Meglepően gyorsan takarítjuk el a törmeléket. Odabent egy civil fejsérüléssel, de szerencsére él.
Mosoly kúszik az arcomra. Nálunk még mindig zéró az emberveszteség. Jó átlag és örülnék ha tartanánk is.
Dylan elhúz felderíteni az újabb zajforrásokat. Aggódva nézek utána. Tudom, sem az idő sem a hely nem alkalmas arra a magánjellegű érzelemkitörésekre. Meg hát amúgy is....
Arra sincs idő, hogy felhívjam a kisasszony figyelmét arra, hogy kettőnk közül én vagyok az aki utasításokat osztogathat itt.
Felül kell kerekednem a saját érzelmeimen, a helyzeten.
-Rendben...Segítek kihozni a sérültet a kabinból. Nem tűnik súlyosnak a sérülése.- Vigyék és ha találnak még civileket, próbálják őket együtt tartani. Ha nyafognának mondják meg, hogy Harper közlegény kinevezte önöket rendfenntartónak. Ha egy legénységi taggal találkoznak, kérjenek tőle erősítést.
Megvárom, míg eltűnnek a sérülttel, lány meg Dylan után ered.
Tudnék örülni, ha tényleg kapnánk erősítést...Vagy legalább azt tudnám mi van a hajó többi részén.

Maradékot megoldják, tudnom kell, hogy mi a fene volt ez a robbanás, mert a hajón volt, de nem úgy tűnt számomra, mintha valami felrobbant volna még. Eleinte kapkodom a lábamat, aztán egy hang, egy nyomásérzés a fülemben, lassítok. Óvatosan haladok előre, a szenzorok nem mutatnak semmit. Ezt a tűz javára lehet írni. A híd se lát semmit. Közelebb kell mennem. Ami nem tetszett, hogy a sziszegés, a légnyomás hirtelen visszaállt.
Magamban szitkozódom csak, fejemben pattognak a gondolatok. Útban vissza szembe találkozom a kiszabadított lánnyal.
- A szinten már csak mi vagyunk, kifelé, vendégeink vannak.
Ragadtam meg, és vittem magammal. Beértük a többieket, egészen az ajtóig mentem velük, mert az utam arra visz. Közben kiadtam az utasításaimat.
- Amint mindenki az ajtón kívül van Harper zárja le az ajtót. Vezetékezést felnyitni, szétlőni . Jelentesz a hídnak, hogy a hajót meglékelték, ellenség bárhol felbukkanhat, ezeket likvidálom. Te pöttöm velem jössz. Kelleni fogsz.
Azzal a tűz felé kezdtem futni, talán még a panelek működnek. Ha mögöttük kitudnám nyitni az egyik szemétledobót, oxigén jutni a folyosóra. Az oxigén táplálja a tüzet, és mint valami vihar vonulna végig a folyóson, viszont gyorsnak kell lennem, hogy ne okozzak nagyobb robbanást, mint ami van. Ugyan akkor a szervizjáratba is be kell ugrani, és lezárni, amikor a levegőszívás elindul.
- első cél , hogy többlet oxigén jusson be a folyosóra elérve a lángokat. Második cél, hogy ne robbanjon be az egész, tehát a tűzoltó rendszert aktiválni kell, ami remélhetőleg beindul, ha megrugdosom. Ezt követően talán még a szakadt kábelek is besegítenek, végül pedig az összes levegő kiszívása. A túlélés csak harmadlagos. Veszélyes, de nincs sok lehetőségünk. A tűz alatt a szervizjáratba leszünk, meleg lesz, cseszett meleg…
Szedtem a lábamat, és közben felvázoltam a tervet. Hogy miért hoztam a lányt magammal? Mert egyedül nem fogom tudni beindítani a tűzoltó rendszer, mivel kézi módon kell megoldani. És egyszerre két helyen nem tudok lenni.
- Harper az ajtón kívül szervizjáratot nyissa fel, ha kopogást hall.

A párocska kérdőn néz Harperre, és csak amikor ő is úgy tűnik, hogy egyetért teszik, amit mond a lány.
-Igenis!
A matracból rögtönöznek egy hordágyat, és már viszik is a beteget le a gyengélkedőre. Ha Lita követi Dylan utasításait, igencsak vissza kell vonulnia. Sokat nem tapasztalhat abból, mi van az ajtó mögött, viszont őt találja meg a biztonságiakat vezető zászlós, így az ő feladata lesz őt is tájékoztatni, és a vele érkező két fegyverest is.


Dylan közben elég sajátságos módon oldja meg a problémát. Abban igaza van, hogy fázni nem fognak, ahogy Irina és ő a szervizjáratban nyomorogva várják, hogy a kinti pokoltűz elcsendesüljön. Verejtékben úsznak mind a ketten, és jobban járnak, ah nem érnek a válaszfalhoz puszta kézzel, ha nem akarják megégetni magukat.
Ami az újonnan érkezőket illeti, megköszönni ők sem fogják ezt, az biztos. Ahogy a lángok összecsapnak a fejük felett, sokakban kitör a pánik, s mikor az ideiglenes légtapasz is kigyullad, a hirtelen feltámadó Vákuum kiszippantja az egyik katonát, a tűzzel és levegővel együtt, mielőtt újra be tudnák tömni. Viszont, addigra már komoly veszteségeket szenvedtek. A 10 fős támadó osztag 6 emberi tagjából csak egy maradt életben. A vezetőjük, kinek a kapitány vastagabb, szívósabb páncélt szerzett erre a küldetésre. Koromfeketén ugyan, de kibírja a támadást, gazdája pedig szétnéz a vele maradt 4 androidon, kiknek arcáról leégett a szintetikus bőr, és most úgy festenek, mintha elszenesedett múmiák lennének, amik valamiért még mozognak. Cross tényleg alaposan megtizedelte az ellenséget. Jó katona, de pocsék tűzoltó.

Ha Lita vissza engedi Dylan-t és Irit, onnantól kezdve csak perceik vannak,a míg a négy harci android megrohamozza őket. Hogy itt akarják e bevédeni az állásaik, vagy vissza vonulnak, az rajtuk múlik, de gyorsan kell dönteniük.


//A határidő ezúttal Jövő hét, péntek éjfél. Sok szerencsét!

Elsőként lép be. Pontosabban elsőként a négy harci robot után. Példamutató, de azért nem hülye, és nem is annyira feláldozható, mint azok a gyilkológépek. Már épp elkönyvelné teljes sikernek a küldetés ezen szakaszát, amikor jönnek a lángok. Megpróbálja ugyan elkapni azt a társát, akit kiránt a vákuum az űrbe, de nem elég gyors hozzá, és az igazat megvallva, a többi emberét elnézve amúgy sem segített volna rajta. Helyette leadja a jelzést Braga-nak, hogy a csapata megérkezett, és kezdetét veszi a hadművelet, jöhet az erősítés. Ezután fordul a 4 megmaradt terminátora felé.
-Oszoljanak kettes csapatokra, és kutassák át a fedélzet folyosóit, elsősorban a liftek és a lépcsők körülüli területeket! Végezzenek mindenkivel, akit itt találnak! Mozgás!
Ezek után ő hátra marad, és a következő légzsiliphez sétál, hogy biztosítsa a terepet az érkező csapatoknak. Két androidja nem sokkal később már oda is ér annak a folyosónak a másik végére, ahol Dylan-ék tartózkodnak.

Követem Dylan utasításait, bár szívesebben tartottam volna vele. De ez van...Ő a felettem áll rangban, tehát a parancsai érvényesek. Rohanok is veszettül és közben reménykedem, hogy az ötletei beválnak. Az idő és a levegő rohadtul kevés.
Sürgős jelentést küldök a hídnak és leadom az első lövéseket...Sajna egyenlőre nem az ellenségre, de kezdetnek nem rossz.
A biztonságiak felbukkanása, már szinte örömünnep számomra, de azért igyekszem hivatalos keretbe foglalni, hogy cefetül trágya helyzetben vagyunk és megeshet, hogy Cross gépész és egy civil frissensült lesz.
Minden perc, ami kopogás nélkül telik el, egy kész agyrém számomra. Tudni akarom, mi folyik a másik oldalon, oda akarok menni és ha van ott ellenség, szétlőni a fejüket....Na, de nem mehetek, mert parancs az parancs és ha ebben a helyzetben megszegem még nagyobb büntetésre számíthatok...Esetleg idő előtt életmentesítenek...
Aztán mégis jön a hang én meg nyitom az ajtót.
Nahát a helyzet pocsékabb mint hittem. Mind meg fogunk sülni.
-Nem engedhetjük beljebb az ellenséget. Meg kell állítani őket....Vagy lelassítani...megtizedelni....-nézek Dylanra, mint egy eszelős. Nem csodálkoznék, ha adna egy maflást.

Tudom hol a helyem. Azt is tudom, hogy csöndben kéne maradnom. De vannak pillanatok, mikor ennek ellen cselekszem. Ezek csak apró pillanatok semmi több. Csendben tűröm a meleget még ha ezután úgy fogok ragadni, mint egy rágó. De nincs idő nyafogni. Harc van. Össze kell szednem magam.
Miután kimásztunk a többiekre nézek. Nekem sincs kedvem futni. Szóval előhúzom a fegyverem és agyalni kezdek. Ha egyedül lennék könnyebb lenne a dolgom, de így hogy még két egyénre is vígyázhatok... Így nem könnyű. Csak remélem elő drukkolnak valamivel mielőtt mind meghalunk.

A falak forrnak szinte körülöttünk. Figyelek, hogy a lány véletlen se érjen semmihez sem. Remélem a többiek kiértek, ajtót lezárták, és a helyükön vannak.
Egy biztos, ami felesleg rajtunk van pillanatok alatt lemegy. Ennyit a kilok karbantartásáról. Egy dolog viszont nem tetszik. A lányt elindítva vártam még fél pillanatot. Dübörgő léptek. A rohadt életbe… Szinte verem a falat, hogy engedjenek ki minket.
- El kell tűnnünk…A civilek azonnal induljanak….
- Cross a hídnak… andriodok…
Ki a faxom más élné túl azt a tűzvihart, amit csináltam? Nem is szólok semmit sem, amikor mindenki a fegyveréért nyúl.
- Fedezékbe… Rohadt meleg lesz így is úgy is
Ezeknek nem sokat fog tenni egy lezárt ajtó. Ami viszont aggaszt, ha az kinyílik egyrészt jön a forróság, mert az még nem oszlott el. Másrészt nem egy légzsilip van a túloldalon, amik vagy megadják magukat, vagy könnyedén használatba veszik ezek a szarok. Nem kell ide erőfölény, így is abban lesznek… Ezek valahonnan jöttek. A robbanás, és a tűz, amit nem én csináltam nem véletlen volt. Meg kell őket kerülni, és kiiktatni ahonnét jöttek. Abból viszont lék lesz a hajón. Azarov ki fog nyírni.
- Tartsák a frontot. Az erősítés érkezni fog. Ha túl nagy lenne a légnyomás, rohannak a következő ajtóig és lezárják. Ez parancs.
- Közleány, ha ezt túl élem, maga lesz a gyerekeim anyja…
Azzal visszamásztam a szerviz járatba. Meg kell kerülnöm ezeket a rohadékokat, aztán majd látom mi lesz. Tudnom kell mi a helyzet a hajó azon a felén.

Dylan távozása után öten őrzik az ajtót, mely egyenlőre csendben marad zárva. Mindenkit kimentettek a fedélzetről, így nem kell amiatt aggódni, hogy az ellenség foglyokat ejt odaát, igaz nem is úgy tűnik, hogy ez a céljuk. Egyedül a gépész van veszélyben, legalábbis, amíg áll ez az ajtó.
A rádióikon ennek ellenére több lövést, és segélykérést is hallanak. Foszlányokat csak, és azt is recsegve. Nem kéne, hogy bárki is legyen odaát, mégis folyamatosan érkeznek a segélykérések. Egy idő után pedig valaki zokogva könyörög az ajtó másik oldaláról, hogy engedjék be. A zászlós eléjük lép, és hátat fordít a bejáratnak.
-Na jó, megmondom mi lesz...
Azonban sosem fejezi ezt be. Egy vörös fény átszakítja a mellkasát, vére pedig szanaszét fröccsen, mielőtt összeesne magába ami marad a hullájából. Mögötte az ajtón egy kézilabda méretű lyuk tátong, izzó peremekkel. Csupán egy másodperce van ezt mindenkinek megcsodálni, mert aztán átnyúl egy fekete, szenes kar, kezében egy hagyományos pisztollyal, és lövöldözni kezd rájuk. A feje nem látszik, de egyáltalán nem vaktában lő. Aki nincs fedezékben, ezt azonnal megtapasztalja.



Dylan egy darabig szabadon mozoghat, még ha lassan is. Gépészként ki tudja nyitni a szervizjáratokba szerelt rácsokat, és még azt is tudja, hova nem volt idő ezeket felszerelni, szóval egyenlőre meg tudja oldani a dolgot. Ha a társai üzennek neki, hallhat ugyan a történtekről, de eljut hozzá a többi hamis üzenet is, szóval ki tudja, elhiszi e, hogy ott baj van. Minden esetre sok ideje nincs ezen gondolkodni. Hamarosan súlyos lépteket hall, és hála a korábbi akciójának, több helyen is hiányzik a burkolat, így ki is kukucskálhat. Az egyik elszenesedett android pont ezen a folyosón mászkál...mígnem megtorpan, akár egy vadászkutya, aki szagot fogott, és egyenesen rá néz, a falon keresztül.
Azonnal tüzet nyit rá. Sima, kis kaliberű pisztollyal. Egyenlőre minden golyó gellert kap, ahogy átütik a burkolatokat, de egyre közelebb találnak be a férfihoz.


//Jó szórakozást!  A határidő ezúttal szombat éjfél!

Meredten bámulom az ajtót, aminek a másik oldalán kéne lennem. A civileket kimentettük, ideje lenne a saját embereinkkel is foglalkozni. Nem tudom mi történik odaát és hiába próbálok nem gondolni rá, akkor is ott motoszkál a fejemben hogy Dylan nem fogja túlélni ezt az egészet, sőt talán már egyáltalán nem is él. Pedig milyen szép ígéretet tett nekem...Tőle ez igazán romantikusnak számított.
Sajnos azonban nem tehetek semmit. Őrzöm az ajtót a többiekkel. Nem könnyű ezt úgy, hogy a rádión a recsegést néha egy-egy lövés, vagy segélykéréshez hasonló töri meg.
Ideje lenne cselekedni, de mivel mindenki felettem áll rangban kénytelen vagyok parancsra várni.
Szerencse, hogy egy zászlósnak is eszébe jutott, hogy ideje a cselekvésnek...
Az ötletét soha nem tudjuk meg...Egy pillanat múlva már csak valami massza marad belőle.
- Fedezékbe és tűz! Tűűűűűűűűűűűz! Mindenki! -üvöltöm, ahogy a kar megjelenik az ajtón ütött lyukon.
-Ha minden tiszta én megkeresem Crosst! Senkinek a véleményére nem vagyok kíváncsi!
Csekélyke fedezékemből próbálom megsemmisíteni ezt a nyavalyást. Remélem, nincsenek társai, vagy rosszabb állapotban vannak.

Nem én vagyok a főnök és ezt be is tartom. Én csak utasításokat végzek semmi többet. Ha menni akar a gépész hát menjen. Lőni kell? Lövök. Ennyi. Ha elcseszik ők cseszik el, én nyugton maradok.
Éppen az egyik mitugrász is próbálja játszani a nagy okos és ez is lett a veszte. Na ugye! Mondtam én, hogy nyugton kell maradni!
A lyukba bámulva szinte érzem, hogy ebből baj lesz lévén onnan jött a lövés, ami úgy szakította át az ajtót, mintha papírból lenne, szóval elkezdek hátrálni. Ha így folytatom a végén kérek juti kekszet.
A szimpatikusnak tűnő fedezékbe ugorva azt hallgatom merre lő és milyen időközönként az ellenség. A számomra megfelelő pillanatban dugom ki a fejem és a karra célzok. Ha sikerül eltalálnom talán kiesik a fegyver a kezéből és onnantól szabad a pálya. Feltéve, ha nem omlasztják ránk az ajtó megmaradt részét és jön be még vagy öt ebből a szarból! Talán jobban járnánk egy gránátvetővel nem?