- Nem vagyok telhetetlen. A lényeg, hogy itt vagyok .. és te is. - Felelem őszintén, hiszen valójában nem volt olyan nagyon rossz dolgunk az ideúton.
Aztán pedig olyan gyorsan történnek a dolgok, hogy egészen meg is feledkezem az ilyen apróságokról. Hiszen Markus pontosan azt mondja, amit hallani akartam. Amiben nem is reménykedtem, hiszen sosem voltam egészen biztos abban, hogy Markus érzései hasonlóan komolyak az enyéimhez. Nem érdekel, hogy mi a valóság, hiszek neki. Gondolkodás nélkül.
Próbálok ugyan észnél maradni, de nem egyszerű. Csak úgy kibuknak belőlem a szavak, amik akár vallomás is lehetnének, pedig pusztán a színtiszta igazságot hallja most tőlem Markus.
A válasza picit megijeszt ugyan, de nem lehet arra felkészülni, ami néhány pillanattal később a szemem elé tárul.
Egy ideig csak ülök az ágyon mozdulatlanul, mintha kővé dermedtem volna, tekintetem fel-alá cikázik a férfi testén. Beletelik egy percbe, mire egyik kezem az ajkam elé emelem, és kissé hezitálva felállok, hogy közelebb lépjek hozzá. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, ami nem is túlzó, és nem is próbálja elbagatellizálni, amit érzek. Bár igazság szerint még én magam sem tudom, pontosan milyen érzések is kavarognak bennem. Ezért inkább nem szólok semmit, csak megérintem a mellkasát. Nem nézek most a szemébe, csak óvatosan körbejárom, és ha hagyja, ujjaim leheletfinoman érintik az egyik sérülést, végig futnak rajta, hogy egy másikon landoljanak, és ugyanezt tegyék. Mögé érve megérintem az egyik csavart, a jéghideg fémet, amely a testét tartja össze. - Vannak még fájdalmaid? - kérdezem halkan, a háta mögött állva; ujjaim alig érintéssel futnak végig egy sötétvörös folton, tekintetem egyenesen a hátára szegezem.

Türelmesen áll a szoba közepén. Még azt is megfontolja, hogy széttárja a karjait, hogy jobban szemügyre tudja őt venni Leda. Inkább nem teszi. Talán abban reménykedik, hogy a mozdulatlanság valahogy segít rajta. Hogy hogyan, abba nem gondolt bele. Nagyon nincsenek is válaszai most semmire.
-Többnyire nincsenek. Egy hete már gyógyszert sem szedek. Pár napja szagokat is érzek, bár ezt nem feltétlen érzem javulásnak.
Mozdulatlanul tűr mindent, és mereven néz maga elé, pedig legszívesebben lehajtaná a fejét, és kiküldené Leda-t. Nem ő látja ilyennek először. Még a felettese előtt sem zavartatta magát de ez most más.
-Most már nem olyan meglepő, hogy nincs gyűrűm, igaz?
Nem bírja tovább, és megfordul, hogy legalább láthassa a nőt, mielőtt kiszaladna a kabinból.
-A terápián mindig azt mondják, legyek pozitív. - Elhúzza picit a száját, de azért folytatja: - Mondani könnyű, de azért igyekszem.

Nem vagyok benne biztos, hogy vajon meddig hajlandó még eltűrni a mustrát, aminek igazából annyi a célja csupán, hogy feldolgozzam a látványt, és letöröljem az arcomról a sajnálkozást, amit szinte biztosan nem akarna látni rajtam Markus.
- Kaptál valamilyen krémet? - Nem vagyok érzéketlen, egyszerűen csak látom, hogy több olyan sebe is van, amik még mindig nem gyógyultak be rendesen. Biztosan kapott rájuk ezüstkolloidos, vagy valami hasonló hatóanyagú kenőcsöt, csak... Nos egyedül nem hiszem, hogy boldogulna vele. Sóhajtok egy nagyot, és most olyan helyen érintem, ahol biztosan tudom, hogy nem fogok fájdalmat okozni neki. Lágyan simítok a bőrére, aztán vissza is húzom a kezem.
Ahogy felém fordul, megáll a kezem a mozdulat közben, aztán a kérdést hallva elmosolyodom, ahogy felpillantok rá. - Ugye nem gondolod, hogy ilyen sekélyes vagyok? - elmosolyodom és megrázom a fejem. - A hozzáállás tényleg nagyon fontos. A pozitív gondolatok majd jönnek idővel. - elfordulok és ha igennel válaszolt a krémet illető kérdésemre, először az éjjeli szekrény fiókjában keresem a kenőcsöt. - Ülj ide! - mutatok a székre határozottan, de kap azért egy kicsi mosolyt is, ne higgye, hogy spórolok vele.

Meglehetősen jól tűri Leda vizsgálódását, és érintéseit. Sokat segít, hogy ez most történik, és nem pár hónappal korábban, amikor még a levegő is égette azt, ahol a bőrének kellett volna lennie. Jelenleg kínzás helyett egész más élmény neki. Nem titkoltan hiányolta már ezt az érzést.
-Honnan tudtad...? Van egy a szekrényemben...
Mondana még róla valamit, de nem tud. Hamarosan Leda számára is egyértelmű lesz, hogy miért. Jól láthatóan ki sem bontotta még, azt sem tudja, milyen színű ez a cucc. Viszont engedelmesen leül a székre, és így már valamennyire felfelé kell néznie, hogy tartani tudja a szemkontaktust.
-Amikor kiderült, hogy életben vagy, az elég pozitív volt. Előtte csak az tartott életben, hogy levadásszam őket de, akkor azt hittem megöltek, vagy rosszabb.
Lehajtja picit a fejét, és morogva jegyzi meg:
-Az idegeimre ment a doktor úr. De igaza volt. Az orrom alá is dörgölte, de kivételesen megbocsájtom neki.

Hálás vagyok, amiért ilyyen türelmes, és ad nekem időt. Korábban tökéletes volt a teste, most viszont... de nem a testéért voltam oda. Jobban mondva, nem csak azért. Talán neki hihetetlen lesz, de egyáltalán nem tud eltántorítani a látvány. A megbízásommal most nem is foglalkozom, itt most csak az a kérdés, hogy én mit érzek és hogyan tudom ezt magamban helyre tenni. Ő már talán az elfogadás útján van, amit az is mutat, hogy gondolkodás nélkül megmutatta magát, és tűri, hogy fogdossam, nézegessem a sebeit, a hiányosságait. Nem lehet könnyű neki.
- A jolán a besegítettem a gyengélkedőn, mikor kiderült, hogy van némi fogalmam róla, hogyan kötözünk sebet. - vonom meg a vállam, aztán ahogy leül, a szavait hallva kicsit megrázom a fejem. - mi lehet rosszabb a halálnál? - ha jobban meggondolom, lehet, hogy ezt nem kellene feszegetni, de nem szabadkozom. Inkább az arcára simítom a tenyerem, ahogy lehajtja a fejét, és hüvelykujjammal megsimogatom kicsit, finoman felfelé emelve a fejét. - Büszke vagyok rád! Komolyan! - remélem, hogy ezt a szemébe mondhatom, de ha nem, akkor csak lesimogatok a nyakára, aztán ellépek tőle, hogy megszerezzem azt a krémet. Mögé lépek, és aprót sóhajtok, ahogy felnyitom a tégelyt. Tökéletesen érintetlen, ahogy sejtettem. Megszagolom és picit könnybe lábadt szemmel el is rántom az orrom elől a krémet. - Picit hideg lesz... - és nem csak a krém, hanem a hatása is, hiszen mindenféle mentolos cuccot érezni benne, amellett, hogy ez elvileg egy szövetregenerációt gyorsító krém. Óvatosan kenegetem be a még mindig vörös felületeket a hátán, aztán elől is megnézem, szükség van-e rá. - Tudod... - nyelek egyet, ahogy az ujjbegyemmel, óvatosan lapogatom rá a kenőcsöt az egyik hegre a mellkasán - sosem gondoltam, hogy leszünk még ...így. - Nem nézek a szemébe, úgy teszek inkább, mintha rettentően el lennék foglalva a kenegetéssel.

-Rájöttek, hogy a Dr. a neved elején nem filmrendezőt rövidít? Elképesztő a találékonyságuk, gondolom ezért állnak most nyerésre...
Kissé keserű a hangja, de...őszintének tűnik. Végig. Van benne persze gúny, de a mondandója végére elhal. Atán csak halkan tűri a simogatást, a hideget, és a dicséretet is. Nem tudja pontosan az utóbbit miért kapja. Talán mert tényleg eljár a terápiára? Valaha abban reménykedett, elég csak járnia a dokival, és letudhat ezzel mindent automatikusan de...végül is megígérte Leda-nak, hogy keres egy másik pszichomókust, hogy vele lehessen. Pontosan ezekkel a szavakkal persze.
-Én sem. És egyébként nem hiszem, hogy sekélyes vagy. ÉS akkor sem hinném, ha nem kérnél ebből. De komolyan...borzasztóan festek.
De enged minden irányításnak. Mozgatja a karjait, és a fejét is, amerre csak Leda szeretné. És egyáltalán nincs ellenére, hogy lássa az arcát. Egy idő után csak lefogja viszont a csuklóját.
-Viszont, ha már így itt vagy, lesmárolnál végre?

- Valahogy hasznomat kellett venni végülis...- vonom meg a vállam elgondolkodva; úgy döntöttem, nem megyek bele a lázadók froclizásába, de fel sem rovom neki a dolgot. Valahol érthető az irántuk érzett dühe, és gyűlölete is. De ezen majd dolgozunk később. Most csak arra figyelek, hogy rendesen ellássam, és mikor végre fel megint a szemembe néz, kicsit oldalra döntöm a fejem és rámosolygok. Hihetetlen, hogy mennyire mást lát belőle mindenki más, mint amit én tapasztalok. A megértése sokat jelent nekem, bár nincs rá szükségem, hiszen itt vagyok és nem áll szándékomban máshol lenni. Sem most, sem később.
- Ugyanolyan jóképű vagy, mint régen. - leteszem a krémet és finoman az arcára simítok megint. - A többi majd alakul, de ... életben vagy, meg tudsz ölelni, tudsz járni, és ... mi többet akarhatnék? - Hagyom, hogy lefogja a kezem, és a kérdésre megint elmosolyodom. - Csak, ha megengeded, hogy ide üljek. - közelebb lépek, és leülök az ölébe, hogy közvetlen közelről nézzek a szemébe, mielőtt odahajolnék egy apró szájra pusziért. - Valami ilyesmire gondoltál? - kérdezem ártatlanul pislogva rá.

-Továbbra is bármit megtesznek, hogy ne kelljen a kezeléseidre járni?
Egészen együttérzőnek tűnik, ami még őt is meglepi. A másik dokija is igazi profi, de ő csak az apjáról kérdezi, meg begyógyszerezi. Nincs fürdő terápia, sem zene, sem semmi. Szegény Leda annyira igyekezett mindig, és olyan kevesen értékelték ezt. Igazából ő sem.
-Aha, persze...tudom, hogy csak lódítasz de, ne hagyd abba. Neked szívesen teszek úgy, mintha elhinném.
Persze már öleli is át, és húzza magához az ölébe. Vagyis, arra a lábára, amire le is lehet ülni. A másik is elbírná persze Leda súlyát, de nem lenne valami kényelmes egyiküknek sem. Behunyja a szemeit és vár, majd hajolna is előre, amikor elhúzódik tőle, a kérdésre pedig halkan morog.
-Valami ilyesmire csak...hosszabban, és több nyelvvel. Meg nem is tudom...mennyire sértődnél meg, ha csak reggel mutatnám meg a kabinod?
Beszéd közben Leda arcára simít, aztán lefelé a nyakán, és végig az oldalán.
-Alig hiszem el, hogy visszajöttél...

Megvonom a vállam a kérdésre és elmosolyodom. - Te is így voltál, nem? - kérdezek vissza válasz helyett, és megrázom a fejem. Butaság ezen gondolkodni. Hiszen már más idők járnak. És azért jöttem, hogy vele legyek. Azért is. Hamar ki fog derülni, hogy ki hogyan gondolja a jövőt, ebben biztos vagyok. Most viszont nehéz ezen gondolkodni. Mindig is így volt, mikor Markus a közelemben volt, és ez ellen aligha tehetek valamit.
Csak mosolygok a szavain, és picit meg is rázom a fejem. Komolyan gondolom, amit mondtam, de el tudom képzelni, milyen nehéz lehet elhinnie. Sebaj. Idővel majd talán ez is változik.
Leülök az ölébe és a puszi utáni csalódottságát egy apró simogatással próbálom orvosolni. Aztán megvonom a vállam és mosolyogva vonogatom a szemöldökömet is. - Elég kicsi az ágyad... - az ajkamba harapok és a nyakához bújva szorosan átölelem. - Akkor maradok, hogy segítsek feldolgozni.... - a nyakába puszilok egy aprót, aztán az állkapcsa tövébe, az arcára, a szája sarkába, míg végre az ajkára tapadva hosszú lágy csókkal nyomatékosíthatom az ígéretemet. Eszemben sincs lelépni. Ahhoz túlságosan hiányzott már.

Zavarodottan köhint egyet. Még el is pirul kicsit. Mint akit rajta kaptak, hogy a megengedett egy szem cukor helyett 17-et vett ki a dobozból.
-Nálam a fő gond az volt, hogy negyed óráig bámultam a képed a faliújságon, amikor felvettek a legénységbe...de mondhatjuk.
Nagyon óvatosan cirógatja Leda arcát. Még annál is, mint szokta, hisz az új implantátumai sajnos nem olyan pontosak, mint az igazi karjai. Remekül működnek, de óvatosnak kell lennie velük, ha nem direkt élve akar boncolni valakit az ökleivel. Leda pedig amúgy is olyan törékenynek tűnik.
-Aludtunk már kisebben is. De majd úgy csinálunk, mintha emeletes ágy lenne.
Rámarkol Leda felsőjére, és szorítja az anyagot, míg megint mozdulatlanul tűri a puszikat. Viszont a csókra mintha elszakadt volna benne egy rugó úgy mozdul előre, és mélyíti el azonnal, átkarolva a nő tarkóját, és már dönti is őt hanyatt a matracra, a párnák közé.
-Tiéd az alsó rész...