Alhadnagyi rangtól fölfelé. Ezekben a kabinokban már mindenki egyedül él...ha szeretne. Alaptartozék egy számítógépes konzol, egy nagy képernyős kijelző, és persze saját fürdőszoba.
Minden csöndes. Minden üres. Az emberek behúzódtak a kabinjaikba, már aki a hajón maradt és az utolsó nyugodalmas estéjüket töltik. Ki egyedül, ki a családjával, nem kattogva a jövőn és nem számolva a hátralévő perceket. Mert nincsen értelme, ezen a ponton gyakorlatilag már semminek sem, amit lehetett megtettünk. Amennyire lehetett felkészültünk. Ha a győzelem lesz a jussunk érte, legyen úgy, ha elveszünk, haljunk úgy, hogy az utolsókig küzdöttünk és rántsunk magunkkal jó pár rohadékot a túloldalról. Minden csöndes. Üres. Magam vagyok a gondolataimmal, amik nem a legrózsásabbak. Banyek, nem így képzeltem az életet. (Mert ki az, aki igen?) Sóhajtok egy hatalmasat, de ezt nem a kabinom falai között teszem, hanem Petersoné előtt. Bármennyire is akarom hinni, hogy van még időm, hogy lesz még lehetőségem vele találkozni és beszélni, a hang a fejemben nem hagy nyugodni. (Ennyire te sem lehetsz optimista, Powell.) Kopogok. Szükségem van erre. Rá.
Most már nincs visszaút. Hamarosan utolérnek minket és kezdődik a harc. Mindenki ideges, ami normális. Baj lenne, ha nem így tennénk. Nem szabad alábecsülni őket. Megvan az esély arra, hogy elbukjunk, de győzhetünk is. Észnél kell lennünk, nem szabad elveszíteni a fejünket. Nem alszom, nem tudok. Próbáltam, de csak forgolódtam... Pedig pihennem kellene. Kemény menet lesz. Fáradtan több hibát követ el az ember... Az ágyamban ülök és a tabletet bújom. Mindent végignézek, átnézek. Bár tudom, hogy most már sok mindent nem tehetünk... Éppen kinyitom a pudingomat, amit kikönyörögtem utolsó vacsoraként Edgartól, mikor kopogtatnak az ajtón. Csak pislogok párat, majd ráveszem magam, hogy kikeljek az ágyból. Nem számítottam látogatóra. Azt hittem mindenki visszavonult és vagy próbál aludni, vagy alszik, vagy.... ki tudja miket csinál. -Oh szia!-Pislogok rá meglepetten, majd arrébb állok. -Búj csak be!-Intek neki, majd becsukom az ajtót. -Te sem tudsz aludni?-
Elmosolyodom, ahogyan kinyílik a kabinajtó és nem kell kétszer kérnie, besétálok a szobába. - Szia. – köszönök vissza, majd a kérdésére biccentek, karjaimat amolyan „ez még kérdés” módon széttárva. Lehet jobban járnék, ha elfogadnám az orvosok által ajánlott enyhe altatót, de még az se hozza el a pihentető alvást, csupán a testem offol, az agyam tovább döcög az úton, ami telistele álombukkanókkal. Jobban mondva, rémálombukkanókkal. Sóhajtok egyet megint, aztán Freya felé fordulok. Nos, azt hiszem már megérte erre járnom. A parancsnok pizsiben. - De úgy látom téged sem a legédesebb álmodból riasztottalak fel. – jegyzem meg, azután finoman megpöccintem az orrahegyét, nehogy elfancsalodjon itt nagy komolyan. Nem zavartatva magamat beljebb lépek, de a pofátlanságom csak a kanapéig visz, ahová lehuppanok. - Még mindig a haditerven rágódsz? És pudingon? – mérem fel a terepet.
Talán el kellett volna mennem egyet futni, kifárasztani a testem, hogy végre tudjak aludni is, de ahhoz semmi kedvem nem volt. Persze sosem hanyagoltam az edzést, de most... Nem tudom.. Egy száguldás jobban levezetné a feszültséget, de ez nem opció most. Mondjuk ott van a szimulációs terem... De az nem ugyanolyan, még ha élethűen vissza is adja a dolgokat. -Ami azt illeti de... Csak én ilyen hamar össze tudom magam kapni.-Kacsintok felé egyet, majd megrázom a fejem. A pöccintésre nem reagálok semmit. Majd idővel leszoktatom róla. -Túl ideges vagyok az alváshoz.-De gondolom ő sem éppen a nyugalom miatt nem képes aludni. Ahogy helyet foglal a kanapén úgy én is leülök mellé. A puding még mindig a kezemben van. Nem eresztem el. Lehet ez az utolsó pudingom. Ez egy igazi Kincs! -Végig néztem, hogy minden rendben van e. Mindennel megvagyunk e... Bár tök felesleges. Most már úgy sem tehetünk semmit... Bár még nem tudjuk pontosan mennyi idő van, de éjszaka senkit sem fogok kirángatni az ágyából. Majd reggel, ha úgy adódik. És a puding... Nos... e nélkül nem is mennék harcba. Kérsz?-Bár csak egy kanalam van, de nem zavar, ha beleeszik.
Megértem a másikat, tökéletesen megértem. Ami azt illeti, most még kevésbé irigylem, mint eddig bármikor, hiszen a kapitány jobbjának lenni háború idején nem egy sétagalopp. Nézem, ahogyan közelebb jön, leül, mutatja a pudingot és magyaráz. Valahogy átvette a szószátyárságomat, ami nem baj. Jólesik hallgatni. - Roppant csábító az ajánlat, de meghagyom az összeset neked. Egészségedre. - biccentek felé, majd hátradőlök a kanapén, karjaimat a tarkómnál kulcsolom össze. Nem sok hasznom van, legalábbis most, csupán bambulok ki a fejemből. - El... elrendezted a dolgaidat? Arra az esetre, ha tudod... nem térnél vissza. - ez az, tudok én, csak akarni kell. Felkavarni a fekete levest. Azt.
-Hát te tudod... De utána ne sírjon a szád.-Azzal belekanalazok és jóízűen megeszem. Nem kapkodom el a dolgot. Minden egyes falatot ki akarok élvezni. Azt hiszem most nekem is jól jön a társaság. Legalább valami elterelheti a gondolataimat... Vagy legalább is így kéne lennie. -Öhmm-Lepődöm meg nem kicsit, majd először megrázom a fejem. -Mégis mi elrendezni valóm lenne? Nincs családom... A személyes holmijaim meg... Azé lehet, aki akarja. Nem hiszem, hogy olyan sok embert érdekelne. Nincs sok mindenem. Pár kép a múltból, pár emlék Jonról... Szóval... ennyi vagyok.-Rántom meg a vállam. Valahol ez... kibaszottul szomorú, de most tényleg... Mit kellett volna elrendezni? Meghalok, mást léptetnek a helyemre, túllépnek rajtam és kész. Az élet megy tovább.
- Nyugodj meg, túlélem. - legalábbis azt, hogy nem jutok pudinghoz, biztosan. Csöndesen hallgatom a másikat, mint azt korábban említettem, azt hiszem ma kettőnk közül, ő a beszédesebb. Bólogatok a szavaira, és igazat kell adjak neki. Nem mindenkinek adatott meg az, hogy ebben az életben és főleg a lázadást követően valódi családot alapíthasson. Ott vannak a kapitányék. Házasság, gyerekek. Azt hiszem ez kifejezetten csodának számít a köreinkben. Főleg az a része, hogy tényleg egymást akarták, nem pedig holmi elrendezett balfaszság az egész Consilium módra. - Azt hiszem én sem ékeskedhetek többel. - szólalok meg, kinyújtom a kezemet a nő felé és a hüvelykujjammal letörlöm a szája szélén pimaszul ottmaradt pudingot. Azután lenyalom az ujjamat és nyújtózom egyet. - Ha túléljük ezt a kalamajkát... megint megfogom kérni a kezedet. - vigyorodom el, de aztán komoly képet vágok. - Utoljára. És szeretném, ha komolyan válaszolnál rá. - teszem hozzá.
Az arcomhoz nyúl és letöröl egy kis pudingot az arcomról. Automatikusan nyúlok oda, miután elvette kezét onnan. Pedig nem is éreztem, hogy ott lett volna. -Biztos nem kérsz belőle?-Ha még azt is lenyalta, nagyon kívánhatja... Így még egyszer megkérdezem tőle, de ha nem kér, akkor megeszem a maradékot is. A beszélgetésünk egyre komolyabb vizekre evezik. Nem egyszer kérte meg a kezem, de sose vettem őt komolyan. Mindig csak úgy voltam vele, hogy unatkozik, vagy csak szórakozik velem, poénkodik... De az első randi óta komolyabban veszem a szándékait... Így azt is tudom, hogy ez a kijelentése is az. -Ne! Kérlek ne tedd. Várj még vele!-Nézek a szemeibe őszintén. Tudom, ha most fogja feltenni a kérdést továbbra is ugyanazt a választ fogja kapni. Nekem ennél több idő kell. Nem éveket kérek tőle, de ennél több idő kell ahhoz, hogy merjek tovább lépni vele. -Ez nem ellened szól.... De ha tényleg komolyan gondolod, akkor kérlek még várj vele.-Kezemet a combjára helyezem, úgy nézek tovább a szemeibe.
Legszívesebben felröhögnék, de nem teszem, tényleg nem. Ez annyira tipikusan Peterson, az utolsó utáni pillanatokig az, nem tud kibújni a bőréből. Máskor talán felháborodnék azon, amit mond, hogy valahol megint falakba ütközöm. Nem elutasítás ez, sokkal inkább egy újfajta húzása, ami jobban fájdítja a szívemet, mintha totálisan nemet mondana. Nem is a házasságon van a hangsúly. Csak a hezitálása. Aaah. Sóhajtok egyet, aztán megingatom a fejemet, kezemet a combomon pihenő kezére csúsztatom és finoman rászorítok az ujjaira. - Rendben. Várok. - elmosolyodom, majd odahúzom a számhoz a kezét és apró csókot nyomok az ujjbegyére. Miért ne várhatnék? Ha nem élem túl az akciót is mindegy, ha pedig megmaradok, azért. Igazán nem panaszkodhatok a dolgok alakulására, vagy arra, miként rendezi a Sors a lapjait. Bármi történik, vízválasztó lesz az életünkben. - Na, ne legyél ennyire komoly. - közelebb húzom a nőt a kezénél fogva, és odavonom az ölembe, fejemet a nyakához hajtva. - Nem ér fülest osztani. Most nem. - teszem hozzá, átölelve őt a derekánál fogva.
Az én arcomon is megjelenik egy apró mosoly. Nem akarom őt megbántani, nem akarom őt eltolni magamtól, de hazudnék neki, ha most azt mondanám, hogy igen hozzá megyek. Először azon a bizonyos szavon kellene túl esnünk. Még ha gyerekesen is hangzik, de ha azt nem tudom kimondani, akkor hogy mondhatnék igent neki? Nem ellenkezem vele, picit felállok, hogy végül az ölében landolhassak. Most nekem is jól esik a közelsége. Nem tudom, hogy a közelgő események miatt, vagy mert régen ölelt így valaki, de ezt most élvezem. Hiányzott nagyon. Nem tagadom... Lehetek bármennyire kemény én is vágyom néha a közelségre. -Nem is fogok... Ennyire szemét nem vagyok!-Mosolyodom el. Fejemet az övére hajtom és csak bambulok előre. -Nem mellesleg minden rendben lesz.-Mondom megint kissé komolyan. Ebben kell hinni. Nem szabad, hogy túlságosan eluralkodjon a félelmünk. Megnyerjük ezt a csatát... és egyre közelebb kerülünk, hogy a háborút is a magunkénak tudhassuk.
Szomb. Május 09, 2020 8:11 pm
Alhadnagyi rangtól fölfelé. Ezekben a kabinokban már mindenki egyedül él...ha szeretne. Alaptartozék egy számítógépes konzol, egy nagy képernyős kijelző, és persze saját fürdőszoba. 
