Ez nagyon édi.. - felelem mosolyogva, és nem zavar egyáltalán, hogy így, vagy úgy, de végülis elkerüli az egyenes választ. Pedig tényleg nem számít már, hiszen olyan rég volt.... mintha egy élettel ezelőttre kellene visszaemlékeznem.
A gyengédsége egyébként is képes feledtetni a legtöbb negatív gondolatot velem. Igazából nem csak a negatívakat...
- Ennél kisebben? Nem tudom.. - nem valami jó a szemmértékem, de igazából nincs is jelentősége. Érzem, hog megfeszülnek az izmai az óvatoskodó ingerlésre, és nagyon tetszik, hogy ennyire igyekszik kordában tartani a vágyait. Legalábbis ideig-óráig. Mindig is úgy gondoltam, hogy ő alapvetően egy rettentő impulzív személyiség, csak remekül megtanulta -a katonaság remekül alkalmas erre- hogyan tartsa kordában, késleltesse a vágyait, és a feltörő indulatait. De ez most nem tart sokáig. Talán mert ő is érzi, hogy nincs erre szükség. Ugyanazt akarjuk, és őszintén szólva az is csoda, hogy még mindig van rajtunk ruha. Azaz rajtam. Az este további részében nem nagyon beszélgetünk már, és ez nekem tökéletesen megfelel.

Reggel kissé kialvatlanul ébredek, de nem tudok már visszaaludni. A keskeny ágy, vagy Markus szorosan ölelő karjai miatt? Nem tudom, de álmos elégedettséggel vizsgálgatom a plafont, a szegényesen berendezett kabint. Megakad a szemem a kis kaktuszon, amit még a lázadás előtti időkben hoztam a kabinjába. Már nem is olyan kicsi, és határozottan életben van a növényke. Ez megmosolyogtat kicsit, és nem törődve vele, hogy Markus még alszik, adok egy puszit a szájára. Ha felébred, akkor még egyet, és az arcára simogatva mosolygok rá. - Te életben tartottad a kaktuszt? -

Markus kissé úgy viselkedik, mint aki most szabadult a börtönből, és bár nem durva, pihenésre nem hagy időt a nőnek, csak amikor már ő is verejtékben úszva fekszik a hátára, és szinte egyetlen pillanat alatt nyomja el az álom. A hadsereg remekül ért hozzá, hogy ránevelje az embert, aludjon, amikor csak lehetősége van rá. Leda plüssmackóként való ölelgetése nem igényelt képzést, az ösztönös.

Reggel azonnal kipattannak a szemei, és kábultan néz maga elé, majd fordul a nőhöz. Üveges tekintettel nézi, mint aki szellemet lát, és csak akkor tér belé vissza az élet, mikor egyik keze lecsúszik a nő fenekére, és bele markol kicsit.
-Persze. Párszor majdnem elolvastam a latin nevét is...de a második szótagnál mindig feladtam.
Abba most nem megy bele, hogy nem sokon múlt, nem dobta ki. Voltak jobb és rosszabb napok. Volt, hogy féltő gonddal öntözte, és volt, hogy....más módon akarta megöntözni... Vagy egyszerűen lehúzni a WC-n, amikor már majdnem meggyőzték, hogy a barátnője csak átállt a terroristákhoz, és mostanra tuti valami orvossal vagy pilótával kavar.
-Egyébként, mondtam, hogy elférünk.

- Nincs is jelentősége. De ... megtartottad.. -
Nem nagyon tudok túllépni ezen. Nem áltatom magam azzal, hogy végig valóban hitt benne, hogy nem árulnám el önszántamból őt és a consiliumot is, de azért jelzésértékű, hogy még mindig életben van a növény és szépen növekedett is az elmúlt két évben. Sóhajtok egyet és elmosolyodom. - El, csak kicsit kollégium feelingje van a dolognak. Folyton arra számítok hogy ránk rúgják az ajtót, és megmondanak anyámnak. -
Fészkelődöm kicsit, és ha Markus is hagyja, akkor simán ráfekszem és a feje mellett a párnán támaszkodva hajolok fölé. - Van valami teendőm most, hogy szabad ember vagyok? - mielőtt válaszolhatna, lopok egy csókot, aztán pedig, ha félve is, de felteszem a korábbinál is fontosabb kérdést, remélve, hogy nem tűnök túlságosan aggódónak.
- A többieket is kiengedték tegnap, vagy csak én voltam ilyen szerencsés? - mikor megtalálom a helyem végre, sóhajtok egyet, és újabb csókkal próbálkozom.

-Ez volt az egyetlen dolgom tőled...Meg a nyilatkozat arról, hogy normális vagyok, de azt titkosították.
Picit mosolyog, mégiscsak viccelt. Azt mondjuk nem tudja pontosan, mi az a kollégium, biztos valami egyetemi izé. Gondolkodik rajta, rákérdezzen e, de nem akar féltékenynek tűnni. Bármit is művelt az iskolai évek alatt nem számít hisz...mekkora az esélye annak, hogy azok a lúzerek még életben vannak? Egy a millióhoz. Szó szerint.
-Nem igazán van protokol erre a helyzetre. Egyenlőre úgy tűnik követjük azt, mintha csak egy hosszú és megterhelő űrutazás utáni kimenődön lennél, aztán pedig munkát kell majd keresned. A volentis űrhajón elférnél szerintem. Sok ott a lelkibeteg ember, önbizalomproblémákkal...
Elharapja a mondat végét. Azt inkább nem fejti ki, hogy okkal érzi magát mindenki feleslegesnek. Eddig se mozdult meg a hajó, mostanában pedig állandóan kijön rajta valami hiba. Nem ért hozzá, de erősen kétli, hogy az űrhajó bevetésre alkalmas...vagy egyáltalán képes lenne felszállni.
-Őszintén nem tudom. Arról még csak meg tudtam győzni a bátyámat, hogy te nem jelentesz veszélyt, de a többiek...Soren még nálam is paranoiásabb. Még rád is állított egy testőrt....mármint, rajtam kívül. Nem tudom a többieket kiengedi e valaha, kivéve persze Ms.Pavell-t. Bár tőle szerintem csak gyorsan akart szabadulni. Ami érthető...

- Szeret itt, ahogy látom.... szép nagyra nőtt. - válaszolom mosolyogva, és az arcára simogatok, ahogy látom, mennyire agyal valamin. Ha tippelnem kellene, a kollégiumot mondanám, hiszen valószínűleg nemhogy nem élt ilyen helyen, de nem is hallott még az intézményről.
- Természetes, hogy dolgozni szeretnék. De vajon engedni fognak prakitzálni? Vagy mehetek megint nővérnek... - nagyvonalúan szó nélkül hagyom, amit a Volentisről mondott, és nem feszegetem, hogy miért mondta, amit mondott. Talán már most is szerezhetnék némi infót, de ezt még korainak tartom. És nem is nagyon fűlik hozzá a fogam. Sóhajtok egyet, hogy leplezzem a gondolataimat, és próbálok úrrá lenni a gyengeségemen, de nem valami könnyű. Túl közel van, én pedig túlságosan jól érzem magam így. Nincs most kedvem taktikázni és okoskodni. Még a lázadás kedvéért sem.
Csak mosolygok egy sort azon, amit mond és megrázom a fejem. - Nem sokat beszéltem vele, de valahol értem.... Viszont a többiekért kicsit jobban aggódom. Nélkülük én sem jutottam volna vissza ide. - megrázom a fejem és lekászálódom Markusról. A fürdő felé indulok és csak az ajtóból fordulok vissza. - Szóval egész nap követned kell? Mindenhová? - sokatmondó mosollyal hagyom faképnél, de nyilván nem megyek messzire. Csak ki akarom próbálni, milyen, mikor nem kell a másodperceket számolni, a vízsugár megszűnéséig.

-Egy pillanatra azt hittem valami mást fogsz mondani. De igen, szeret itt lenni. És igazából illik hozzám.
elgondolkodva méri végig a növényt. Már most vagy tízszer akkora, mint amekkorára hitte, hogy nőhet. elfér még persze, bőven, de fogalma sincs, nem lesz e ember méretű, mint amiket lent látott a telepen. Nem fordul vissza, csak megsimogatja Leda fejét vigasztalón.
-Ha lesz rá időd biztosan. De jelenleg híresség vagy. A comet biztosan megkeres majd, és nem úszhatod meg a Consiliumos bálokat sem egykönnyen. És akkor ugye ott lesz egy tonna kihallgatás még, majd azok második körei, miután a társaid is kihallgatták, rengeteg dokumentálás...nem fogsz unatkozni na.
Kicsit olyan, mintha betanult szöveget mondana fel, de ennek nyomós oka van. Valamiért megjósolta, hogy Leda fog mondani valami olyasmit, amire segítőkészen fog olyan dolgot felelni, amivel megbántja, ezért előre felkészült ezzel a monológgal. Most például a nővér dologra kis híján rávágta, hogy miért nem végez el egy tanfolyamot, amíg vesztegel, és áll be igazi orvosnak.
-Nyugi, a tesóm nem szadista. Amíg tisztelettel és őszintén beszélnek vele, legfeljebb kényelmetlen lesz ez az egész, bármeddig is tart. Annyira pedig csak nem agyhalott senki, hogy a fekete őrséggel szájaljon.
Persze elfogult. De attól még van benne igazság. Még a szuicid hajlamú emberek is inkább kiugranak egy légzsilipen. Rövidebb, és kevésbé fájdalmas.
-Nem nekem kell követnem, én csak....ó....óóó.
Felpattan, majd pofára is esik, ahogy a takaróba gabalyodott protézise kicsúszik alóla. Mintha mi sem történt volna pattan fel, és szalad bicegve utána a tusolóba.

- Igazi túlélő. - bólintok mosolyogva, mielőtt elkomolyodva, sőt, kicsit talán ijedten felszökik a szemöldököm. - Én nem akarok híres lenni. Se interúkat és ....elég ha a kihallgatásokat túlélem. - Csak remélni merem, hogy nem sejti, mennyire szó szerint értem a korábbiakat. Elvileg nincs mitől tartanom, valójában azonban a társaim élete múlik rajta, hogy ne akarjon senki sem igazán vallatni. Fogalmam sincs, meddig bírnám, de abban biztos vagyok, hogy nem vagyok sem kemény, sem megtörhetetlen.
Minél többet mond, annál nyugtalanabb vagyok, de ebből azért igyekszem a lehető legkevesebbet mutatni. Én egész biztosan nem fogok az Őrséggel ujjat húzni, de abban már egyáltalán nem hiszek, hogy Azarov képes lesz visszafogni magát.
Szeretném megismerni a testvéredet! - mondom terelésképpen, gyorsan hozzátéve, hogy persze nem egy kihallgatószoba kellemetlen szakmai légkörében, és még nevetek is kicsit a dolgon. Pedig ez is egy halálosan komoly kitétel. Aztán úgy döntöi, ideje felkelni, mielőtt még olyan vizekre evezünk, ahol nem biztonságos nekem.
Inkább más vizek felé kacsingatok, és ha már itt tartunk, miért egyedül tenném? Markus gyorsan kapcsol, úgyhogy hamarosan mindkettőnket elnyel a fürdő, hogy utána tisztán és üdén mehessek bejelentkezni és ügyet intézni. Kíváncsi vagyok, mi vár még rám, de igyekszem felkészülni mindenre. Minden kérdésre tudnom kell a választ, mintha valódi emlékek lennének még a legfurfangosabb hazugságok is.

Délutánra beszerzek minden jogosultságot, amit csak kaphatok a kis kártyámra. Mostmár napi háromszor ehetek, igényelhetek ruhát, ágyneműt, takarítást, és egyelőre a konyhára osztottak be dolgozni, amíg kiderül, bízhatnak-e bennem annyira, hogy az egészségügyben is vállalhassak munkát.
Kicsit kifacsartan, de kajával, itallal, és ruhával felpakolva esek be a miniatür kabinomba, ahol rögtön elkezdek kipakolni. A következő kihallgatásom holnap lesz, amin nem ártana kicsit összeszedettebben megjelenni, mint amilyen ma voltam. Már alig várom.

-Ugyan. Rendesen locsoltam. De tényleg. egyszer sem volt alkalmam magára hagyni.
Azt már nem teszi hozzá, hogy a kórházban is ott feküdt mellette az éjjeli szekrényen, így hetekig esélye sem lett volna elmenni a közeléből. Gyorsan ki is megy a fejéből a dolog, és helyette szinte már védelmezőn karolja át Leda-t, és simogatja a vállait.
-Jajj, ne aggódj, nem lesz semmi baj. Él vagy 1900 ember ezen a bázison, szóval ha úgy vesszük mindenki híres.
Kissé hátra kapja a fejét a hirtelen kijelentésre. Pislogva néz Leda-ra, amíg összeszedi a gondolatait, de aztán bólogat.
-Ő is többször mondta, hogy borzasztóan kíváncsi rád.
Ezúttal nem esik le neki, mennyire vészjóslóan hangozhat ez. Soren tényleg többször említette, hogy szívesen látnák őket, igaz még jóval a lázadás előtt. De akkor nem tűnt úgy, mintha kínvallatásra utalna virágnyelven. Igazából, még most sem hiszi, hogy erről lenne szó.
-Tényleg ne aggódj. A comet riportere még börtönben van...mind a kettő. A kihallgatás pedig neked biztosan rövid lesz. Megmutattam a teljes levelezésünk, és elmondtam mindent ami történt köztünk. Tényleg úgy érzem, hogy hisznek nekem. Csak pár perc az egész, és tuti haza zavarnak rögtön.
Nem kell persze sokáig győzködni, hogy ejtse ezt az egészet. Szívesen demonstrálja, mennyire vízálló még mindig a kissé megváltozott teste, és bár ez a zuhanyzó sem nagyobb semmivel, mint a Jola kabinjaiban találhatók, azért valahogy csak megoldják most is.

Másnap sokkal kisimultabb, és többet mosolyog, bár a páncélja alatt ezt persze úgysem látja senki. Azt már ingen, hogy jóval kedvesebb, részben mert alig figyel a munkájára. Ha valaki aznap akar gyanús dolgokat művelni a szégyenfal körül, Steele biztosan nem fogja lefülelni közben.
"Szia! Fél óra múlva lejár a műszakom, és úgy döntöttem, ma nem túlórázom. Van kedved ma is velem vacsorázni? Ha gondold ezúttal lesz kaja is. "
Nézegeti egy darabig, majd kitörli. Még háromszor megpróbál írni, de végül csak a legrövidebb üzenetet küldi el:
"Szia! Fél óra múlva nálad? Hiányzol."
Úgy veregeti meg a saját vállát gondolatban, mintha mesterművet írt volna. Legalább annyira meg is könnyebbül, amikor elküldi.

Akkor is jó gazdája voltál. És ez tetszik. - jelentem ki elégedetten és őszintén, majd a karjaiba bújva hozzásimulok. - Nem győztél meg... - nem nagyon feszegetném inkább, hogy ezt most a hírességre, vagy a fivére érdeklődésére tekintettel nyögtem ki. Inkább egyikre sem szeretnék most gondolni. Tudom, hogy nem ennyi az élet, és hogy dolgom van, de nem akarok most ezzel foglalkozni. Még egy egész kicsit szeretnék ebben a jóleső, kicsit lebegős, kicsit szirupos buborékban maradni Markussal. A további nyugtatásul szánt mondatokat alig hallom. Kell egy kis idő, hogy felfogjam, amit mond, így aztán kissé csúszva nézek fel rá mosolyogva. - Köszönöm! Nélküled sosem mertem volna próbálkozni sem. - mondom neki lágyan mosolyogva rá, miközben óvatosan megsimogatom az arcát. Ezután már aligha beszélgetünk a testvéréről, vagy akár csak a kihallgatásról is. Igazából nem ezzel vagyunk elfoglalva, így aztán a az ébredés is könnyedebb és ... valahogy kevésbé aggódós. Legalábbis, amíg még egyben van a buborék.
Az ügyintézős nap végén még marad némi erőm kipakolni és rendezkedni kicsit, bár nem nagyon van mit átrendezni. Sem pedig be. De jobban érzem magam, mikor elpakolom a ruhákat, kiteszem az alap piperéket, és az ételt is elrakom.
Markus üzenetét mosolyogva olvasom, és szinte azonnal reagálok is rá. Szia! Már itthon vagyok, gyere bármikor! - csak ennyit pötyögök, meg egy puszi emotikont, aztán elszaladok tusolni és magamra húzom az újonnan szerzett ruháimat. Mintha mind kicsit nagyobb lenne, mint kellene, de egyelőre nem panaszkodom.
Markus érkezésére friss vagyok, illatos, és nagyon mosolygós.

-Jó gazdája voltam! - Jelenti ki, most már sokkal nagyobb együttértéssel. Ha neki ez kell. Hosszú nap vár rá másnap, de nem zavarja semmi most már. Még a háborút is elfelejti egy darabig. A reggeli kávééig eszébe sem jut, mit tenne azokkal, akik miatt így fest most. Ráadásul, a jelek szerint van még akinek így is kell. Azok a terrorista söpredékek had éljenek még egy napot...
"Remek, leteszem a páncélt, és ott is vagyok."
Sokáig keresi, hogyan kell emotikont rajzolni, de hiába. Végül inkább feladja, és csak elküldi. A puszit meg majd átadja személyesen. Legalábbis ez a terve még pár percig, míg újabb hívást nem kap. Ismét egy fontos személytől, ez azonban közel sem jó hír.
"Ne haragudj, de el kell halasztanunk. Soren megkért, hogy legyek a főtéren. Írok ha végeztem."
Azt persze nem fogalmazza bele amit hallott. Hogy a bátyja szabotázst sejt. Hogy megfigyelte a biztonsági kamerák felvételeit, és az a gyanúja, hogy valaki manipulálja őket, ezért szüksége van valakire, aki szemmel tartja a tömeget. Igaz, nem is kell ezt elmondania Leda-nak. Pontosan tudja, hogy a főtéren tényleg készül valami. Természetesen semmi eget rengető. Pár beavatott elrejt ott valamit, amit pár másik megtalál, és így a hálózatot megkerülve tudnak üzenni egymásnak. Ezer éves trükk. És mivel pont a belső hálózat megkerülése a cél, figyelmeztetni sem tud már senkit. Írásban legalábbis biztosan nem.

Steele megáll egy félreesőbb sarokban, ahonnan nagyjából szemmel tudja tartani az egész tömeget. Egyedül van. Nincs is szüksége senki másra. Nagy az állomás. A fekete őrség tagjai szétszéledve figyelnek minden fontosabb helyszínt, hátha végre horogra akad a láthatatlan ellenség, aki talán nem is létezik.