- Ugyan már kedvesem! Nem hiszem, hogy a Consiliumot érdekelné, hogy a kettőnk közötti viszony az épp magázódó, vagy tegeződő. Attól még Te is ugyanúgy elvégzed a munkád hibátlanul, meg én is a sajátomat. - mosolygok rá biztatóan, csak hogy érezze, hogy tényleg nem gondolom, hogy esetleg rosszul végezné a munkáját, sőt mi több, szerintem nagyon is jó abban amit csinál. - Legra. Szép név. - bókolok kedvesen és kicsit ízlelgetem a nevét magamban, hiszen egészen különleges. Soha nem találkoztam még nővel, akit így hívtak volna, de talán azért, mert ez a név nem igazán túl közkedvelt. Millió Alice van, meg Beatrix illetve sorolhatnám még hogy melyikek vannak a toplistákon, de az Allegra biztos nincs köztük, ami kár, mert tényleg egy egészen kis különleges név, pont mint a viselője. Mert hát hiába is akarnék nem tudomást venni arról, hogy milyen kislányosan zavarba jön a közelségemtől, vagy épp a szavaimtól. Az arcára ülő pír egészen elárulja, ez pedig hízelgő. Arra emlékeztet, milyen is volt az élet a Földön, hogy esténként, mikor a haverokkal beültünk a napi munka után meginni egy sört, hogyan is fogadtak a nők. Nyilván volt aki máshogy, volt aki rámenősebb volt, azonban én inkább vadász voltam, és mindig azt cserkésztem be, aki olyan ártatlan volt, mint egy őzike. És most, ahogy nézem ezt a csillogó szemű lányt, a bensőmbe valahol mélyen egy igazán fájó pont kezd el lükteti. A hiány, a honvágy az ami mardos belülről... - Hát sajnos vagy nem sajnos, én nagyrészt az ocantisokkal vagyok. Sokat barangolok velük, és már kaptam bejárást a fővárosukba is, ami egyelőre még másoknak tiltott terület. Én felelek a kapcsolatunk egyensúlyáért, és ez eléggé sok időmet és energiámat felemészti... - mondom, majd kissé fáradtan maszírozom meg az orrnyergemet és nyomkodom meg a szemem belső kis zugát. Fáradt vagyok, sok az utazás, és jól jönne egy kis kikapcsolódás. - Na és Te merrefelé szoktál kutatni? Nem hiszem, hogy mindig a laborban vagy... nem úgy tűnsz, aki nyugodtan tud ülni egy helyben. - mosolygom rá kedvesen, majd mikor elkezd mesélni arról, hogy ez az anyag mennyi kérdést hoz magával, és hogy mennyi mindenre is lehet használni, akaratlanul is elkomorulok. Kezdődik lassan a sorozatgyártás, csak idő kérdése, hogy mesterségesen létrehozott hadsereggel rendelkezzünk. Ez pedig egyet jelent, hogy elfoglaljuk az Ocant, milliókat fogunk legyilkolni, és a nők már csak annyira fognak kelleni, hogy kihordják a magzatokat, vagy épp hogy leadják a méhüket. Tragikusan szar egy világot élünk, annyi szent! - Hogy mi? - nézek a nőre elgondolkodva és egy pillanatig fel sem fogom, hogy mit is mondott. Kérdő tekintettel nézek rá, és várok, hogy az agyam feldolgozza az információt és mikor leesik, hogy tulajdonképpen randira hívott, kedvesen elmosolyodom. - Hát ... a kávét azt szeretem! - vigyorgom immár teljes arc szélességgel. - Szóval ha gondolod, akkor persze, igyunk meg egy kávét...
Kettőnk közötti viszony... Hogy mi? Nem is feltétlen a Consiliumtól tartok, hanem inkább az itteni kollégáktól és lakóktól. Mit fognak szólni, hogy a Vezetőnk tegeződik egy egyszerű kis dokival, mint én? De hát ha Micah-t nem zavarja, akkor végül is engem sem. Mosolyogva biccentek egyet, hogy oké, rendben. Jobb is lesz a tegeződés, hiszen úgy sejtem, hogy nincs közöttünk olyan nagy korkülönbség. Most ugrik be, hogy Micah elvileg még a Földön született és elfog a vágy, hogy kikérdezzem őt (is), hogy milyen volt még az ősbolygónk. Annyi meg annyi kérdésem lenne. Ha eddig nem csillogott volna eléggé a szemem a jelenléte miatt, most aztán biztosan észreveszi. Muszáj lesz beszélgetnem még vele! Hatalmas égő vágy jelenik meg bennem, nem is nagyon tudom hova tenni, de minden apró információra kíváncsi vagyok azokról, akik még a Földön születtek és itt élnek velünk. Hogyan élik ezt meg? Mi hiányzik nekik a legjobban? És mi az, ami nem? És... Ezer meg ezer kérdés cikázik a fejemben, de nincs idő. Most biztos, hogy nincs. Megjegyzem, hogy nem igazán találkoztunk még, nem futottunk össze sem a laborban, sem máshol. Persze ismerjük egymást névről és látásból mindenképpen, de közelebbről még nem. Ezért nem is sejtem, hogy Micah ennyire érdeklődik a kutatásaink iránt. Meglep és kicsit örülök is neki, imponál, hogy érdeklődik az iránt, amit csinálok. Elmagyarázom a mostani kutatásunk és felfedezésünk lényegét és a komor arckifejezéséből és a visszakérdezéséből rájövök, hogy neki is eszébe jutott az, ami nekünk is. Felgyorsíthatjuk vele a fejlődésünket. De ez egy jó dolog, nem? Hiszen így biztosított, hogy a fajunk ne haljon ki, és biztosított az, hogy újra létrejöjjön egy közösség, akik élhetnek együtt békességben. Ahogy a Földön volt. És most már a megfelelő bolygó is megvan hozzá, ami talán még varázslatosabb hely lesz, mint az ősbolygónk volt. És együtt, békében élhetünk a ocantisokkal. Mikor Micah arról mesél, hogy a legtöbb idejüket velük tölti és már a fővárosukba is bejárása van, ismét felvillanyozódom. Annyira szeretnék minél többet megtudni erről a különleges fajról. Még nem találkoztam egyikükkel sem, és nagyon szeretnék beszélgetni velük. Persze, nyilván nem tudnak angolul, de én igyekszem elsajátítani néhány szavukat. - Tényleg? És milyenek? - csúszik ki a számon a lelkes kérdés, ismét a csillogó szempárral karöltve. Majd elhúzom a számat és ismét az órámra pillantok. Nincs időm! Rákérdezek egy későbbi találkozásra, és mikor Micah visszakérdez, hogy "hogy mi?", akkor esik le, hogy mennyire félre érthető volt ez az egész. Elpirulok és kicsit sóhajtok egyet. - Öhm... Nem randi. Mármint... - elmosolyodom és megvonom a vállam. Nyilván, nem zárkózok el tőle... - Csak most tényleg sürgősen fel kell adnom ezeket, de annyi annyi kérdésem lenne... - harapom be kislányosan az ajkamat és az ajtó felé nézek. - Szuper, én is szeretem a kávét. Fahéjjal. Valami csodálatos! Majd csinálok neked. - kezdek el össze-vissza csacsogni és mikor észreveszem magam, ismét elharapom a mondatot. - Holnap este? - és ez már afféle elköszönésnek is tekinthető, mert lassan araszolni kezdek az ajtó irányába, és hogyha a férfi válaszol, akkor egy bájos mosollyal el is köszönök tőle és rohanok, hogy még behozzam ezt a kellemesen eltöltött időt a laborban...
A tegnapi napom mondhatni nem éppen jól zárult, miután apámmal kellett beszélnem. Egyértelműen kijelentette, hogy ő nem örül annak, hogy én ide kerültem, és ad nekem 2 napot, hogy elrendezzem a dolgaimat, vagy ő rendezi, és mehetek haza. Majd azt is hozzá tette, hogy annak sem örül annyira, hogy ennyit vagyok a telepen kívül… Jó bevallom ezt direkt teszem, rendezem így. De végre világot láthatok, és nem pedig be vagyok valahová zárva. Komolyan nem értem, hogy mi a problémája. Egy szó nélkül bele mentem ebbe az általa szervezett jegyességbe, házassági tervbe. A gyűrű most is a nyakamban lóg. A táborba szinte mindenki tudja, hogy el vagyok jegyezve. Viselkedem, és teszem a dolgomat. Remélem nem gondolta azt, hogy mindig csak a 4 fal között fogok ülni, vagy egy laborba. Laborba itt is ülök, de vizsgálati anyagokat olykor kell gyűjteni. Amúgy meg a napokban ki se tettem a lábamat a telepről. De tényleg nem. És azt hiszem ideje lesz beszélnem édesanyámmal, hátha ő tud apámra hatni. Nem szeretnék visszatérni az állomásra. Itt végre jól érzem magamat, és azt is csinálhatom, amit szeretek, de leginkább , amit akarok. Viszont addig is ma még dolgom van. A szokásos sétámmal kezdtem, majd átnéztem újra a meglévő mintákat, feljegyeztem, hogy mi az ami hiányzik, és mire van szükségem, majd a megbeszélt időpontra az előtérbe mentem. Ott vártam a kíséretemre. Leültem az egyik padra a hátizsákommal egyetembe, és várakoztam. Viszont a kisérő katonám még nem érkezett meg, csak az egyik másik kutató, aki meglátott, és épp úgy gondolta, hogy most ráérek vele fecsegni. Dinával alapjáraton nincs semmi gond sem, rendes lány, a munkájához is ért. Egyedüli gondja talán a külseje, szegénykém kicsit csúnya, valahol irigylem is ezért, mert ha így néznék ki, akkor apám nem aggódna azon ,hogy esetleg valaki keresztbe húzza az ő terveit. Nem tudom mióta beszélgethettünk már, amikor belépett egy katona. Felnéztem, hátha az én kisérőm, de új ember, számomra ismeretlen. Lehet még sem értem jött, így inkább kivártam, hogy az én emberem jött e, vagy valami más miatt érkezett e.
Egy felderítésről értem vissza a támasz pontra, nem volt semmi különleges benne inkább ahogyan kinéztem mert a felszerelésem és a ruhám is csupa sár volt. Persze a többiek még a támasz pont fele is azon szórakoztak ahogyan én landoltam a gödörbe. Szó mi szó ha nem én lettem volna az aki bele esik valóban vicces lett volna. Arccal „bele tenyerelni” a pocsolyába, na de ez ezzel jár. A katonák élete már csak ilyen fenékig a piszokban és az egyéb jobbnál jobb dolgokba. Mindenki az öltöző fele tartott, hogy le adjuk a felszerelésünket, megtisztogassuk a fegyverünket, megmosakodjunk.. a szokásos rutin. Éppen egy törülköző volt rajtam, frissen mosakodtam meg, most már egy csöpp sár sem volt a testemen. Amikor elém lépett egy tiszt. Előre nem tudtam hova tenni, hogy a női tiszt mit keress a férfi öltözőbe. Rangban fölöttem állt, ezért tisztelegtem neki úgy ahogyan azt illik, majd mindjárt szólt is hozzám. -Hadnagy vegyen magára tisztességes ruhát és tíz perc múlva várom, lenne egy feladatom számára- nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, mivel most jöttem vissza az egész napom szabad kellett volna legyen a beosztásom szerint. Sőt programom is lett volna ami azt illeti, még szerencse gondolataimban is múlt időben fogalmazta. Ezek itt aztán nem tűrnek semmiféle ellent mondást. Gondosan magamra vettem a katonai ruhámat a szekrényemből, volt ott még egy tiszta darab, majd ki is mentem az ott várakozó tiszthez, Jennifer volt a neve. Legalábbis ez szerepel a ruhája névtábláján. Nem ismertem, de annyira nem is kötött le a dolog, inkább az hogy a katonaság milyen elcsépelt dolgot szeretne rám sózni. Nem mondom nincsenek kedvemre a magán küldetések, de ha ismét valami elkényeztet kis asszonykát kell kísérgetnem a kinti terepen akkor már inkább maradtam volna abban a gödörbe amibe bele estem. Nem szeretem az óvó bácsi szerepét játszani, ezen feladatokat egy köz katona is el tudná látni, nem kellene ilyennel a hadnagyokat zargatni. -Alexander hadnagy, feladatra jelentkezik- mondtam neki, még is csak meg kell adni a szükséges tiszteletet ha van kedvem a feladathoz ha nincsen. Bár ki tudja az is lehet valami érdekes dolog lesz az. -Egy két fős csoportot kellene a terepre kísérnie, fél órája van felkészülni a feladatra és oda érni a találkozó helyre.- rögtön mondta is nekem hova kell menni, persze amikor a csoport szót ki ejtette a száján már rögtön meg is jelent egy savanyú íz az enyémben. Kár hogy már manapság nincsen lottó, mint amikről olvastam a történelem könyvekben, lehetséges ezzel a tippel nyertem volna. Viszont most is nyertem csak éppen nem a fő nyereményt. -Igen is, értettem asszonyom- válaszoltam, azzal elindultam a raktárba, hogy test páncélt és fegyvert vegyek magamhoz. Sietnem kellett mert nem volt túl sok időm arra, hogy oda érjek a találka helyre. Nevet nem mondott, viszont a tábor területén kívülre igen csak ritkán mennek katona nélkül ezért nem lesz nehéz be azonosítani őket. Már csak egy dologban reménykedhettem, hogy nem valami elkényeztet népség jön a Volantis fedélzetéről, akit még a párától is óvnom kell. Sietve kapkodtam el a cuccokat, vettem fel magamra a szükséges felszerelést. Ha bár nem hiszem, hogy nagy veszély veselkedne ránk ám azonban jobb felkészülni a dolgokra. A parancsot végre kell hajtani, úgy ahogyan az elő van írva. Néha el csodálkozom magamon, hogy mennyire fel tudom venni apám stílusát és ez nem tetszik, nem akarok olyan lenni mint ő. Megérkezem a folyosóra, már látom is a két személyt, talán ők lesznek azok. Most már lassítok a tempómon, még időben vagyok. Legalábbis a parancs értelmében meghatározott időnek. Bár ahogyan a távolból nézem, a testtartásuk arra mutat már egy ideje várnak rám. -Alexander hadnagy- mutatkoztam be illendően, két nő állt előttem még soha nem láttam őket, bár amióta itt lent vagyok nem is nagyon volt időm ismerkedni. Elég volt megismerni a csoportom tagjait azon kívül még nem ismerek túl sok embert. Be kell még illeszkednem rendesen. Sokáig voltam távol, rengeteg új ember érkezett. -Gondolom rám várnak..- mondtam a szemöveges lánynak valahogyan úgy vettem észre ő lesz itt a koponya. A másik lány gondolom a gyakornoka lehet, vagy valami tanonc. Nem ismerem egyikőjüket sem, de majd ez lassan ki alakul azt hiszem. -Esetleg lenne felszerelés amit vinni kell?- kérdeztem a szemüveges lánytól, ezzel is biztatva arra, hogy menjünk induljunk el. Nem szeretném az egész napom ezzel a dologgal el tölteni, remélem valami mintánkat vesznek ahogyan azt már több tucatszor megtették más emberek és jöhetünk is vissza.
Beszélgettem, és várakoztam , majd csak megérkezik a kisérő. Viszont meglepett, hogy nem a megszokott ember érkezett meg. De talán nem is hozzám jött, hanem máshoz érkezett. Megszoktam már , hogy amióta itt vagyok szinte ugyan azon katonák cserélődnek. Viszont, ahogy elindul felénk semmi kétségem nincs arról, hogy még is csak értem érkezik. Úgy látszik erről is intézkedett apám, ne hogy véletlenül összeszokjak valakivel, vagy nem is tudom. Csak sóhajtottam egyet inkább, majd az érkezőre figyeltem. Nem kicsit lepődtem meg, amikor bemutatkozás után Dinához fordult. Újra csak sóhajtottam egyet, mire Dina a hadnagyhoz fordult. - Én nem megyek sehová sem, Astrid megy csak terepre – mutatott rám. - Hagylak is benneteket, jó utat, és vigyázzon rá – ezzel Dina el is köszönt tőlünk, és ment tovább a dolgára. - Örvendek Alexander – fordultam a katonához. - Egyelőre nem kell vinnie semmit sem, ha minden a menetrend szerint ment, akkor a futóra már felpakoltak, ha nem, akkor még vár ránk egy kis feladat. Viszont csak egyedül megyek – lehet, hogy odafenn valamit félre értettek, vagy téves adatokat kapott, és még sem engem fog kísérni. - Új még itt nálunk? – hajoltam le a táskámért, hogy induljunk a járművünkhöz. - Vagy talán tévedés történt? Hiszen ön többes számba beszélt, és mi még nem találkoztunk. Ne vegye sértésnek, de eddig szinte mindig ugyan azon emberek kisértek el a mintavételes utaimra – néztem fel rá, mert hátha még is csak valami kavarodás történt, bár katonáéknál ez nem igen szokás. Ezt meg magam is jól tudom.
Vártam már hogy valaki szólaljon meg, vagy történjen valami, néztem az előttem álló két nőre, amikor megszólalt a szemüveges lány. Szóval akkor a gyakornokát küldi ki? Hmm na ez egyre jobb lesz azt hiszem. Nem elég hogy itt kísérgetnem kell, az ovonéni otthon marad én meg majd vigyázhatok a porontyára. Remek. Viszont ahogyan mondta a lány nevét, kissé felemeltem a szemöldököm. Ismerős volt a név, legalábbis a kereszt név. Elvileg a jegyesemet is Astridnak hívják bár még sohasem találkoztam vele. Bár lehet jobb is ez így jól el vagyok én itt, még egy hamar úgy sem fogok vissza térni a Volantisz fedélzetére. Itt sokkal több szabadságra leltem, mint haza menjek a diktátor parancsait követni. Legalább egyelőre sikerült megszabadulnom tőle, bár tudom ez nem végeleges megoldás. Az ő türelme is véges, kíváncsi vagyok mikor fogok ennek a végére érni. -Értem- mondtam a távozó lánynak, túlságosan is hivatalosnak tűnt, de hát nem is szórakozásból vagyok itt, kiküldtem engem végezzem el a feladatom és ennyi. Eközben Astrid megszólalt, hangja kellemes volt, kettecskén elmenni mintákat gyűjteni sokak fantáziáját életre keltené, de nem az enyémet. Nem tudom ki az, nem tudom honnan jött, mi a célja, túl sok információt nem tudok róla ezért ilyenkor mindig tisztességes távolságba tartom magamat. -Én is örvendek Astrid kisasszony- mondtam neki közben pedig rá néztem az újára nem láttam nyomát gyűrűnek, vezeték nevét nem tudtam. Valamit ki kellett találnom egyszerűen nem mondhatom a nevét, nem vagyunk mi ketten barátok. Akármennyire is barátságosnak tűnik. Újra megszólalt, a kérdésemre kaptam meg a válaszomat, néztem rá próbáltam figyelni rám ám azonban a végére elmosolyodtam. Most komolyan el szerette volna hitetni velem, hogy most ő egyedül fog ki menni, és én majd itt maradok. Nem volt rossz próbálkozás sőt eléggé határozottan is hangzott a dolog ám azonban én eltökéltebb vagyok, na meg a szabályok is megkötik a kezem. -Rendben ennek örülök, akkor már semmi akadálya, hogy mindketten útnak induljunk és végre hajtsuk a feladatunkat- válaszoltam rá ravaszul, nem akartam vitába kelni vele, sem pedig emlékeztetni a szabályokra amik rá ugyan úgy vonatkoznak, mint bármely más itt levő emberekre. Még akkor is ha valamelyik Consolumi tag porontya lenne, akkor még inkább bár elnézve, hogy engem küldtek ide, és nem valami sima sor katonát lehet erről van szó. Biztosan valami nagy fejesnek a leánya aki fentről vigyáz rá. -Újnak nem nevezném magam, csak éppen hosszú küldetésen voltam és most tértem vissza a támaszpontra, eddig a kinti terepen szolgáltam-nem mondtam sem többet sem pedig kevesebbet, mint ami rá tartozna. Mindig is ügyeltem arra, hogy túlságosan sok információt ne osszak meg magamról főleg nem a család nevemet. Általában akkor rögtön jönnek, hogy az magas rangú tiszt az apám a hadseregnél… ezt most is elkerültem ahogyan azt jó szokásom szerint szoktam. -Kisasszony, nem igazán tudom miért küldtek engem, csak parancsot teljesítek, de valakinek annyira sürgős lehetett a dolog, hogy még arra is vetemedett az öltözőbe küldje utánam küldje Jennifer századost.- jeleztem neki gyanakvásom, hogy a parancs felülről jött. Általában ha felülről jön a parancs akkor jobb minél hamarabb végre hajtani a dolgot. Ezek nem tűrnek semmiféle ellent mondást. -Biztos van valami oka annak, hogy én jöttem és nem a szokásos kísérete ám azonban nem tudok magyarázatot adni arra, hogy miért? Annyit mondhatok nem én kértem a feladatott, most tértem vissza egy felderítésről és most a kellemes pihenőmet kellene élveznem a kaszárnyában, ehelyett itt kell legyek- mondtam neki, ezzel lezárva a témát, ne feszegesse miért nem a szokásos kísérete jött érte. Remélem nem voltam túlságosan nyers vele, megszoktam a katonai beszédet a társaim köztm nem vagyok szokva a finom hölgyek társaságához sem pedig a kedves és nyájas beszédhez. Ez már régen nem én vagyok. Régen talán ment volna, de most már nem túl sokat változtam ahhoz. -Lehet tudni melyik vidékre fogunk mintákat venni? - érdeklődtem a küldetésünkkel kapcsolatban, mert nem mindegy hova megyünk különböző veszélyek leselkednek ránk, más-más pontokon. Szeretek mindenre felkészült lenni, remélem nem áll szándékában csak úgy kószálni kint, mert akkor az teljes katasztrófa lenne. Nem lenne egy megtervezett út, sőt semmi olyan, amit meg lehet tervezni. -Elmondása szerint ön Astrid kisasszony már párszor járt oda kint, jól értelmeztem igaz? -kérdeztem tőle, eközben már lazítottam test tartásomon is. Ha már járt odakint párszor akkor nem kell jobban felkészítenem, ez már egy jó pont. Mert ha nem járt volna akkor kellett volna tartanom számára egy kis felkészítőt a kinti dolgokról, milyen veszélyek leselkednek rá és még nagyon sok dolog. -Mivel foglalkozik?- kérdeztem tőle, kedvesen próbáltam kicsit oldani a hangulatot, ne tűnjek annyira nyersnek mint ahogyan az emberek gondolnak a katonákra.
Nem vagyok oda a boldogságtól, hogy új kisérőm van. Egyáltalán nem. Már úgy megszoktam azokat, akikkel eddig voltam, és cserélődtek. Erre most kapok egy újat. Van egy olyan érzésem erről, hogy édesapám intézkedett megint. De, hogy miért, amikor semmi rosszat, vagy bűnöset nem tettem. Tényleg csak a dolgom végzem. Jó meglehet, hogy olykor a kelleténél többet járok ki, vagy tovább kint vagyok, mint lehetne. De erre se panaszt nem kaptam, sem pedig fegyelmit még. Lehet most lett vége a még nem kaptam semmit sem dolognak? Vagy helyettem a katonák jártak pórul, és ezért a csere? Hirtelen nem értettem, hogy miért mosolyog vagy most mi van. Tényleg nem tudom. Mondtam volna valami furcsát. Nem tette szóvá, így kicsit vissza mosolyogtam rá. - Igen, semmi akadálya nincs – válaszoltam neki röviden, mert még mindig nem tudtam mire vélni igazából a dolgot. De addig is beszélgessünk, mert csak nem lehetek végig kuka. Csak fura , hogy újra le kell futnom az ismerkedjünk, feszengjünk beszélgetéseket. A többiekkel már azért rutinból ment. - Itt a bolygón volt? – néztem rá, majd rájöttem, hogy nem biztos, hogy ezt a kérdést fel kellett volna tennem. Tudom jól, hogy vannak dolgok, amiket nem mondhatnak el a katonák. Apám is elégszer hajtogatta ezt és bizonyította. - Elnézést a kérdésem miatt. Nem akartam tolakodó lenni – mondtam gyorsan a kérdésem után, mert a végén kapok egy fejmosást, hogy mit ütöm én bele az ő dolgába az orromat. Aztán, ahogy meséli, hogy került ide szinte köpnyi nyelni nem tudtam. - Jennifer százados ment magáért? – néztem rá oldalról és most már biztos voltam abban, hogy apám keze van a dologban. Nem ismeretlen számomra ez a név. Ő fogadott, amikor megérkeztem, majd továbbítótta apám szavait, amiknek egyáltalán nem örültem,de ő sem, hogy postást játszik. - Sajnálom, hogy nem hagyták pihenni – nyeltem egy nagyot. Azt hiszem most tartozok neki, mert épp csak beesett, és a százados épp , hogy csak a tusoló alól rángatta ki nekem. - Tényleg nagyon sajnálom. Igyekszem odakint a legkevesebb gondot okozni Ön számára. Még egyszer sem kerültünk kinn bajba, és akik mellettem voltak tudtak pihenni felváltva – most esik csak le, hogy egyedül van, és nem kapott párt. De miért? Aztán valami esett a fejbem..Nem, az nem lehetséges. Ránéztem , majd inkább a földet néztem magam előtt. Nézzük csak sorba. Az biztos, hogy apám intézte, a keresztneve is stimmel. De nem…Ezt apám csak nem így intézné, hanem előállítatna és kész. - A tó mellé szeretnék kimenni újra. Egy – két mintám elfogyott, és szeretnék újakat szerezni – nem tudom milyen tájékoztatást szeretne még. De ha kérdez szívesen válaszolok rá, főleg a már keresztül húztam a pihenő idejét. - Igen, elég sűrűn járok ki. Szeretek kint leni, kint megfigyelni dolgokat a természetes helyükön. A laborhoz képest teljesen más. - Botanikus vagyok – válaszoltam mosolyogva neki. - A holmijaim már kint kell, hogy legyenek. A ládákat pedig remélem már felpakolták, amikbe a mintákat rakom, így tényleg nem sok dolga lesz. Csak oda visz, és pihenhet kicsit, lazíthat. Gyorsan összeszedem, ami kell és jövünk is vissza – kivételesen tényleg gyors leszek. Nem fogok a kelleténél most több időt kint tölteni, pedig nem így terveztem, de ő sem a napját. De még mindig nem tudok rájönni, hogy miért lett ez így.
Mindketten elég érthetetlenül állunk egymással szemben, talán mindkettőnknek az a baj, hogy túlságosan képzelünk a dolgok háta mögé, csak egyszerűen teljesíteni kell a parancsot és annyi sem több sem kevesebb. Astrid számára meg a dolgát amiért útjára indult. Viszonozta a mosolyom, szó mi szó valóban kellemetlen számomra ez a küldetés, nem szeretek ugrálni ilyen kis dolgokra ám azonban, a mosolya egészen bűbájos. Megszólalt a sürgetésemre, ennek örültem mert akkor azt jelenti nincsenek további kérdései, éppen szerettem volna megszólalni, amikor egy újabb kérdést tett fel számomra. -Igen itt is voltam, meg jó pára helyen ami azt illeti, ahogyan a régi filmekben szokás mondani „ ha el mondanám meg kellene öljem”,- mondtam neki viccesen, régebben sok filmet láttam a régi időkből, ahol gyakran élnek a katonák ezzel a mondással, a titkos akciókat illetően. Lehetséges talán ez most kicsit fel oldja a hangulatot. Nem akarok a legjobb barátja lenni, de azt sem szeretném ha mindketten úgy töltenénk el a napot mintha csak zabszem lenne a …. -Semmi gond, nem tesz semmit sok érdekes, fantasztikus élményekben volt részem de egyben veszélyes és szörnyű dolgokban is, szívesen beszélnék róla, de mind gondolom tudja ez nem áll jogomban- válaszoltam neki gyorsan, persze nem ilyen rövid ismeretség után, de ha tehetném elmondanám azt a sok csodát amit láttam itt, főleg az első években amikor ide kerültem a Volantisz fedélzetéről, teljesen más világba csöppentem. De ez már a múlt egészen meg szoktam és nem is szeretnék vissza térni a Volantiszra és nem csak a diktátor miatt. Jó itt nekem, hirtelen egy kérdés csapta meg a fülem, ahogyan Astrid angyali hangja a fülemben csengett. -Igen elég kínos volt a helyzet ahogyan rám nyitott én meg ott álltam szinte teljesen meztelenül, de gondolom már szokva van az ilyen látványhoz, a nők a seregben nem éppen a szégyenlősségükről híresek-vigyorodtam el a végén, szerettem volna akkor bele látni Jennifer százados fejébe, vajon milyen gondolatok suhantak át az elméjében. -Ugyan én sajnálom ha talán kicsit durva voltam, biztos vagyok benne, hogy nem az ön keze van a dologban, csak néha elszakadni az ottani stílustól nálunk nem igazán szokványos dolog a finomkodás.- kicsit meg is szégyelltem magam amiért ennyi mindent rá zúdítottam, nem szabadott volna az én problémáimat rá kivetíteni. Nem szokásom ilyesmit tenni, nem tudom mi van velem talán a nő okozza ? Nem hiszem ilyen hatással nem lehet rám. Lesütötte a fejét a földet nézte nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, mintha csak nagy gondolkodásba esett volna rá néztem miközben a földet bámulta. -Mi zavarja Astrid kisasszony?- kérdeztem tőle, hátha el mondaná mi jár az ő fejében, lehet, hogy éppen ő is azon gondolkodik amin én? Kinek a keze lehet a dologban? Lehet ő sem hisz a véletlenekben, mint ahogyan én sem. Elmesélte az úti célját. Na ez nem is olyan rossz, ha bár eléggé zöld növényzet borítja a helyet de viszont már többször megfordultam azon a helyen, teljesen nem ismeretlen a vidék számomra. -Remek, akkor készítsük is elé a felszerelést, és pakoljunk nem szeretnék több időt eltölteni a kelletnél, az a vidék legalább eléggé nyugis.-osztottam meg gondolatimat vele, eléggé zűrösen indult az ismerkedés. Ilyen alkalmakkor általában simábban szokott menni a dolog. Elmesélte ő is, hogy szereti nézni a természetet. Gyerekként én is mindent megadtam volna egy ilyen szakmáért csak sajnos nekem ebbe nem volt bele szólásom. A diktátor sokkal tisztábban látta a jövőm sorsát mint én magam. -Szerintem remek foglalkozás, volt idő amikor én is ilyen munkáról álmodoztam, mint az ön munkája.- talán ezzel többet is elmondtam neki mint amennyit szerettem volna, viszont még mindig zavar a dolog, hogy ennyire tuskó voltam vele. Talán kárpótlás képen osztottam meg ezt az információt? Lehetséges. -Szuper- legalább nem kell pakolászni, nem mintha nehezemre esne a dolog, szerencsére elég jó fizikai kondícióban vagyok, csak ezzel is nem kell húznunk tovább az időt a kelletnél. -Csak nyugodtan, annyi időt töltünk ki amennyit szeretne, annyi előnye van ha felülről jön a parancs, hogy az itteni dolgok alul teljesen mentesítenek. Szóval öné az egész napom.- mondtam neki remélem nem fogja az egészet valami célzásnak venni, nem áll szándékomban célozgatni semmire. A felszerelésem nincsen messze, gondosan elő készítettem egy alap felszerelést, amivel el tudom végezni a szükséges dolgomat. -Csapjunk bele- mondtam neki megkönnyebbültem, végre a hátunk mögött hagyhatjuk ezt a borzalmas ismerkedést és ezt a kínos helyzetet. Megpróbálok nem arra gondolni ki intézte be nekem ezt a „munkát”, hanem inkább a feladatra koncentrálni és minél jobban elvégezni. Kár lenne ha ez a kis szépséget darabokban hoznám vissza.
Pént. Jan. 19, 2018 10:02 am
