Lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam, de az is lehet, hogy Ethan mindig egyből a legrosszabbra számít, ha velem beszélget, mert most egy-két pillanatig olyan arcot vág, mint KicsiE szokott, dokkolás előtt. - Na mostmár tényleg erről fogok álmodozni. Képzeld el a többi feleséget, hogy néznének rám! Imádnám! - nem igaz. ki nem állhatnám a társaságukat is, meg azt a tunya és haszontalan életvitelt is, amit ők folytatnak. De nem kérdéses, megpróbálnám az ő kedvéért nem megöletni magam. Talán egy ideig menne is.

Figyelem, ahogy megszabadul a zubbonytól, és sóhajtok egyet. Három rohadt mondatba sűrítem a lényeget, de úgy érzem, így is túl sokat mondtam. Nem, mintha látnám a meglepettség bármilyen formáját Ethan arcán. Várok. Hallgatok, és még levegőt is csak hangtalanul veszek, bár a szívem a torkomban dobog és úgy érzem, ezt Ethan is biztosan hallja. Aztán leesik az állam és még akkor is csak bután pislogok rá, mikor a tabért nyúl és pötyög valamit. Ehhez a nézéshez kurvaélet, hogy sokkal jobban állna az a rohadt szőke paróka! Annyi eszem viszont mégis csak van, hogy ezt nem mondom ki.

Tombolj! Ordíts, törj össze valamit, vagy engem! ezt akarom mondani, de továbbra is képtelen vagyok megszólalni. Igaza van és ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Ezt a helyzetet elviccelni még csak eszembe sem jut, úgyhogy csak közelebb húzódom hozzá és komoly tekintettel bólogatok egy sort. - Tudom, hogy nem lett volna szabad belemennem, de Niko egyedül is elment volna. Nem tudtam volna tükörbe nézni, ha megöleti magát és... - sóhajtok egyet és elgondolkodom egy pillanatig. Kezem, amely eddig az övét kereste most akaratlanul is a sajátommal fonódik össze a mellkasom és felhúzott térdeim között. - Nikónak nincs több dobása. Nem tudom, nekem van-e, de azt hiszem, fel kellene adnom magam, hogy ne rántsak még több embert magammal. ismersz egy jó ügyvédet? - bátortalan, kicsit kesernyés félmosolyra húzódik az ajkam, de a szigorú tekintet gyorsan leolvasztja még ezt is. Most még hülyébbnek érzem magam, ha lehetséges, de eszemben sincs sajnáltatni magam, vagy bocsánatért esdekelni. Na nem azért, mert ne lenne helyénvaló beismerni, hogy elbasztam, hanem mert tudom, hogy már most is azon gondolkodik, hogyan húzzon ki a szarból. Pedig azt nem hagyhatom, hogy neki is baja essen miattam. Inkább letérdelek az első vasfejű elé, akit meglátok.

Megforgatom a szemeim, és morgok is kicsit magamban.
-Dehogy imádnád, 2 percet töltenél velük, és le akarnád lőni mind a 15-öt. Haszontalan viszont nem lennél. Sőt...magamat ismerve szükségem lenne rá, hogy megvédj.
Szinte üdítő ilyen kedélyesen elcsevegni a hazaárulásról, és a mészárlásról, amit a tanácsteremben művelnénk. Mindenképpen kellemesebb, mint ami utána jön, amikor is kiderül, hogy lehet ez nem sokáig lesz ábránd. Megsimogatom Pressia arcát, amíg beszél, és megrázom a fejem.
-Édesem, ha feladod magad, azzal nem segítesz rajta, ha másért nem azért, ha elvisznek tuti megfojtom. Egyébként sem sokan fogják elhinni, hogy te voltál az a PASI aki túszul ejtette Leda-t. Ennyire nem volt jó az álcád.
Hátradőlök az ágyon, és a plafont nézem pár másodpercig. Nem tart sokáig, míg utána nyúlok, megragadom a karját, és magam után húzom őt is, ha addig nem jött volna, aztán átölelve őt fekszem tovább, és gondolkodom.
-Csak idő kérdése, és el fogják kapni a barátaid. Te megúszhatod még, sőt...ők viszont mindenképpen egy tanácsos karmaiba kerülnek, már csak az a kérdés, hogy melyikébe. Van egy ötletem, de nem fog tetszeni...
Végighúzom a kezem kedvesem hátán, és nagyot sóhajtok.
-Mit gondolsz, még mindig jól áll nekem a fekete?

- Nem tudom, már most lelőném akármelyiket... csak, hogy megszabadítsam a szenvedéstől, persze. - Arra inkább nem mondok semmit, hogy nekem kellene őt megvédenem. Eddig mindig csak fordítva volt, úgyhogy valószínűleg ebben a lehetetlen esetben is az lenne az általános, hogy ő védené az én seggem. Aztán kitudja... a végén még kurvára belejönnék a képmutatásba és a kirakatfeleségeskedésbe. Édesanya rohadtul büszke lenne rám, az fix.

Nem szívesen gondolok anyámra, de még ő is kellemesebb téma lenne most, mint a Volentisen történtek. Szerencsére Ethan nem faggatózik sokat.
És nem is dühöng, nem kér számon és úgy egyáltalán... mintha már rég tisztában lenne mindennel, és csak arra várt volna, hogy rávegyem magam a vallomástételre. Ahogy az arcomra simogat, az szinte olyan, mint a régi filmekben, mikor a pap feloldozza a bűnös lelket vagy mi a franc. Sóhajtok egyet és bólintok. Kitalálhatnék valami nyakatekert sztorit, de nyilvánvaló, hogy Ethannek igaza van...mint általában. Vállat vonok és elhúzom a számat kicsit. - Akkor nem tudom... az egész jól el van baszva! - durcás hangom és fancsali arckifejezésem ellenére is hagyom, hogy magához húzzon, és csak lehunyom a szemem, ahogy az arcom a mellkasához ér. Viszonzom az ölelést és halkan szusszanok párat, hogy a lassan szétfeszítő érzés a mellemben csillapodjon kicsit. Hiába.

Összeszorul a torkom, ahogy Ethan hangosan is megfogalmazza, ami bennem már felmerült korábban is. Veszek egy mély lélegzetet, aztán felemelem a fejem és kérdő pillantást vetek rá. - Mi jár a fejedben? - Mondanám, hogy az enyémben ezer gondolat kergeti egymást, vad és még vadabb teóriák merülnek fel bennem, de kurvára nem lenne igaz. Csak arra tudok gondolni, hogy bedobja magát valami elbaszott-hősies tripla riztbergerrel a farkasok elé. - Nem bírnád el... hogy a felettesed legyek. És én sem. Szóval ez kurvára nem jó ötlet. - sóhajtom a fejemet rázva. - És amúgy sem lenne helyes. -