Öreg medve, nem vén medve, tartja a mondás, de azért valljuk be, a vén medve már mégse annyira szilaj, mint a bocs. Edzek, mert még szükségem van az erőre, mert nem mondhatja fel a testem idő előtt a szolgálatot, de ebben nem lelem semmi örömömet. Kötelesség. Sajnos baszással és szájalással még nem sikerült olyan eredményeket elérni, hogy joggal tarthassam meg a jelenlegi pozíciómat. Így kell hát tennem érte.
Cudar világ, nemde?
A futópadon rohangálás nem az én stílusom, hacsak nem muszáj, inkább a súlyzók mellett találnak rám vagy valami élesebb szimulációs gyakorlatot nyűve. A mai napon viszont se ez, sem az nincs terítéken, hát megejtem a futást. Megejtettem, pár órás "terepgalopp", most pedig az egyik padon ücsörögve bámulok ki a fejemből.
Alhatnék is. Vagy szórakoztathatna az egyik kedves, lelkes lányka. De nem, ehelyett bambulok, izzadtan, kitikkadva és elmélkedem a nagy büdös semmiről. No fene, tényleg öregszem.
A zen állapotból egy újonnan érkező jelenléte szakít ki, de a jelenlegi pozíciónkat tekintve, én látom őt, neki jobban kéne nlzelődnie, hogy észrevegyen. Szőke fürtök, formás segg, már-már majdnem illetlen gondolataim támadnának, mikor rájövök, kihez tartozik ez a gusztusos karosszéria. Na, bassza meg. Meglocsolom a fejemet az üvegem alján maradt vízzel, aztán beledörgölöm a képemet a törölközőbe. Felkelek a padról.
- Norton! Te meg miért nem csicsikálsz ezen az istentelen órán? - sétálok oda a nő elé.

Felvont szemöldökkel mérem végig a szöszkét, aztán csak lezserul nekitámaszkodom a futópadnak, amit ő közben kikapcsol.
- Valaki csiliport szórt a bugyidba, hogy ilyen paprikás a hangulatod? - kérdezek rá, ugyanis a megszokottnál is mocskosabban szájal vissza, ami ugyan nem térít ki a hitemből, de valahol egy kissé meglep.
Nem gondolnád, hogy a lágy vonások, a babakék szem és az angyali fürtök mögött egy kocsisokat megszégyenítő szitoktár lakozik. Elvigyorodom, aztán elnevetem magamat, mit mondhatnék rá? "Az én nevelésem".
- Felőlem a fejed tetejére is állhatsz, de néha muszáj aludni. Még növésben vagy. - jelelem le az egyezményes itt a cici, hol a cicit.
Mondjuk tény, a sportmelltartó sokat lapít. Heh. Ami a tömegiszonyt illeti, nos, mit tehetnénk? Szívás ezzel élni, de attól még élni kell. Elhúzom a számat, rákönyökölök a futópadra, fejemet a tenyeremben támasztom meg, figyelmem osztatlanul a lányé, aki végül színt vall.
- Tessa, kicsike, elhiszem, hogy szar. - biccentek egyet, aztán ellököm magamat a géptől és hátat fordítok a másiknak.
- De tudod mi az első lecke. Senkit nem érdekel a nyomorod. - folytatom, aztán elindulok a szimuláció felé, ha akar, követhet és zúzhat.
Hátha attól felszabadul kissé és beszélnie sem kell arról, amiről nem akar.

Én nem bánom, ha valaki szájal és pattog, mint egy felpörgetett nikkelbolha. Az, hogy magát idegesíti fel, még nem lesz rám kihatással, így csak mosolygok, miközben a lányt hallgatom. A szavai, nos, lefedik az igazságot, ezzel nem vitatkozhatok. Nem tudtam min megy keresztül, miután pedig rájöttem... nem érdekelt annyira, hogy belefolyjak. Intézte a saját sorsát, ahogyan tette ezt gyerekként, és ott is csak annyira voltam jelen, hogy megadjam a kezdő lökést. Sem több, sem kevesebb.
- Csak feltettem egy udvariassági kérdést, Kicsi. Kifakadtál. Jól tetted, sose szégyeld, de attól még az ideggörcsödtől nem fogok falnak menni. - rávigyorgok, megállok a szimulátornál, aztán a kijelzőn nézegetni kezdem, mivel üthetnénk el az időt.
Annyi féle szimulációs helyzet van, egy élet kevés volna rá, hogy végigmenj a variációkon. Hmmm, hmm.
A szösszencs kérdésére összehunyorítom a szemeimet és úgy mérem végig. No, ez honnan jött neki? Öblös, rövid kacaj, ujjaimmal beletúrok az őszes barna sörényembe.
- Miként fogant meg ez a gondolat, abban a csinatos kis buksidban, Tessa, kedves? - szegezem neki a kérdést én is, karjaimat összefonom a mellkasom előtt, és lábaimat kisebb, lezser terpeszállásba nyitom.
- Ha ez az apakomplexusod egyik kivetülése, nyugodtan bevallhatod. Ugyan azóta ismerlek, hogy Minnie egeres bugyogót hordtál, és ez nem tesz a legellenállhatatlanabb nővé a szemeimben, de szeretném, ha tudnád, nem kell elnyomnod az érzéseidet. Áthidaljuk. Tudod, valami egészségesebb vonalon elindulva... hozzád illő férfiakat keresve. - próbálok komoly maradni, de nehezen megy.
Nem röhög, nem röhög.
Az ágyasomhoz meg semmi köze.

Vállat vonok és széttárom a karjaimat. Nem vagyok gondolatolvasó, abból tudok következtetéseket levonni, amiket szemtől-szemben kapok a másiktól. Ha ez az elbaszottsága, akkor az, ha a patyolattisztasága, akkor meg amaz. Hogy előtte vagy utána mi penész eszi, az már nem az én dolgom, és ettől igencsak jól alszom.
- Én? Csak formában tartom magamat. Így közel ötven tájékán rákényszerül az ember. Még van jó húsz évem kiélvezni az életet, ami megadatott, utána úgyis löknek a sírnak. - újabb vállvonás, amit pedig egy vigyor követ.
Nem igazán szoktam ezzel a témával foglalkozni, a problémákon is csak akkor agyalok, mikor azok már ott vannak a küszöbön és illő volna megoldani őket. A lány további megjegyzésére csak megingatom a fejemet, aztán visszafordulok a kijelzőhöz és rábökök az egyik szimulációs opcióra. Mezei gyilkolászós játék, kézifegyver, nagyanyád protkója, minden játszik, amivel egy kis esélyed is van kivégezni az ellenséget.
- Az a baj, Kicsi, nem szolgáltatna témát egészen reggelig az, ami nem igen létezik. - szúrkálődom vele, majd elkezdek beöltözni a gyakorlathoz.
Sisak, ruha, meg ami kell, hogy a valóságból egy program által futtatottba kerülhess. Nem az én világom, pedig jó ideje itt élem az életemet. El sem tudnám képzelni, hogy valaki ebbe lelje a tényleges örömét. Hús és vér, az emberiség csodája és mocska. Én ezt szeretem.

Nem ő lenne az első nő, aki hátba támadva fegyvert emel rá. valószínűleg nem is ő lesz az utolsó. A sisak beremeg, ahogyan jelzi a találatot, amire csak hátrafordulok és a lányra eresztek egy félmosolyt. Mondanám, hogy a kurvaanyját, de régi sebeket nem tépünk fel ótvarul.
- Nem imádsz és nem szeretsz, a csípkelődésre meg tudj rá, nagylány vagy már. - vakkantom neki oda röhögve, aztán bólintok egyet és elindulhat a szimuláció.
Gyorsan, precízen pásztázom át az elémtáruló terepet, vezetem az akciónkat, és biztosítom az utunkat, hogy teljesítsük a küldetést, el kell érnünk a "célig". Leia hercegnő megmentése Darth Vader karrmaiból. Ősrégi földi film, már én is csak mendemondákból ismerem.
Intek neki, megállítom, mikor kell, lejelelem a következő lépésünket. Egyelőre csöndes a terep, de a zsigerekben lehet érezni, ez nem fog sokáig kitartani.
- Ketten két óránál. - kapcsolok rádióra, aztán fedezésbe guggolok és biztos helyről iktatok ki két ellenfelet, akik jobbról érkeztek.
Ha kell, besegítek Tessának, de azt hiszem ennyivel magától is megbírkózik még az elején.
- Most lehet orvul támadni, használd ki. - teszem még hozzá és igen, ezt még a szimuláció eleji fejbelövésre adom neki vissza.
Mert én már csak ilyen duli-fuli vagyok. Meg okoska is, közben pedig lassan Törpapa. Egész kibaszott Aprajafalva megelevenedik bennem.