Másztam a célom felé, közben füleltem, figyeltem a hangokra. Ilyen halkan még nem motoszkáltam a járatokban. Olykor a rácsokon kinéztem, de végül vissza néztek rám... már csak egy dolog volt, fedezékbe vonulni a járat belsejébe.

A lányok lövedékei pontosak, és többször is eltalálják a kezet, amiből egyre nagyobb, csontnak csúfolt "testrészek" szakadnak le, és végül tényleg elejti azt a pisztolyt. Visszahúzza  a karját, s a lyuk alatt ott marad a fegyvere, meg a hüvelyk, a mutató, és a nagy középső ujja.
A zászlós egyik katonája ekkor megindul az ajtó felé, de újra megjelenik az izzó folt, és aztán egy újabb energianyaláb tör át, leszakítva a nő karját, ki rögtön ájultan esik el. Cafatokra roncsolódott kézfeje bénán esik a földre, a benne szorongatott, kibiztosítatlan kézigránáttal. Nem látni a két lyukon át, mire készül a gépezet, de odakint van még, ez szinte biztos, és könnyen lehet, hogy hamarosan harmadik lyukat is éget az amúgy is ementálira emlékeztető ajtóban.


Dylan közben próbál menekülni, mire a lövések abba maradnak. Úgy tűnik a gépezet belátja, hogy még neki is gondot jelent itt belőni, hol van, pláne a sérült, tűzkáros érzékelőivel.
Azonban nem sokáig tart ki a csend. a vékony panelek átszakadnak, és a gépkar átnyúl rajtuk, hogy megragadja a férfit, és aztán egy rántással kihúzza, lerombolva ezzel mindent, ami az útjába kerül. Sok zúzódással, és vágással lesz gazdagabb Cross tizedes, de életben marad, egyenlőre. Azonban ahogy a hátán fekszik a törmelékek közt, annak az androidnak a lábainál, akit ő gyújtott fel öt perce...Elég baljós helyzet annyi szent.

- A kurva életbe! -szakad ki belőlem amikor az a dög újra megjelenik...A rohadék nem hagyja abba, pedig már igencsak hiányos.
-A sebesültet vigyétek a gyengére...Én meg megyek és elintézem ezt az átokfajzatot. Ha valaki velem tartana, most jöjjön!
Elveszem a kézigránátot a leszakadt kézből. Morbid és még nekem is fura, hogy szemrebbenés nélkül megcsináltam.
De van az úgy, hogy az élet felülír dolgokat.
Kinyitom az ajtót. Elszámolok háromig és dobom a kibiztosított gránátot. A robbanás után előreszegezett fegyverrel indulok Cross keresésére és a gép megsemmisítésére, ha netán túlélte.
Vagy a társaiból csinálok fémhulladékot....

- Rohadj me..............- ennyi még kifért.
- Éljék túl - szólok bele a rádióba, aztán én is kifértem a lyukon, amit az a szarrágó vágott, majd a világ homályossá vált.

-Igenis!
Lita parancsát azonnal teljesíti a megmaradt katona, és a nyakába veszi a társát, miután bekötözte egy fedezékben. Furcsa, de a zászlós halálával, és a tizedes eltűnésével konkrétan ő a rangidős. Ezen a folyosón mindenképpen.
A gránát az android lábai közt robban, és mire Lita kiér a folyosóra, csak a feje marad egyben, ami a padlón hever, a sugárfegyver mellett, melyet az egyik leszakadt karja még mindig szorongat.

Egy sarokkal arrébb a másik gép meghúzza a ravaszt egyenesen Dylan homlokára célozva, és...béna kattanás. A fegyverére néz, és rövid analízis után eldobja azt. Csoda, hogy eddig nem ragadt be. Megindul áldozata felé, hogy akkor egy jól irányzott taposással vessen véget a szenvedéseinek. Már csak pár lépés választja el.

-Hmm...Szép munka..-nyugtázom az eredményt és tovább megyek.
A fegyveres kar még potenciális veszélyforrás lehet.
Ekkor veszem észre Crosst és a másik gépet...Ledermedek. Esélyem sincs megmenteni. De megtörténik a csoda, a fegyver csak kattan. A szörny eldobja én meg nem egészen tiszta tudattal kezdem szétlőni.

Elcseszett egy helyzet ez. De ilyen a háború. Mindig is voltak és lesznek áldozatok, csak nem mindegy mennyi. Ha lehet minimalistának kell lenni és annyit életben tartani, amennyit csak lehet.
Harper-el maradok és fedezem őt. Megtalálva Cross-t én nem habozok. Így is úgy is emelem a fegyverem és lövök. Az már nem izgat elsül e a gép fegyvere, vagy sem. Megkel ölni, semlegesíteni. Ha Cross életben marad az csak nekünk örvend, de veszteségek mindig vannak.

A gépezet az első pár lövés után sem esik össze, bármekkora darabokat is tép ki a testéből minden találat. Aztán, ahogy abbamaradnak a lövések, hirtelen megfordul, és a páros felé nép, mintha mi sem történt volna az előbb, pláne nem kapott be 60 találatot. Azonban az első lépés után egy nagy reccsenés kíséretében előre zuhan, és a felsőteste elválik az alsótól. Tekintete mintha még követné a mozgásukat, de ez már talán csak a képzeletük. Talán...
Cross eszméletlenül fekszik a földön, és nem, vagy csak nagyon gyengén lélegzik. Közben szakadozva érkezik a kapitány parancsa:
-Figyelem! Egyes fedélzetet elhagyni! Fél perc, és nyílnak a zsilipek!

Nehezen, de sikerült végezni az ördögi gépezettel. A kislányból nem néztem volna ki, hogy milyen szívós és remek lövész.
-Franc..Francos franc..- térdelek le Cross mellett. Él de...Nem, nem gondolom tovább.
A kapitány parancsát meghallva, a lányra pillantok.
-Segíts....Ki kell vinni innen gyorsan. Meg kell menteni!
Tuti, hogy a lány most jobban eszénél van mint én. Hiába határoztam el, hogy kontrollálni fogom az érzelmeimet...Most mégis kedvem lenne sírni.
De háborúban a könnyek inkább ártanak mint használnak.

Az érzelmek sosem voltak az erősségem. Már akkor megszűntek, mikor édesanyám eltávozott és örökbefogadott egy olyan család, ahol gyűlöltem lenni. Nem akarok kötődni senkihez, azzal nem csak magamnak ártanék. De elvesztem a józan eszemet, amit egy ilyen helyzetben nem kéne.
Egy pillanatra lehunyom a szemem és a lehetséges opciókat átfutom a fejemben. Mire kinyitom szemeimet már volt valami, amire támaszkodni tudtam.
- Nyúlj a hóna alá, kulcsold össze az ujjaid a stabil tartáshoz. Figyeld a légzését is. - én a srác lábait fogtam meg és egy ütemes tempót diktálva elkezdtem galoppozni, hogy az életünket mentsem. Remélem a lány tartja a tempót és időben kiérünk.