat? Talán idősebb leszek? Talán már soha nem is fog viszont látni, csak az emlékem halovány szellemképe lengi majd be a szobát, s fogja a kezét, hogy végigkísérjem további útján? Akárhogy is, mindig reménnyel ültem le mellé, s meséltem a napomról, mintha már akkor is ébren lenne.
Még tanonc koromban is rengetegen fordultak meg nálam, hogy ellássam a sérüléseiket, vagy megoldást találjak kisebb-nagyobb problémáikra. Köztük volt Finn is, akinek kijelölt menyasszonya volt a társam, s aki mindent megosztott velem… mindent. Idővel vendég lehettem egy-két vacsora alkalmával, mondhatni egészen jó barátok lettünk. Hét évvel később végül Arthur felébredt. A viszontlátás egészen furcsa volt a hirtelen felzárkózó korkülönbség miatt, de hálát adtam magamban annak, hogy a húgocskából nem váltam nővérré, vagy hirtelen nagymamává. Két hónapon át felügyeltem Arthur felépülését, miközben mindketten örültünk, hogy legalább itt vagyunk egymásnak újra, mint a régi szép időkben. De az öröm sem tartott sokáig. Jött a vírus, ez pedig rengeteg emberi áldozatot követelt. Ha a vírus pedig nem lett volna elég, akkor a Consilium tett arról, hogy egy sokadik pontot tegyen az i-re, és újabb életeket fenyegessen…

A hajó csapdaként szolgált. A Consilium rávett minket arra, hogy harcoljunk, nincs más választásunk, különben csúf véget érünk. Ennek sajnos szemtanúja is voltam akkor, amikor az egyik társam hirtelen robbant fel tőlem pár méterre. Az eset sokkolt… de tudtam, ha nem cselekszem, ugyanúgy járhatok. Nem akartam bántani a Jola legénységét, s még mindig reménykedtem abban, hogy ebből is meg tudunk valahogy menekülni. Kell lennie egy útnak. Amikor már arra számítottam, hogy szembe találom magam a bátyámmal és harcolnom kell vele, ez a csoda meg is történt. A kommunikáció megszűnt az ellenség közt, a jeladók hirtelen kikapcsoltak, s a funkciójukat elveszítve a nyakörvek használhatatlanok lettek a Consilium számára. Akármennyire próbáltam összeszedni másokat lelkileg, elsősorban magamat kellett összekaparnom. Mint egy őrült kutakodtam bátyám után, aki szerencsére hamarabb talált rám, s nem is tudom idejét, meddig szorongathattam, miközben meleg könnyeim beleégtek a bőrömbe.
Azóta is próbálok magamhoz térni. Igyekszem magam lefoglalni, és kimerülésig dolgozni annak érdekében, hogy időm se legyen arra gondolni, hogy mi történt aznap. Egy a biztos… addig nem nyugszom, míg a Consilium véget nem ér.