- És ártalmatlannak gondolnak. - felelem azonnal, gondolkodás nélkül, hiszen egyébként ez a valóság. Sosem ártottam egy teremtett léleknek sem, és soha semmilyen formában nem vették hasznomat semmiféle katonai jellegű akcióban. Mindenki tudja, hogy képtelen lennék bármi hasznosat alkotni, sőt, talán még attól is tartanak kicsit, hogy a balszerencsém átragad rájuk is. Így aztán tényleg nem lehetne senkit sem azért hibáztatni, hogy nem vesznek számításba semmilyen szinten.
És mégis, a kapitány rám bízta ezt a feladatot, és el mert engedni erre az életveszélyes küldetésre. Talán még esélyem is lehet, ha eléggé őszinte vagyok.
És az vagyok. Persze az információim egy része el van torzítva kicsit, más részek pedig tökéletesen haszontalanok, de most az a fontos, hogy Markus logikus énjét is meggyőzzem.
Mert az érzelmi oldal az egész más tészta. És talán még ő is érzi, hogy őszinték az érzéseim irányában. Azt hiszem, még ő is érez valamit, hiszen a mozdulatai, egy-egy pillantása avatott szemnek elárulják, bármennyire is igyekszik hideg és tárgyilagos maradni.
Az a néhány pillanat, míg a bilincsemmel vesződik lehetetlenül hosszúra nyúlik -és igencsak próbára teszi az önuralmamat- de mindent elárul. Mostmár egészen biztos vagyok benne, hogy még nem felejtett el. Nem lépett túl rajtam, ahogy én sem voltam képes túllépni rajta. Az érintésem, mintha lefejtene róla még egy rétegnyi álcát.
Próbál ugyan visszaterelni a formális kihallgatás irányába, de úgy viselkedem, mint akit ez most egyáltalán nem is érdekel. És valóban... a gondolataim kicsit elkalandoztak. Csak néhány pillanatnyi révedezés után kapom el a tekintetem az övéről, és úgy teszek, mint aki csak most dolgozza fel a kérdést. - Az a parancsnok, akit az Arkan roncsai közül mentettünk ki. Wolfram Fort. - sóhajtok egy aprót, és megint a pillantását keresem. - Még nem viselsz gyűrűt. - jegyzem meg óvatosan, reménykedő hangon.

-Az idióták...
Többet nem mond erre. Tény, hogy valaha ő maga sem látott többet egy csini arcnál, akinek stopperrel lehet mérni meddig marad életben egy hadihajón, de egyértelműen tévedett, ahogy mindenki más is. Hisz sikerült megszerveznie ezt az akciót, és tulajdonképpen megmenteni a legértékesebb túszt, aki valaha a lázadók fogságába esett.
-Sejtettük. Siklót vezetni nem épp olyan, mint a gördeszkázás, de ezek szerint épp elég maradt meg benne.
Látszik, hog lenne még kérdése, és rá is tért volna, ha nem előzi meg Leda. Ez viszont elindít benne egy érdekes láncreakciót. Kinyitja a száját, majd becsukja, anélkül, hogy mondana bármit is. Egyébként, azt akarja megjegyezni, hogy ennyi páncél alatt honnan tudhatná, míg eszébe nem jutott, hogy a kezén már nincs semmi, és maradt inkább csendes bölcs. Így azonban jó hosszú ideig marad megfelelő válasz nélkül. És minél többet gondolkodik rajta, annál jobban elkomorodik.
-Ki akarna ilyesmit tőlem...? - sóhajtja végül, egy pillanatra leeresztve a tekintetét a lábára, ami most persze mintha a helyén lenne. Aztán gyorsan felkapja a fejét, mint akinek eszébe jutott, hogy itt még feladata van, és felteszi végre a következő kérdést:
-Brown Admirális, és Nadine Blackburn, ők még mindig a lázadók fogságában vannak?

Áh.. csak ismernek. - felelem automatikusan, miközben végig a tekintetébe kapaszkodik az enyém és alig-alig tudom rávenni magam, hogy eleresszem.
Wolf parancsnokról inkább nem szeretnék beszélni, és igazából, amit Markus elárul nem is tudom hová tenni. De úgy döntök, hogy jobb lesz nem feszegetni a témát.
- Nem ismerem a parancsnokot. - arcomról a téma iránt érzett teljes érdektelenség sugárzik, úgyhogy remélem, hogy ez, és a teljesen személyes jellegű megjegyzésem elég is lesz hozzá, hogy elterelje az android uraságról a figyelmet.
Markus válasza jó sokat késik ugyan, de legalább megkapom az infót, ami engem igazán érdekel. Ahogy az arcára kiülnek a komorság legapróbb kis árulkodó jelei, legszívesebben megsimogatnám, és valami érzelgős válasszal próbálnám kicsit jobb kedvre deríteni. El is indítom a mozdulatot -igaz öntudatlanul, de félúton megáll a kezem a levegőben, és lassan leeresztve azt megrázom a fejem. - Mostmár itt vagyok. Ne is akarjon senki! - félénk kis mosolyt varázsolok az arcomra és már a nyelvemen a következő közeledésre tett próbálkozás, mikor Markus felkapja a fejét és a pillanat varázsa odavész. Nagyot sóhajtok és megrázom a fejem. - Brown admirális meghalt. A tanácsosné pedig nem jött velünk. - az ajkamba harapok és kérdőn vizsgálgatom a tekintetét. - Tényleg te fogsz kihallgatni? -

-Biztos vagyok benne, hogy most nem így érzik. Viszont...át kell szolgáltatnod a Jola teljes legénységének kezelési aktáit.
Szinte már bocsánatkérőn mondja ezt, mint aki lehetetlent kér, de legalábbis erkölcstelen dolgot. Az utóbbi mondjuk igaz is, csak ő maga nem látja annak. Viszont tudja, hogy Leda így éli majd meg. Még akkor is, ha az orvosi titoktartás terroristákat nem védhet.
-Én sem. De volt pilóta is, szóval logikus...
Kis híján elpirul. Kérdőn néz megint a kamerák felé, melyek továbbra sem láthatóak emberi szemmel, és persze most sem kap semmiféle reakciót senkitől, Leda tekintetét viszont kerüli ezek után. Nem számított ekkora lelkesedésre. Arra pedig végképp nem, hogy ilyen hatással lesz rá. Érzi, ahogy elgyengül. A többi cellában lehet épp ujjakat törnek, és a kitépett körmeiket kalapálják be a másik körmük alá, ő pedig még a hangját sem emeli fel. Igaz felesleges is. Nincs oka gyanakodni abban, amit hall.
-ÉS igaz, hogy ő, meg az a hímringyó.... - Kérdi a tanácsosné említésére, és egyik kezével O-t formál, a másik mutatóujját pedig többször is átdugja rajta. Nem tűnt soha szégyenlősnek, de most valamiért ezt mégsem akarja kimondani. Ez a válasz után megkapja viszont az égi jelet, amire annyira várt. Az erőtér lekapcsol, és nyílik az ajtó.
-Tényleg én. És már végeztem is. Kikísérlek a tiltott zónából, de utána szabad ember vagy.
Megindul kifelé előtte, lassú léptekkel, hogy tudja őt követni Leda.

Igaza volt a kapitánynak. Mindenre fel kellett készülni, és volt is értelme a sok hamis akta legyártásának. Nagyon óvatosan módosítgattam a már meglévő anyagokat, és hogy ne legyen feltűnő, egy felülvizsgálat utolsó módosításainak álcáztam a sok változtatást. Eszembe sem jutna valós adatokat szolgáltatni bárkiről is, ezért most álcáznom kellett az előrelátás miatt érzett megkönnyebbülésemet. - Markus, ez nem... etikus, te is tudod. - Persze ez tőleg elég hiteltelenül hangzik, hiszen amit vele tettünk, az sem volt épp etikus, de egy gyenge ellenállási kísérletnek azért megteszi.
Ismét szó nélkül hagyom a Wolfot érintő megjegyyzést, és remélem, hogy ezúttal már tényleg annyiban hagyja.
Tényleg komolyan gondolom, amit mondok, és a tény, hogy ez ilyen erős hatással van rá, mindennél boldogabbá tesz. Sosem titkoltam előtte, hogy milyen rettenetes módon magáb bolondított, de persze az elmúlt másfél év alatt senki sem csodálkozott volna, ha bármelyikünkben is változnak ezek az érzések, vagy egyszerűen csak elmúlnak. De az én érzéseim nem múltak el.
És láthatóan az övéi sem. Helyes!
Próbálom visszaterelni a gondolataimat és a figyelmemet is a komolyabb kérdésekre, amin valószínűleg az életem múlik, úgyhogy gyorsan bólintok. - Ha a hímringyó alatt Lynch hadnagyot érted... -
Nem tudom hol lehet az a -valószínűleg- kamera, ahová állandóan nézeget, de nem is izgat. Nekem csak az számít, amit tőle hallok. És persze az, hogy kinyílik a cella ajtaja, és nem csak azért, hogy ő kívül kerüljön rajta. Végtelen megkönnyebbüléssel elnevetem magam és gyorsan kilépek a zárkából. - Várj! - csak remélni tudom, hogy megáll, és akkor, ha nem is túl magabiztosan, de odaléphetek hozzá, jobb híján a hátát átölelve egy pillanatra hálálkodni tudjak neki. - Köszönöm! Sokat jelent, hogy nem hagytad, hogy...tudod... rendesen vallassanak. - mosolygok egy aprót, aztán viszont hatalmasakat lépve követem, hogy minél hamarabb kiérjünk erről a hátborzongató helyről.

-Etikus, ha valaki életét veszélyeztetheti az alany. Szerintem nehéz vitatkozni vele, hogy itt ez a helyzet.
Mégis....valahogy mintha együtt érezne a nővel. Tudja, hogy sokat kér tőle, még akkor is, ha igazán nem ő kéri ezt. Nyilván ő maga egyiket sem fogja elolvasni soha. Van viszont valahol egy szoba a bázison, ahol egy csapat ember már most is azon dolgozik, hogy ha élve fognák el a lázadó legénységet, hogyan tűnjön az életükhöz képest az 1984 vége bohózatnak.
-Most őt, igen. De elég sok hímringyó van a hajón, megértem, hogy elsőre nem volt tiszta.
Egy bólintással veszi tudomásul a választ. Mindenki hallotta a pletykákat. Először elég légből kapottnak tűntek, de most...viszont lényegtelen. Hamarosan pontot tesznek ennek is a végére, jövőre pedig már senki sem fog emlékezni rájuk. Kivéve talán a patkányt, ami remélhetőleg még akkor is a szemgödrükben lakik majd.
-...?
Megszólalni sem tud, ahogy megzavarják gondolatmenetében. Csak áll ott. A páncéljában azt sem érezné, ha elütné egy vonat, de mégis megtorpan, és nyel egyet. Keze lassan mozdul, és simít végig a nő feje búbján egyszer, mielőtt akadozva felelne.
-Semmiség...nagy szolgálatot tettél az emberiségnek. Senki sem bántott volna...
Elgondolkodva néz az órára. A szolgálata 5 órával ezelőtt ért véget. aludni tervezett de...az most valamiért pazarlásnak tűnik. Elvégre olyan jó idő van. Ki kellett nyitni a nagy légzsilipet, így a levegőztető rendszer munkához látott, és most valahogy az egész szinten frissebbnek hat. Olyan kellemesen hűs...
-A régi kabinodban már más lakik...de ha gondolod, megmutatom az ideiglenes szállásod, amíg találnak neked egy permanens lakóhelyet...

- Igen, csak ... arra lesz használva, hogy az ő életüket veszélyeztessétek. Én soha senkinek nem ártottam. Legalábbis szándékosan nem. - felelem kicsit őszintén, bár továbbra is meg kell játszanom, hogy nem könnyebbültem meg.
Amikor Markus újabb degradáló megjegyzést tesz a Jola legénységére, akkor jövök rá, igazából milyen érzéseket táplál a lázadók ellen. Nem szeretnék az ellensége lenni. Nem csak azért, mert már attól is elgyengülök, hogy a közelemben van, hanem azért sem, mert érezhetően megveti, s megkockáztatom, hogy gyűlöli is az ellenséget. Mondjuk, azok után, amit Hicksék tettek vele, igazából nem tudok csodálkozni. Még úgy sem, hogy valójában még mindig nem sok fogalmam van arról, hogy pontosan milyen sérüléseket is szenvedett.
Fura érzés egy fém testet ölelni, de mégis érzem, még ezen a vastag fémen keresztül is , hogy rá is hatással van a dolog. Bár a mozdulat, amivel megérint, elsőre arra emlékeztet, ahogy egy rád ugró, lelkes kutyus feje búbját meglapogatod, hogy oké, kösz, hogy örülsz, de mostmár szállj le! Nem érdekel. - Azért mégis örülök, hogy te vagy itt. -
Követem, bárhová is vezessen, hiszen fogalmam sincs, a Volentis melyik részén lehetünk, és hpzzánk képest merre található...nos bármi is. - Köszönöm, nekem most bármi megfelel. Úgy sincs semmim. Ruhát is kaphatok vajon? Jó lenne letusolni. - Ha van még kedve beszélgetni, míg a szállásomhoz érünk, én próbálkozom becsülettel. Ha nincs, akkor viszont hagyom, hadd gondolkodjon. Igyekszem azért felzárkózni mellé, és alkalomadtán, merő véletlenségből meg-megérintem a kezét. A szállásomhoz érve viszont tanácstalanul nézek rá. - Egyedül leszek itt? - kérdezem tőle kissé ijedt nyuszi hangon, bár komolyan nem tudom, miért pont így.

-Igaz...és azok után ami a béketárgyaláson történt, már lehet nem is számíthatnak semmi jóra...de ki tudja, hátha valakit még meg lehet menteni...mint téged...
Próbál nem sokat beszélni, ahogy kivezeti a tiltott részlegből. Így is elég egyértelműen elfogult a fogollyal. Nem kell, hogy erről még több bizonyítékot szolgáltasson. Persze nem olyan egyszerű a dolog. Leda-nak kifelé még meg kell állnia egy őr előtt, aki újra átvilágítja még egyszer utoljára, aztán pedig ad neki egy azonosítókártyát, amivel most már ő maga is tud közlekedni a bázison, és tudja használni a lifteket. Bár mindenki roppant fürgén és hatékonyan dolgozik, így is jó tíz percet kell várnia ezekre, mielőtt újra Markus mellett lépkedhet.
-Persze. A rendszer nem változott semmit. A kabin konzolján tudsz rendelni. ÉS ne aggódj, van zuhany. Meg meleg víz is bőven, ez nem egy béna kalózhajó...
Nem mintha ő maga sokat használná. Vagyis, hosszú ideig egyszerre. Az ajtónál megállva bepötyögi a kódját, és feltárja Leda előtt. Apró Kabin csak, alapfelszereléssel, és egy hatalmas, henger alakú furcsa fémszerkezettel az egyik öltözőszekrény mellett.
-Itt? Kizárt, mert ez az én kabinom.
Hirtelen megfogja a nő vállait, és maga előtt tolva őt lép be.
-Tehát....jól értettem, hogy neked sem volt azóta senkid...?

Hátha... - reménykedő hangom és kissé kétkedő arcom nincsenek összhangban, de gyorsan bólintok hozzá, hogy ne legyen túl feltűnő a dolog. Meggyőzhetőnek kell látszódnom, de ennek nem kell örülnöm, és ezen még van mit gyakorolnom. Nem szeretném most elrontani a dolgot.

Türelmesen várakozom, míg elkészül a kártyám, és többnyire azt figyelem, hogy ki jár erre, mit csinálnak, próbálok arcokat megjegyezni, bár tudom, hogy nem sokra fogok menni az információimmal. Nem férek hozzá semmihez, ami fontos lehetne, így aztán jobbára tényleg csak nézelődöm.
Mikor végre tényleg elindulhatunk innen kifelé, hatalmas sóhajjal fordulok Markushoz. - Ennél már csak akkor lehetnék elégedettebb, ha nem protein kását kellene vacsoráznom. De lehet ez már túl nagy kérés. - vállat vonok, és a földet nézem, amíg mellette lépkedek, amíg meg nem érkezünk. Nem is teljesen értem, miért vágok olyan ijedt arcot, mikor az egyedüllétről kérdezek, de a válasz hallatán nem múlik azonnal ez a riadtság. Nagyot nyelek, és gyorsan elmosolyodom. - Ennyire zsúfoltak a szállások? - még hozzá akarok tenni valami kedveset, de teljesen meglep, hogy nincs türelme kivárni, míg magamtól megyek be. Belépünk hát a kabinba, ahol szét sem nézek, mert kizárólag rá fókuszálok, és próbálom kitalálni, mi következhet most. Szinte azonnal bólintok, ahogy a kérdés elhangzik, de a hangom kicsit később találom csak meg. - Nekem sem.... ? - feldolgozom a kérdésben rejlő információt, és a kijelentés félig kérdéssé válik, miközben a testbeszédem egyértelműen utal rá, hogy tetszik, amit hallok. alig egy lépés választ el minket, úgyhogy megint a keze után nyúlok, de most nem csak megérintem, hanem lágyan megsimogatom. - Folyton rád gondoltam. - jelentem ki egyszerűen, aztán elfordulok tőle, és leülök az ágyára, ha hagyja.

-Akkor könnyen lehet, hogy mára ez a tető...de még meglátjuk.
A proteinkása sajnos adott. Főleg amióta lényegében nem érkeznek készletek az Ocan-ról. A lázadók rendesen a seggére vertek a szállítóhajóknak, és a siklóflotta is komoly veszteségeket szenvedett. Sokáig marad a püré még attól tartok, és örülhetünk, hogy legalább ez van.
-Nem...van hely bőven. ÉS igen, jól hallottad.
Követi a tekintetével a nőt, és nagyot dobban a szíve, ahogy Leda az ágyára ül. Egy pillanatig úgy érzi, ennél nem is alakulhatott volna jobban a nap, és bár feltehetően igaza van, sajnos elkerülhetetlen, hogy eszébe jusson, mi az, amiért nem veti most rá magát. Sajnos már nem egy pillanatig tart levetkőznie. Pedig már ott járt az előbb gondolatban.
-Én is. De azt hiszem, jobb ha előbb megnézel.
A hengerhez lép, ami kinyílik előtte, és a feltámadó gépkarok munkához látnak. Elemeire szedik a páncélt, amit visel, felfedve alatta a jóval törékenyebb, és vékonyabb testét. Az arcán lévő apró hegek láthatatlannak tűnnek a testén lévő haragos vörös csíkokhoz, és óriási égési sérülésekhez képest. Ezeket úgy tűnik még nem tüntették el. Ami még szembe ötlőbb a fekete fémszerkezet, mely végigfut a gerincén, és mely csatlakozik minden végtagjához. Különösen a bal lábához, mely hiányzik, és helyette egy vékony, fekete protézis lóg lefelé a csípőjétől. Teljesen természetesen lép előre. Most már nem szédül meg, és egyenes háttal fordul Leda felé. Szó nélkül, összeszorított fogakkal várja az ítéletet.