„Addig vagy értékes az emberek számára, amíg a hasznodat vehetik. Ne kérdezz, csak végezd a dolgodat, a kellő időben fordítsd el a tekintetedet, parancsszóra pedig húzd meg a ravaszt. Lehetnek önálló gondolataid, amíg azok a gondolatok ugyan azt a végeredményt hozzák, amit a felsőbbvezetőség elvárt tőled. Lehetsz elégedett, boldog, sikeres, de csak abban az életben, amit ezüsttálcán kínálnak neked, ne várj többet, s amíg nem esel ki a kegyből, ne féld a kevesebbet.”

Újra. Újra. Újra. Újra!
Az ökleim erőteljesen csapódnak neki a keményfának, látásomat az izzadtság- és a könnycseppek homályosítják el, a végkimerültség határán járok, miközben a fájdalom hullámokban önti el a testemet.
Nem bírom tovább, suhan át a gondolat kuszán az agyamban, észre sem veszem, hogy ajkaimon szavat ölt a kín. Akkor tudatosul bennem mit tettem, mikor nevelőapám rám rivall, majd a bot csattan a hátamon, felszaggatva a bőrt, a húsomat, a csalódás véres jeleként éktelenkedve.
Újra. Újra. Újra. Újra!
Köd száll az elmémre, már nem vagyok jelen, üres, érzéketlen bábként hajszolnak jobban és jobban, mígnem mindez második természetemmé nem válik. Fegyelem, kitartás, engedelmesség. A jó katona mérvadó tulajdonságai.

Forró, nedves, émelyítő. Nem értem mit vétettem, amiért ezt teszi velem, nem esik jól az érintése, a szavai, ami egykor az otthon melegét jelentették, most csömör méregként ivódnak belém. Rám hajol, mohón fal, követel, bekebelez, szédülök, fejemben a gondolatok felbolydult darázsfészekként zsibognak, nem vagyok ura a testemnek.
Voltam valaha is? Szótlanul fekszem mellette, ismét babusgat, ahogyan mindig tette, ahogyan egy anya óvón cirógatja, védi gyermekét a rémálmok elől, de a szörny nem az ágyam alatt bújik meg. Éppen átölel karjaival, ahogyan a kígyó fonódik áldozatára.

Egy idő után megtanulja az ember, miként zárja el a lelkét a testétől. Az elmét a fizikai síktól, azután minden könnyűvé, egyszerűvé válik, ha úgy tetszik. Nem számít, mit kell tenned, kivel kell megtenned, csak megteszed, és az élet megy tovább a maga medrében. A közöny áldásossága. Aztán egy idő után ez is a lényed részévé lesz, akár a lélegzetvétel, olyan természetes, és a végén nem érted, mi ez a betölthetetlen űr benned.
Végül ráébredsz, az nem üresség, nem hiány. Önmagad sírhantja, mert megöltek, meggyaláztak. Otthagytak.
De még hasznos vagy, még használnak és te is elkezdesz ugyanígy tenni, ölsz, gyalázol, magányra ítéltetsz embereket, miközben életben tartod őket ezen a kicsavart, beteg módon.