Mire a siklót bevontatják a bázisra, és a dokkoló karok átveszik a kezelését, már megtriplázódik a hangárban lévők száma. Kibiztosított fegyverek célra tartva, és pár tank is legördül készenlétben, meg persze az újonnan épített belső lövegek is elbújnak a falakból, mintha mindenki arra készülne, hogy egy inváziós hadsereg fog kiszállni. És ez csak az alfa csapat. Az omega csapat távolról sem ennyire türelmes...
10 Fekete őr hatol be a sikló minden olyan zugába, melyet ki lehet nyitni kívülről, akár rendeltetés szerűen, akár rongálással. Egyszerre hatolnak be, összeganholtan, pontosan amikor mindenki kiszáll. Remélhetőleg senki sem maradt odabent.
-Kezeket a tarkóra! Hasra mindenki!!! Azonnal!!! - Az őrség parancsnokának hangját eltorzítja a páncél, de teljesen érthető amit mond, és aki nem teljesíti az utasítást azonnal, annak egy páncélos őr előzékenyen megmutatja, hol van a padló a térde segítségével. Úgy veszik körbe az érkezőket, mint egy hangyaboly harcosai a betévedt szöcskét. Az egyetlen aki ez alól kivétel, az természetesen Faye. Rá is fegyvert fognak persze, de vele nem ordít senki, és nem is rúgják hátba. Kinek árthatna a főtanácsos 160 centis unokahúgocskája?
Leda Valentine nehezen állíthatná, hogy kiváltságos bánásmódban részesül. Legalább 5 olyan fegyver csöve szegeződik az arcára, amelyből egy találat után sem lehetne megmenteni egy gépjárművet soha többé. Kíméletlenül rúgja valaki lapockán, hogy gyorsabban hasaljon a földre, ez után viszont egy másik katona lép a lábai közé, és bár nem lehet biztos benne senki, miért, a nő gerincére nem nehezedik súlyos cipőtalp, mint a többiekére. De a bilincs azért csattana csuklóján, igaz kissé lassabban. Még a válla sem roppan bele. Annyira...
-Felállni.
A mögötte álló katona kivételesen most nem lóg ki ebből a tömegből. Ugyanolyan arctalan, lélektelen gépszörny, mint mindenki más körülötte. Leda Vállaira fogva segít neki felállni, miután a Scanner megállapította, ez a nő sem rejteget semmit, amivel lemészárolhatná ezt az erőpáncélt viselő elit hadsereget.
-Külön Fogdába mindet. Aktív tűzparancs mindenkire, aki nem működik együtt.
Reklamációnak helye nincs. Még Faye-t is a cellák felé kísérik, igaz őt nem bilincsben.
-Üdv itthon... - Szól a katona Leda mögött, de igazából mindenki hallhatja.

Nem mondom, hogy feltétlenül kedves fogadtatásra számítottam, de ennyire brutálisra sem, az is biztos. Mondjuk egyesek szerint már az nagy szó volt, hogy nem lőttek szét minket az űrben, de gondolom, ez Faye jelenlétének köszönhető.

Nem igazán látom, hogy mi történik a többiekkel, de ahogy hallom, velük is valami hasonló, mint ami velem. Nem bánnak kesztyűs kézzel velük, és biztos vagyok benne, hogy ők is ugyanúgy rettegnek attól, ami rájuk vár, mint én.
Engem mondjuk azért kicsit meglep, hogy senki sem térdepel a hátamba, de hálásabb vagyok érte, mint azt ki tudnám mutatni. Elnézve ezeket a hatalmas páncélokat, lehet nem úsznám meg élve a dolgot. Komoly sérülések nélkül legalábbis biztosan nem.
Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Markus itt van valahol, de ha ő is ezt a ronda páncélt viseli, akkor erre aligha fogok rájönni. Legfeljebb csak sejtem, hogy talán ő az egyetlen, aki nem bánna túl durván velem.
Ebben a gyanúmban erősit meg az is, ahogy az engem talpra állító és kísérő katona azt mondja, üdv itthon. Örülök is, meg nem is. Egyszerre félek és várom a találkozást vele. Fogalmam sincs, hogy mennyit hitt el abból, amiket írtam neki, vagy hogy elhitte-e egyáltalán egy szavamat is. Rettegek attól is, hogy nem, mert akkor szörnyű sors vár rám mindenképpen, és még a feladatomat sem tudom elvégezni. Micsoda kínos egy kudarc lenne!

Nem merek megszólalni, de még csak hátranézni sem. Csak megyek, amerre irányítanak, és a zárkákhoz érve is csak akkor nézek rá először az őrömre, mikor belépek a cellámba és várom, hogy rám zárják az ajtót. Mostmár nem kell még egy szikrányit sem megjátszanom magam. Az arcom teljes kétségbeesésről árulkodik, de a pillantásomban ott a reménykedés, amikor felnézek rá és megszólalok: - Markus? -

Leda már az első ajtó után másfelé megy, mint a többiek. Valójában nem kerülnek annyira messze egymástól. Ugyanabba a börtönblokkba kerül mindenki, és aki ismeri a járást a tiltott részlegben, rá is jöhet erre...ha tud ilyesmire koncentrálni, miközben az őrök előre lökdösik, és taslikkal honorálják, ha nem lehajtott fejjel megy előre.
A börtöncellába is bekíséri az egyik páncélos. A többi az ajtó záródása után távozik ugyan, de jól hallhatóan nem mennek messzire, és rengeteg kamera mag mikrofon tart szemmel mindent, ami itt történik. A kérdésre a páncélos hosszú hallgatása a válasz. Nem tudni, mikor, és hol hagyta a fegyverét, de már nincs nála. Fél perc múlva nyúl csak a sisakjához, és veszi le azt. A nő jól tippelt.
Steele tekintete nem sokkal több érzelmet tükröz, mint a sisak tette egy perce, viszont ami kilátszik a testéből, már az is beszédes. Egyik szeme árnyalata eltér a másiktól. Nem nagyon, és más talán észre sem venné, ahogy az arcán végig futó apró fehér vonalakat sem, a sérüléseiből megmaradt nyomok, melyeket még nem távolították el. A leg feltűnőbb persze a tarkója mentén végig futó külső fémszerkezet, melyet a gerincéhez rögzítettek, és ami körül a bőre továbbra is vörös, mint ami megégett.
-Szeretném, ha elmondanád a saját szavaiddal, miért jöttél vissza a bázisra.
A hangja legalább a régi, és most, hogy a sisak nincs rajta, semmit sem torzul.
-Továbbá, ha valamit tudnunk kell az útitársaidról, itt a remek alkalom arra, hogy beavass minket. Semmit sem érdemes eltitkolni.

Megijeszt a hosszú csend. Nem tudnám megmondani, meddig tart, míg a kérdésem után végre történik valami. A reménykedő pillantásom lassan ugyanolyan kétségbeesetté válik mint az arcom, és mikor a sisak végre lekerül, felfedve Markus arcát, akkor is csak egy pillanatra könnyebbülök meg. A tekintete ijesztően üres, és azt érzem, elvesztem. Mindegy, mit mondok majd neki, sosem fog hinni nekem. Mégis csak közelebb lépek az energiamezőhöz, és jól megnézem magamnak az arcot, amelyet hosszú-hosszú hónapokig úgy hiányoltam, hogy még az álmaimba is beköltözött.
- Mit műveltek veled? - kérdezem válasz helyett, és az arcom mély aggodalmat tükröz mostmár. Ha választ kapok, ha nem, jön a következő kérdés: - Jól vagy? -
Csak újabb felszólítás után foglalkozom a korábban feltett kérdésekkel. Akkor viszont lehajtom a fejem és egy hagy sóhajt követően beszélni kezdek. - Csak a saját szavaimmal tudom elmondani. Nem bírtam tovább ott lenni. Sosem akartam, de mindig meggyőztem magam, hogy nincs választásom. Amíg nem jött a lehetőség, hogy lelépjünk. - itt megállok és felnézek rá. - Úgy tettem, ahogy javasoltad. Kerestem olyan embereket, akik tudtak segíteni nekem. Ők sem lázadók. Csak szeretnének normális életet élni, normális körülmények között. - ennél nagyobbat nem is hazudhatnék, mint az utolsó két mondatom, az elején viszont épp elég igazságot csempésztem a szavaim közé, hogy az hitelesnek hasson. Ő az egyetlen oka, hogy itt vagyok és nem a Jolán lapulva várom a háború végét.

Lenéz magára, de csak a szemeivel. A páncél persze takarja az ijesztőbb elváltozásokat. Később lehet hálás lesz a nő amiért így áll előtte. Ha lesz később.
-Amikor a lázadók megtámadták az állomást, felrobbantottak. - Talán érthető, hogy ezt hűvösen közli, ám a vonásai valamelyest lágyulnak, és bár nem is azonnal, de bólint, szinte csak a szemeivel. Nem fejti ki, hogy ez alatt azt kell érteni, hogy megint tud járni, és többé nem teszik ki a vére felét különböző fájdalomcsillapítók, és egyéb gyógyszerek. Összességében tényleg sokkal jobban érzi magát, mint általában akit megtépázott egy bomba, és 20 métert zuhant a tűzbe.
-Nincs választásod? Kényszerítettek, hogy velük menj?
És már újra a vallató tiszt hangján szól. Igaz, nem katonásan, de legalábbis nem üvöltve. Tudja, hogy a nő így is hallja.
-Mégis mit értesz az alatt, hogy normális életet, normális körülmények közt?

Ismerem a történetet, hiszen a kapitány felesége nem egyszer mesélte teli szájjal a kantinban. Ezt nem is fogom elttitkolni, mert nem lenne semmi értelme, de az arcomon továbbra is csak az aggódás jeleit láthatja. - Sajnálom! Bárcsak itt lehettem volna! - mondom teljesen őszintén, és azon igyekszem, hogy ne képzeljem el, milyen állapotban lehetett akkor, és miken kellett keresztül mennie, hogy most itt állhasson, így, előttem. Bár szívesebben maradnék ezen a vonalon, hiszen látom, hogy rá is hatással van azért a találkozás, de ez nem tart sokáig.
- Igazság szerint nem. Nem ott voltam, ahol lennem kellett volna, ők pedig nem tartottak elég fontosnak ahhoz, hogy ellenőrizzék, valóban eltűntem -e. - sóhajtok egy nagyot és megpróbálom kicsit megmozgatni a vállaimat, mert rettentően kényelmetlen a bilincs. - Normális életnek nem nevezném, amit a Jolán éltünk. Kásán éltünk és vízen, a fürdés luxusnak számított, a kabinok zsúfoltak, a civilek és a katonák acsarognak egymásra állandóan...nagy a feszültség és... hát nem ideális hosszútávra, az biztos... - nyelek egyet, aztán összeszedem a bátorságom és megkérdezem: - Markus, nem vennéd le a bilcsincsemet, kérlek? A rács mögött senkinek sem árthatok... meg amúgy sem... -

-Te sem tettél volna golyóállóvá.
Tudja persze, hogy érti a nő. De valahol örül neki, hogy nem látta olyannak. Igazából még a jelenlegi formájában sem szívesen mutatná meg magát neki. Még ennyire sem, amit most láthat.
-Véletlenül raboltak el? - Bukik ki belőle, ám nem tűnik úgy, mintha kételkedne a szavakban. - Ilyen is csak veled történhet.
Az viszont, hogy Leda jóformán kérdés nélkül árulja el, milyen rossz a helyzet a kalózhajón kissé megörvendezteti. Bele is néz a legközelebbi rejtett kamerába a doktornő válla felett, mintha valami választ várna, de nem kap semmilyen égi jelet. Így viszont sokáig csak a csend a felelet a kérdésre. Ingerülten sóhajt egyet, és úgy nyitja ki a cella ajtaját, hogy az ujjai majdnem átdöfik a kezelőpanelt. Ebben a ruhában persze ez valós kockázat. Belép a nő elé, az ajtó pedig magától záródik vissza, és az erőtér is újra feléled.
-Tudod ugye, mekkora bajban vagy?
Leveszi a kesztyűit, aztán végig a szemeibe nézve Leda mögé nyúl, és kitapogatja a csuklót, mielőtt levenné róla a bilincset végre.
-Csak semmi hirtelen mozdulat.

- De ott lettem volna... Veled. - jelentem ki egyszerűen, és megint csak teljesen őszintén. Nem akarok belegondolni, de mégis csak ezen járnak a gondolataim. Pedig emésztettem magam eleget, amíg a Jolán voltam, igaz, akkor gyászoltam, és hibáztattam magam, de ezt már igazán nem lenne szabad most elővennem. Nem most, mikor itt áll előttem. Bár újra a vallatómként áll előttem, mégis valahol hálás vagyok a témaváltásért, amit egy pillanattal korábban még sérelmeztem magamban.
- Igazából igen. Mindig mondtam, hogy rám senki sem figyel. - vonom meg a vállam kicsit sértődötten, de aztán mégiscsak összekapom magam annyira -a fájdalom sokat segít mondjuk- hogy megkérjem, vegye le a bilincset. Az arcát tanulmányozom, amíg ő...nos nem tudom, mit csinál. Engedélyre vár, vagy csak fontolóra veszi a kérésem teljesítését? Ki tudja? Mindenesetre izgatottan lépek hátra egyet, és kiskutya szemekkel nézek fel rá. - Nekem most csak az a fontos, hogy te bízol -e bennem. - állom a tekintetét, sőt, sóhajtok is egy aprót, ahogy közel hajol, és a szemeimet is lehunyom egy pillanatra. Elmosolyodom a felszólításon, aztán egy megkönnyebbült sóhaj után megkockáztatok egy pici mosolyt, ahogy egyik kezem lassan megérinti az övét. Nem is próbálkozom ennél többel. Csak egy érintés az egész, de nekem nagyon sokat fog mondani a reakciója. Csak a tekintetét figyelem, és érzem, ahogy reszketni kezd minden porcikám az izgatott várakozástól. Ha tudná, mennyire vissza kell fognom magam, hogy ne próbáljak a nyakába ugrani...

Újra nem felel semmit. Ezúttal viszont nem is néz a nőre. Vagy legalábbis nem a szemeibe. Inkább csak a pontra a homloka közepén, hogy minimálisan kelljen csak mozdítania a tekintetén.
-Csak nem akarnak a terápiádra járni, mert te komolyan veszed a munkád.
Pislog egyet, mint aki észbe kap, hogy hoppá, ez már majdnem egy bók volt a rab felé. Rendezi s gyorsan a vonásait, és újra nem felel semmit, igaz, nem is mond nemet. Sem semmilyen más jelet arra, hogy nem bízna benne. Még be is megy mellé, és egyesével oldja ki a bilincs két oldalát, pedig rengetegszer gyakorolta, ment volna a kettő együtt is. Mélyen magába szívja a levegőt, és csak aztán húzza vissza a kezét.
Hátra lép tőle, és összefonja a karjait maga előtt. Próbál szigorúan nézni Leda két szép szemébe, de ezt most valahogy nem érzi hitelesnek, pedig kívülről pont ugyanúgy fest, mint nem sokkal korábban.
-Ki vezette a siklót?
Állkapcsa megfeszül a kérdés feltétele után. Próbálja titkolni, de láthatóan nagyon fontos a válasz erre a kérdésre valamiért.