-Perceken belül látni fogod, ne aggódj.
Úgy teszek, mint aki nem veszi észre a reakcióját, és azt sem, hogy próbálja elrejteni előlem. Van egy sejtésem, hogy miért reagál így, de majd megbeszéljük, ha kettesben maradunk.
-Már fel is írtam...egyébként, lenne is jelentkező kocsmárosnak.
Mosolyogva fogadom a puszit, és a fal mellé húzódom, hogy ne legyek útban a többi lakosnak, akik ámulva lépnek be az új, sokkal szebb főtérre. Nem látok köztük senkit, aki dolgozott is rajta, gondolom mert még alszanak. Meg is érdemlik. És egyébként is, látták már épp eleget az elmúlt pár napban. ÉS fogják is.
Nadit Kézen fogva belépünk az irodájába. Szinténa  kódja kell hozzá, hogy kinyíljon előttünk az ajtó, mit különleges, sokszorosan edzett üvegből készítettünk, mint minden üvegablakot a bázison. Odabent egy hatalmas asztal, és szék várja őt, amikből akár egy űrhajót is lehetne vezérelni, de a színvilága sokkal barátságosabb. A falon egy újabb hatalmas, átlátszó kijelző található, ami igazából csak bekapcsolva látszik.
-Tartok tőle, ez a hely csak ülőmunkára alkalmas de...legalább a gépeid nem semmik, és a kilátás is egész jó.
Csupán egy lépcsőn kell feljönni a főtérről az ajtajáig, aminek erkélyéről belátja az egész teret, ha szeretné.
-Továbbá, innen eléred a bázis összes kameráját, ha szeretnéd, és el tudsz érni bárkit. A bézison belül 98%-ban tökéletes a lefedettség. Szerintem 100, de utána kell még néznem pár panasznak...

Tudom, hogy figyeli minden rezdülésem, úgyhogy nehéz bármit is elrejteni Tom elől. Mégis megpróbálom. Főleg azért, mert egyébként nem olyan dolog ez, amin túl sokat gondolkodnék...egyelőre. Túl sok itt a munka és túl kevés vagyok egyedül hozzá. Most ezzel kell törődnöm.
- Egy kincs vagy! - ezt már csak súgom neki, ahogy elhúzódom tőle, és én is csak ámulok-bámulok percekig, ahogy próbálom feldolgozni a látványt. Tommy kezét szorongatom, miután a kódokat beütöttem, és miután feldolgoztam a látványt, odahajolok a füléhez. - Ez tényleg gyönyörű...kicsit felvágós, de ... egek! elképzelni se tudnék szebbet! - legszívesebben ugrálnék örömömben, mint egy kislány, de az annyira nem illene a jelenlegi hivatalomhoz, hogy ez a gondolat elég is ahhoz, hogy csillapodjon az érzés.
Az emberek továbbra is álmélkodva jönnek-mennek, összefogdosnak mindent, de engem ez nem zavar. Kilépek az erkélyre, és Tommyt is húzom magammal. - Minden tökéletes! De... nem fogok úgy kinézni itt,mint egy önjelölt kiskirály? nem akarom, hogy azt higgyék... - két kézzel kapaszkodom mostmár belé és tényleg aggodalmas képet vágok, mert komolyan tartok tőle, hogy csak egy újabb diktátort fognak látni bennem előbb vagy utóbb. Csak idő kérdése, hogy valaki ördögöt kiáltson, és akkor... nos..ki tudja? De nem akarom kideríteni.

-Én...ugyan...a munka nagy részét a többiek végezték.
Ami igaz is. Húsz ember dolgozott ezen rajtam kívül. Még csak azt sem mondhatnám, hogy én voltma az egész agya, mert nem így volt. Segítettem amiben tudtam, de ez az ő munkájuk. Ment volna nélkülem is. Nem sürgetem egyébként de láthatóan nem is kell. Picit sajnálom, hogy nincs itt több ideje bámészkodni de...azon dolgozunk, hogy egy nap semmi dolga ne legyen, és egész nap itt üldögélhessünk csak. szuper optimista vagyok azzal kapcsolatban, ez milyen hamar fog bekövetkezni...
-Nem vagy önjelölt, ők választottak meg. - Beszéd közben a korlátra könyökölök, szorosan mellette, és onnan nézem alattunk a teret. Másik kezemmel átkarolom őt, és kicsit közelebb húzom. Nincs hideg a bázison, de az emberek mégis hajamosak beképzelni amguknak ezt, hondolom, mert tudják, mi van a fal másik oldalán, bármennyire is igyekszünk elrejteni az igazságot.
-Mellesleg, nevezz aggódósnak, de biztonsági okokból sem működött, hogy a földszinten legyen az irodád a mosoda és a kajálda közt. Egyébként pedig, te vagy Nadine. Az Ocan Dzsungeéből indulva jutottál idáig 2 év alatt, és senki sem kérdőjelezi meg megérdemled. Szerintem kár emiatt aggdnod. Az emberek imádnak.

- Akkor is! Nélküled ez nem így nézne ki. - Tommy már csak ilyen. Hajlamos kisebbíteni az érdemeit, talán még saját maga előtt is. De én tudom, hogy mindent megtett, hogy ez az egész így nézzen ki, és hogy egyáltalán létrejöjjön egy ilyen hely, mint ez az iroda, ahol tényleg minden egybefut és itt bármikor, bármit el lehet intézni. Nem csak az én irodám lesz ez, bár az ukázt így kaptuk meg a nagy Dobrik kapitánytól. Elhessegetem ezeket a gondolatokat, de újra és újra visszatérnek...igaz, kicsit más formában.
- De nem kiskirálynak. Nem is akarok az lenni. - Jól esik, hogy átölel, közelebb is húzódom hozzá és fejemet a vállára hajtom kicsit. - De tényleg nagyon szuper az egész, és..hálás vagyok, hogy itt vagy mellettem. Együtt megoldunk mindent. - Egy ideig csak  csendben nézem az új, hatalmas, gyönyörű, ám egyelőre meglehetősen üres főteret. Arra számítunk, hogy egyszer itt többen is fogunk élni, nem csak pártucatnyian. Talán így lesz, talán nem. Mi mindenesetre felkészülten várjuk, bárhogyan is forogja ki magát ez a háború.
- Túlságosan tökéletesnek látsz. De addig jó nekem. - felé fordulok és rámosolygok, aztán egy hangos sóhajjal felegyenesedem.  - Azt hiszem, ideje kiterelni a népeket és továbbállni. - képtelen vagyok ellenállni a késztetésnek, így lopok egy villám puszit, aztán belépek az irodába, és kedvesen igyekszem mindenkit kifelé terelgetni. Mikor végül bezárul mögöttünk az irodaajtó, csak sóhajtok egyet, mosolyogva és széttárom a karjaimat. - Rossz ember vagyok, ha azt mondom, imádom ezt? - nézek vigyorogva Tomra.

-Igen, sokkal kevesebb Star Wars rajzocska lenne a panelek mögött. - Mondom halkan, és még egyszer összevetem a kész teret a digitális tervrajzzal. Aztán az enegiahálózatot azzal, ahogy sikerült. Ezen a ponton látszik, hogy kicsit megváltozik a szemem fénye, de tényleg csak egy pillanatra. Egy pillanatra épp elg néznem, ahogy minden áram mint egy csomó kis folyó áramlik körülöttünk a falakban, az alattunk lévő hatalmas forrásból.
-Nem vagy kiskirály. Se törpediktátor. Se mini-zsarnok, vagy cunci-cár. Mindenkinek egyforma lehetőségei vannak. Hála neked van egy hely az univerzumban, ahol az emberek békében élhetnek, és ezt ő is látják.
Ölelgetem még egy darabig, de az "utasításra azonnal mozdulok, és segítek neki kitessékelni minden bámészkodót az irodából. Nekem már az is furcsa volt, hogy csak így beengedtünk mindenkit, de annyi baj legyen.
-Nem vagy. Tényleg büszkék lehetünk erre. És mellesleg, irtó pöpec...
Felveszem a távirányítót, és bekapcsolom a hatalmas kijelzőt mögöttem. Pár gombnyomás, és  kamerarendszer képe jelennek meg, alapból a reaktorról, a hangárról, és a ygengélkedőről, meg persze a kertről, és egy csomó folyosóról. Egyenlőre elég üresnek hat mind.
-Szóval, szeretnél még ellátogatni valahova, vagy elég cska látni? Egy szavadba kerül, és visszakalauzollak a kabinba.

- Mintha csak ennyi lenne... - sóhajtok egyet, amiből ő is érti, nem fogok tovább vitázni vele. Úgyis tudom, amit tudok, akár elismeri, akár nem. A villanás a szemeiben nem olyasmi, amit gyakran látok, de már megtanultam felismerni. Egyáltalán nem zavar, bár minduntalan arra emlékeztet, hogy neki van egy másik, belső világa, ahol másként telik az idő, és ... inkább igyekszem nem elképzelni, micsoda kín lehet neki kivárni, amíg összetollászkodom magam reggelente, vagy amíg összerakok valami logikai feladványt, amit ő a másodperc ezred része alatt oldott meg. És még úgy is tesz, mintha ez nem neki lett volna meg előbb... Pedig ezek mind csak azt mutatják, mennyire szeret. Erre emlékeztetem magam minden alkalommal.
- Reméljük, hogy ez a kis belső békesség tartós lehet.  Bár körülöttünk háború dúl, és attól tartok, ez igazán sosem fog változni. - Az újabb sóhajban benne van minden lemondás és történelmi tudás, ami az emberiségről igencsak sötét képet fest. De ezt is jobban tudja, mint én. Nem is kell mondanom.
Néhány pillanatig a kijelzőket figyelem, aztán megrázom a fejem, és intek, hogy kapcsolja ki. - Szeretném a saját szememmel látni, hogy hol tartunk. Tartsuk a tervhez magunkat, és akkor hamar végzünk. Aztán visszavihetsz a kabinba. - egy mosoly, egy futó érintés a karján, aztán már ott állunk a főtéren, amelynek még mindig lenyűgöz a látványa. Nem azért, mert forradalmi vívmány, vagy újítás. Egyszerűen csak azért, mert erre képesek voltunk mi...így ez a néhány tucatnyi ember. Csodás! Kedvem van besétálni az egész helyet. - Mi a következő állomás? -  kérdezem Tom felé fordulva, miután váltottam néhány szót az egyik bámészkodóval, és megígértem neki, hogy az irodában lesz kávé is hamarosan.  Kicsit tartok is tőle, hogy Stuart sokat fog nálam időzni. Szeret mindent jobban tudni, és mindenbe beleszólni. Dehát ezt vállaltam.

Kicsit intenzívebben simogatom meg a hátát. Tényleg aranyos tőle, hogy értékeli amit teszek. Régebben azt mondtam volna, hogy ő az egyetlen de...úgy tűnik a bázs többi rakójára is átragadt Nadi hozzáállása. Vagy lehet csak ennyit számít, hogy itt a többség nem volt a hajón, amikor "meghaltam".
-Édes, még én sem találnám meg ezt a helyet ha nem tudnám, hogy itt van. Legfeljebb azokkal kell békében élni, akik már itt vannak, ők pedig úgy érzem rendben lesznek.
Jótékonyan elfeledkezem arról aze setről, ami korábban történt de...azok katonák voltak. Öntelt barmok, akik azt hitték, nekik mindent lehet, mert egyenruhában vannak. Mássla csak nem elsz már ilyen gond. A kijelző kikapcsol, és ezúttal látványosan a kezem hazsnálom hozzá. Majd leteszem a távirányítót aza sztalára, és átkarolva őt indulunk emg kifelé.
-A reaktor van a legközelebb ide. Illetve, ez így nem egészen pontos, de a gépház egy zsákutca, szóval én ott kezdenék. Azonban, ha már úgyis itt vagyunk...
A lépcsőn leérve a gépház helyett az ebédlő felé indulok vele, ahova már besereglett mindenki, ki ébren van. Szerencsére azrt a két személyes asztalokból is maradt bőven. Direkt több főre terveztük ezt a helyet, mint amennyien vagyunk. Ráadásul most ki is esett 3 ember...de inkább a mai reggeli emnüre koncentrálok. Kávé vagy Tea, és pirítós, lekvárral! Nem kimondottan luxus fogás, körülöttünk mégis mindenki úgy falja, mintha manna lenne, ami több évnyi proteinpüré után nem csoda. Szegények, úgy mosolyognak, mint akik még nem tudják, hogy az lesz ebédre...
Sorbanállok Nadival, de én nem veszek magamnak tálcát, cska egy nagy pohár vízet töltök magamnak, és azt iszogatom. Annyi még nem kár belém.
-Azt hiszem, lassan cska belátják, hogy jó ötlet volt nem pálinkát főzni mindenből. Sajnos a szintetikus mézre még várni kell.

Ráhagyón mosolygok vissza Tommyra, és bólintok is hozzá. Nagyon szeretném, hogy igaza legyen. Talán úgy is lesz. Talán tényleg lehet ez a hely egy afféle Utopia? Az valószínűleg sosem lesz, de nem hiszem, hogy bűn lenne megpróbálni közel kerülni hozzá.
Ahogy kifelé indulunk, egészen közel húzódom hozzá, és egy nagyot sóhajtva bólintok. - Legyen akkor a gépház. Bár csak azt fogom tudni megállapítani, hogy szép nagy és halk. - megvonom a vállam és a hátára simogatok, mielőtt egy hangyányit ellépnék mellőle, hogy váltsak néhány szót a kint állók közül egy-két emberrel.
- Ó, én még elvagyok reggeli nélkül... - mégsem ellenkezem igazából. Beállunk a sorba, ott még beszélgetünk néhány szót a mögöttünk sorba álló párral, és csak utána ülünk le, én egy nagy bögre teával és sok lekvárral, pirítóssal, Tommy csak egy pohár vízzel. - Amíg Hicks papa itt van, mindig lesznek pálinka pártiak. De ez a lekvár.... -  megvajazok egy falat pirítóst -igazából növényi margarin ez, de nem számít- kenek rá egy jó adag lekvárt és Tommy felé nyújtom. - Tudom -tudom! de nem izgat. Kóstold meg! - egészen az orrához emelem, bár a lekvárnak már messziről érezni lehet a citrusos-édeskés illatát. Nem akarom, hogy mindent megvonjon magától, hiszen teljes értékű tagja a kis társadalmunknak. Jár neki is, ami mindenki másnak. Főleg, ha édes.

-Gondolod azt fogod megállapítani, hogy halk? Aranyos a határtalan optimizmusod. Bár, a gépészeink elég csendesek valóban...
A Faye által ránk bízott négyesek egyike kapta ezt a feladatot. A pasi külsőre egy minotaurus-ra emlékeztet szarvak nélkül, de valójában egy kimondottan békés android. Fura, de úgy tűnik, mintha inkább a kert érdekelné. Egyenlőre még nem tudom, hogy azért, mert a pozitronagya készítése közben történt milliónyi quantum baleset miatt hajlamosabb a botanika iránti érdeklődésre, vagy csak ki akarja próbálni rá is úgy hatnak e Hicks papa szerei mint másokra, de minden esetre később lehet kérni fogja, hogy ne kelljen odalent dolgoznia.
Nem állok ellen, még akkor sem, amikor érzékelem, mennyien néznek ránk, ahogy eltűnik a falat a számban. Tényleg nagyon finom ez a lekvár és...pár másodperccel később már élvezni is tudom. Addig még görcsölök egy kicsit. Várom a rosszalló sugdolózásokat, de valamiért ezek egyszerűen nem jönnek. Vajon megszokták, hogy hallom így is vagy....nem. Azt hiszem itt csak tényleg elfogadnak.
-Köszi.... - Motyogom teli szájjal, és körbe nézek. Nem bámul senki. el sem kapta a tekintetét senki. Mindenkit lefoglal a saját lekvárja. ÉS kenyere. Érthető. Az az átkozott protein püré...
-Tudod...picit emlékeztet ez a hely a teknőcfalura.
Beszéd közben előre mozdítom a lábam, és a combjához simítom. Persze csak óvatosan, és lassan. Mondjuk, nincs abrosz az asztalon, szóval ha valaki felénk néz, nem igazán vagyunk rejtve, de annyi baj legyen. Itt már csak nem kerülök bajba a főnöknél ezért.
-Kíváncsi leszek, mit szólnak majd, ha a tejszín termelés is rendesen beindul...a végén még lehet tervezned kell valamit az elhízási problémákra.
A Volentis-ről kapott tervek között szerepel pár fagyi recept is, és nagyjából már megvan hozzá mindenünk, hogy el is kezdjük gyártani. Hamarosan kényelmesebb lesz itt élni, mint a consi uralma alatt. És itt még attól sem kell félni, hogy az embert hozzáadják az ősellenségéhez, vagy ledobják a sárkányok közé, ha nem akar gyereket. Haladunk...