Nyomás  a mellkasomon. Lángol a tüdőm, de nem fuldoklom, inkább azt érzem, mint a csecsemő, aki sosem használta még a tüdejét légzésre, és nem érti, miért kényszeríti erre egy láthatatlan erő. Márpedig nem enged belőle. Zihálok, megpróbálok felülni, de egy mindent elsöprő migrén szinte az ágyba passzíroz. Hanyatt fekve szédülök, és nem tudom, a szoba üres és sötét, vagy a szemeimmel van baj. Hamarosan választ kapok erre. A hirtelen szemebe döfött fényben egy emberalak közeledik felém. Undok hangját bármikor felismerném.
-Úgy döntöttünk, mégis szükségünk van a szolgálataira. üdvözöljük az új világban. Ne pihenjen soká. Rengeteg dolga van, és az asszisztense sincs itt, hogy segítsen.  
Ordítani szeretnék, de nem megy. A legjobb az lenne, ha bemoshatnék neki egyet, hogy ne dörgölje ennyire az orrom alá, ő nyert, és kiszúrt velem. Pedig igaza van.
-Délután megismerheti a jövendőbelijét. Gratulálok.


A Volentis-en való ébredésem tipikusnak mondható. Akkor azt hittem, én vagyok az egyetlen, de azóta sokakban véltem felfedezni a gondolatot, hogy nem kéne itt lennie. Még azokban is, akik velem ellentétben foggal körömmel küzdöttek a helyükért a mentőcsónakban. Nekem nem volt ilyen problémám.
A Lockley név talán sosem volt platinába foglalva, és az égre írva, mint a Pavell dinasztia, de a köznép számára ismerősen csengett. Már a Mark & Josie című regények megírása is épp elég hírnév egy családfának, melyekből az a 40 filmből álló szíri készült, mely több mint egy évszázada mérgezi a mozik képernyőjét. Az egyszeri néző el sem hinné, maga a könyv egy meglepően szellemes, és intelligens alkotás, ami nem kizárólag autós üldözésből, és hálószobai tűzijátékokból áll. Hollywood-ot persze nem érdekelte a filozófiai fejtegetés, és az igazi nyomozás, inkább azzal foglalkozott, amiből gyorsan tud pénzt csinálni, akinek meg több kell, olvassa az alapművet...mint egy lúzer. Ezért meg is fogadtam amikor az én regénykém, a Menny vagy Pokol lett bestseller, hogy ebből egyedül akkor forgathatnak filmet, ha írásba adják, hogy valami MOCSKOSUL sok pénzt fizetnek nekem érte. Viszont, azt hiszem elkalandoztam kicsit.

Tehát, a családom tehetős volt. Nem fegyvergyáros tehetős, de tehetős. A digitális korszak kezdete óta minden felmenőm a médiában dolgozott, így vagy úgy, kisebb nagyobb sikerrel, melyek összeadódtak. Volt köztük színész, rendező, író, de még lesifotós is. Ilyen protekciós hálót nem kihasználni felelőtlenség, azonban bennem volt annyi kalandvágy, hogy kicsit komolyabb dolgokkal szerettem volna foglalkozni, és az egyetem elvégzése után egy újságnál kezdtem dolgozni, mint kutató, azzal a céllal, hogy oknyomozó riporter lehessek.  Majd egyszer.
Évek teltek el ebben a munkában, amit akkor sem hagytam abba, amikor elkezdtek özönleni a tiszteletdíjak, vagy legalábbis sosem tovább, mint egy két medencés party pár lenge öltözetű színésznővel. Nagyon ráéreztem ennek a munkának az ízére, és hamarosan leleplező cikkek egész sorozatát írtam meg, kisebb nagyobb ügyekben. És ahogy egyre tapasztaltabb lettem, úgy jöttek sorra az egyre veszélyesebb kiküldetések, amik során a sereggel kellett együtt utazni, hogy megírhassam a lázadás helyzetét az otthoniaknak. Megfordult párszor a fejemben, hogy ráléphettem valaki tyúkszemére, ha minduntalan háborús zónákba küldenek, de mindig arra jutottam, hogy ez biztos csak paranoia. Hisz nem fedeztem fel semmi igazán jelentős, világrengető dolgot. Ha pedig így is lett volna, biztos okosan jártam volna el.
Aztán felfedeztem valami igazán jelentős, világrengető dolgot, és eget verően hülyén jártam el!

A sztori ártatlanul indult. Relatív. Barátságos tüzek lavinája, melyek asztronómiai műholdakat találtak el, és csillagvizsgálókat, meg olyan szerver farmokat, amin mint később kiderült az égfigyelők hálózata futott, melyen át bárki kutathatta az, ha volt egy elektromos eszköze.
Sajnos a hadsereg hajlamos volt ilyen bakikra, így elsőre azt hittem csak egy újabb felháborító leleplezés lesz arról, hogy minden percben veszélyben az életünk az ilyen mellélövések miatt, amit aztán másnapra mindenki elfelejt, ám ahogy egyre mélyebbre ástam magam a dologba, és göngyölítettem fel a szálat eltűnt tudósokról, megnövekedett sikló aktivitásról, és elhallgatott balesetekről az űrközpontban, úgy kezdett olyan lenni az egész, mint egy rossz kémregény. Annál is rosszabb, mint amit én szoktam írni unalmamban. Mielőtt azonban teljesen összeállt volna a kép, meglátogattak.
-Megengedi, hogy Dan-nek szólítsam? - Kérdezte tőlem a székemben ülve az elnök, mögötte egy tucat muskétással, kik pont olyan üveges tekintettel néztek rá, amilyen az enyém lesz, ha most rosszul mozdulok. - Foglaljon helyet kérem. Nem érek rá bájcsevegni, ezért, a közepébe vágnék. Szeretne Pulitzer díjat nyerni? Talált valamit, amit nem szerettünk volna, ha megtalál. Nagyon nem. A világ sajnos megérett a pusztulásra, és ez most nem csak amolyan mondás. 5 nap, és itt a vég. De, sikerült számos embert evakuálni, és még ezreket menthetünk meg. HA nem tör ki a pánik. UGYE nem akar pánikot kelteni?
Nem tudom, megráztam e a fejem, vagy a hallgatásom vette beleegyezésnek. Nem tudom, meg mertem e rázni a fejem, vagy csak szeretném azt hinni, legalább ezt sikerült.
-Remek hír. Tudja, a maga írásai mindig az agyamra mentek de...a kabinetem meggyőzött,hogy hasznosak. Segítenek kiengedni az embereknek a gőzt. Ezért, és mert láthatóan élelmes, úgy döntöttem, maga is velünk jöhet az új vi...
-NEM!
-Megbocsát?
-Tisztelettel, de visszautasítom. Nem fogok erről egy szót sem szólni, de nem akarom hátrahagyni a szeretteim. Egyébként sem engem akarnak. Egy betűt sem írtam soha. Az asszisztensem, Monique...fiatal csitrinek tűnik, de okos. És elszánt. Mindene ez a munka. Őt mentsék meg helyettem. Nekem jó itt.
-Ahogy óhajtja.
ÉS azzal magamra hagytak az üres lakásban, amit én sem hagytam el soha többé. Az eredeti tervem az volt, hogy hajnalig dolgozom. Az új tervem az volt, hogy megpróbálom halálra inni magam 5 nap alatt.
Bíztam magamban, már reggelre elvesztettem az eszméletem.




A Volentis-en való ébredésem tipikusnak mondható. Alig ébredtem fel, és máris beküldtek hozzám egy lányt, aki sírva szaladt el, habár úgy is érkezett. Szerencsémre valaki hazafelé megvigasztalta, és még az esküvőjükre sem hívott meg. Állati nagy mázli.
Ezek után egy sor tesztnek vetettek alá. Megbökdöstek mindennel, aminek hegye van, megmértek rajtam mindent, és kitöltettek velem egy csomó, triviálisan könnyű feladatot. Valamiért úgy éreztem, jobb, ha ezeken a teszteken megbukom. Nagyon. Had higgyék, még nem tértem egészen magamhoz. Az igazat megvallva, magam sem voltam benne biztos, hogy nem-e ez a helyzet.
Furcsa volt minden. Az új szabályok. Az új lakhely. Az étel, aminek semmi íze nem volt, és még csak azt sem éreztem, hogy jól laknék tőle. A munkám, ha egyáltalán lehet annak nevezni, és persze az egész összkép. Annyira...botcsinálta volt az egész. 1 hónappal később azon kaptam magam, hogy az alsó szint reaktorterme felett állok, a nagy hűtőventilátorok peremén, és nézem a forgó lapátokat. Furcsa, de ezen a helyen, ebben az istentelen zajban mégis valahogy úgy éreztem, itt békében lehetek. Magamban.
-Kérlek, ne csinálj ostobaságot.
-Ezt fejtsd ki bővebben. Rengeteg ostoba ötletem van.
-Szerintem tudod mire gondolok.
A lágy ujjak marasztalóan fogtak a vállamra, én pedig megráztam a fejem.
-Nem akartam leugrani. Csak elgondolkodtam.
Valamiért az a furcsa érzésem volt, hogy benne megbízhatok. Ami el is múlt, ahogy felé fordultam, és ráismertem. Az ostoba fruska, akiről a regényem főhősét mintáztam...olyan értelemben, hogy homlokegyenest az ellenkezőjének írtam.
-Te.
Azonban, bizonytalanság költözött a hangomba. És, ami még furcsább, láttam a szemeiben, hogy pontosan tudja, mire gondolok. Újra azt éreztem, hogy benne megbízhatok. Hogy ő választ adhat a kérdéseimre.
-Miért olyan furcsa minden? Miért nem érzem magam otthona  bőrömben? Miért...miért nem adtál ki egy visító, idegesítő hangot sem amióta itt vagy, és miért nem szartam össze magam amikor lenéztem? A létrára sem mertem felmenni.
Megérinti az arcom, és együtt érzőn néz rám. Ez nem ő. Életében nem volt még ennyit csendben.
-Azt mond meg nekem, magadtól jöttél rá, hogy ez a rész le van árnyékolva, és itt nem lát senki, de még a hálózat jele sem ér el ide?
Hosszú csend. Ezúttal egészen biztosan meg sem mozdulok. Az elnéző kedves mosolya túl ismerős. Túl sokszor láttam máson. Most mégsem rosszat jelent.
-Tényleg túl okos vagy. Dan, ideje, hogy beavassalak valamibe. Normális esetben azt tanácsolnám, hogy ülj le, de hamarosan megérted, hogy ennek a  tanácsnak nem lenne sok értelme. Bízz bennem. Hamarosan érteni fogsz mindent.
Nem hazudott. Hamarosan megértettem mindent. Hogy mi vagyok, mi a célom, és mit kell tennem. Szegény Dan...hát mégis sikerült a halálba menekülnöd. Nyugodj békében, és ne aggódj. Befejezem amit elkezdtél.