Meglepetésként ért, hogy a Jola-ra osztottak be. Biztos voltam benne, hogy az őrség tagja leszek, a Consilium láncos kutyája. Kellemes csalódás volt tehát, hogy olyan helyen kell szolgálnom, ami talán kevesebbszer kényszerít majd olyasmikre, amiket gyűlölnék megtenni. Talán.
Nem néztem utána Dobrik kapitánynak. Ez talán felelőtlenségnek vagy nemtörődömségnek tűnhet, de nem akartam, hogy előítélet alakuljon ki bennem pletykák és féligazságok nyomán.
Az új díszegyenruhámban indultam a bemutatkozó eligazításra. Nos ez nézőpont kérdése: az egyenruha előttem valaki másé volt, aki nagyjából hasonló méretekkel rendelkezett, mint én. Gondolom hálás lehettem, hogy legalább vérfoltok nem voltak rajta. Furcsa érzés volt a hajó folyosóin sétálni, mely még az ősidőkből maradt a seregre, akárcsak én. Kiszolgált, elavult vén katona volt, mint jómagam, de ettől valamiért jobban éreztem magam.
A tiszti pihenő elviekben nekem, mint zászlósnak, szabadon látogatható körlet volt. Nem értettem, a kapitány miért ide hivatott, a híd vagy a saját kabinja helyett, de nem ez nem is volt fontos. Valószínűleg.
Beléptem, feszes vigyázzba vágtam magam és tisztelegtem az első kapitánynak tűnő alak felé, remélve, hogy ő lesz Dobrik. Néha összezavartak a rangjelzések, kissé máshogy néztek ki, mint az én időmben.
- Kapitány, Holland zászlós szolgálatra jelentkezik, uram!

A tiszti pihenőben csak ketten tartózkodnak, mielőtt megérkezik a zászlós - kiről be kell vallanom, kissé megfeledkeztem, miután üzenetben magamhoz hívattam - az egyik természetesen én vagyok. A másik egy kadét, akinek alapból semmi keresnivalója nem lenne itt, ráadásul még egyenruhája sincs. Hogy mindezt tetézze, épp nagyon csúnyán kikap sakkban. Próbálom méltósággal fogadni a győzelmet, ha már ő sem hisztizik a vereség miatt, de annak képtelen vagyok ellenállni, hogy ledöntsem a királyát.
-Talán majd legközelebb. - Felborzolom a 10 éves fiúcska haját, majd intek neki, hogy sajnos apunak dolga van, aztán fel is állok, hogy vissza tisztelegjek.
-Pihenj. Mint kitalálta, én vagyok Dobrik kapitány. Régen az én dolgom volt üdvözölni minden újoncot a hajón, és bár már nincs esélyem erre, a tisztekre azért szorítok időt. Kér kávét?
Megvárom amíg a kölyök kimegy a szobából, és rendelek magunknak egy a különleges kapitányi kávéból, ami merőben máshogy, és más géppel készül, mint amit a legénység kap. Nem vagyok benne egészen biztos, de annak olyan  íze van, mint egy éppen hogy emberi fogyasztásra alkalmasra hígított vízkőtlenítőnek. Egyik első intézkedésem volt kidobatni azt a gépet, és lecserélni a kapitányi masinára, de az állomáson sajnos még mindig csak olyan kávét ihat az ember, ha nem tanácstag. Éppen azért, ha vissza is utasítja, akkor is kap egy csészével.
-Olvastam az aktáját. ÉS, figyelemmel kísértem a felépülését az ébredése után. Állítólag ön is egyike volt azoknak, akik részt vettek a nem önkéntes jelentkezők begyűjtésében. Ugyanakkor, és bocsásson meg a nyelvezetemért, nem tűnik akkora seggfejnek, mint akik általában részt vesznek egy ilyen hadműveletben.
A tiszti szolga közben meghozza a kávénkat, és már robog is tovább. Belekortyolok a sajátomba, melyet titokban már előre megcukroztak, hogy azt a látszatot keltsem, feketén iszom, mint valami vadállat, és újra Patrick-hez szólok.
-Őszinte leszek magával. A biztonsági erőink...megteszik ami tőlük telhető. Sokaknál ez emberfeletti, másoknál...ha igyekezne sem biztos, hogy jobban járnék vele. Több emberre van szükségem, akiben megbízhatok, és aki nem fogja halálba szekálni az újoncokat. Remélem ma kiderül, maga ilyen-e.

Egy egész kicsit meglepődtem a gyermek jelenlétén. Persze azt tudtam, hogy a Consilium törvényei szerint mindenkinek vállania kell, de valahogy mégsem tűnt egészen helyén valónak itt látni egyet a hajón, ami alapvetően mégiscsak katonai létesítmény volt. Sokat nem töprenghettem a dolgom, a fiú ugyanis sietve távozott.
Leültem, ahogy a kapitány kérte, és mert nem akartam udvariatlan lenni, nem utasítottam vissza azt a szánalmas kifogását a kávénak, ami a jövő generációjára maradt. Nincs szabadság, nincsenek filmek se versek se igazi zene, azt veszed el akit a Consilium rád erőltet, ez már önmagában is rémes, de, hogy ráadásul még rendes kávé sincs... Hát csoda, hogy az emberek elégedetlenkednek?
Tapasztalatom szerint nincs az a cukormennyiség, ami ezt a mérget ihatóvá vagy csak árnyalatnyival jobbá tenné, így nem is vesződtem vele. Biccentettem, mikor elém rakták, és ahogy volt, bele is kortyoltam. Vártam a szokásos túlépörkölt, túl keserű, már-már maró ízt, de az elmaradt. Meglepetten felnéztem.
- Ez... Nem rossz, uram.
Hangomban elismerés bujkált. Kíváncsi voltam, vajon ahogy a szabadidejét, úgy a jó kávéját is csak a tiszteknek tartogatja-e, de úgy ítéltem meg, ez kissé ellenségesen hangzanak ebben a megfogalmazásban.
Letettem a csészét és bólintottam.
- Tettem, amit helyesnek véltem, uram - feleltem - Ott és akkor ez tűnt az egyetlen járható útnak.
Csak a kétely kósza kísértete, csak egy árnyalatnyi bizonytalanság, amit megrezdülni engedtem a hangomban. ideje volt, hogy ne csak engem teszteljenek, nekem is információkra volt szükségem. Szövetségesekre, idővel.
Halványan elmosolyodtam.
- Akkoriban nehéz idők jártak, uram. Akadt néhány katona, akinek a bevetésével nem értettem egyet, de ez nem az én döntésem volt.
És akadt néhány, akit le kellett lőnöm, mint egy veszett kutyát, tettem hozzá gondolatban. Nem volt titok, ezt is tudhatta az aktámból. Akkoriban a katonák úgy hitték, mi előrébb valók vagyunk. Én nem így láttam.
- Az aktámból tudhatja, uram, hogy sohasem volt ilyen irányú panasz rám a szolgálati időm során.
Ittam még egy kortyot, aztán az asztal fölött sátrat formáltam a az ujjaimból, összeérintve a hegyüket. A kapitány szemébe néztem.
- Nem mondhatom, hogy megbízhat bennem, uram. Ha meg is tenném, miért hinné el? De egyet megígérhetek. Amíg nem ad parancsba olyasmit, amit egy diktatúrát szolgáló tiszt adna, én teljesíteni fogom a parancsokat.
Kimondatlanul hagytam, mi fog történni, ha olyan parancsok kapok, ami nem tetszik. De sejtettem, hogy a kapitány érti, amit igazából mondani akarok. Talán veszélyes volt már-már nyíltan kijelenteni, hogy nem ismerem el a Consilium irányelveit, de nem igazán volt veszíteni valóm. Minden izmom megfeszült, vártam. Most bármi megtörténhet, a hadbíróságtól az űrbe való kidobásig.

-Látom meglepődött - Jelentem ki kerek perec, és nem fejtem ki, hogy mire gondolok éppen. Egyenlőre Csak a fiam adott okot a csodálkozásra. - A srác a fiam. Nem bevett szokás családostól utazni, és őszintén szólva nem tudom, mennyire jó ötlet, az ő konkrét esetében azonban nem volt más választásom.
Biccentek aztán. Én magam ugyan nem vagyok oda a kávéért, sőt, szégyenszemre én voltam a hadsereg egyetlen katonája odahaza, aki a kávé,cigi,alkohol szentháromság fényében is ateista maradtam. Most is csak rengeteg édesítővel iszom, és csak mert a "papírmunka" már nem tart ébren.
-Az előző út közben jöttem rá, hogy nekem másfajta löttyöt adnak. De nagyon ne örüljön, be kell osztanunk, így mindenki csak egyet ihat naponta, az élelemmel pedig pláne ez a helyzet. Az indulást pizzával ünnepeljük, heti egyszer pedig rendes ebéd van, de azon kívül energiaszelet, és proteinpüré diétán él.
Aztán figyelmesen hallgatom amit mond, és párszor még bólintok is. A föld végnapjai tényleg nem voltak éppen utópisztikusak. Hirtelen nem is tudnám eldönteni, hol élnék szívesebben, ott, vagy itt? Igaz, itt nem lángol a levegő, és folyok a padló, szóval lehet mégsem olyan nehéz döntés.
-Sok aktát olvastam. De talán maga lesz az első, akinek elhiszem, hogy nem az egész kitaláció. TALÁN. ÉS akkor, ha már így szóba hozta, ezen a hajón az első parancs mindig az, hogy legyen észnél. Például, egészen véletlenül most egy olyan szobában van, ahol a kamerák nem működnek, ezért bármit mondhat, vagy kérdezhet, de fél perce ezt még nem tudta.
Hagyom, hogy ezt megeméssze, és addig végigmérem a tökéletesre vasalt fekete egyenruháját, mely éles kontrasztban áll az én hófehér kapitányi göncömmel.
-A második, hogy dokkolás közben kötelező viselni az egyenruhát. Út közben nem, csak az legyen magán, ami feltétlenül szükséges a feladata ellátásához. Rajtam sem fogja ezt látni soha, ha elindultunk.
Aztán a PDA-ra tekintek, és sóhajtok egyet.
-A rendszer szerint nőtlen, és el sem jegyzett még senkit. Kötelességem átküldeni pár hajadon nő aktáját, de az út közben nem kell választania. Ennél több haladékot viszont nem tudok adni sajnos. Ugyanakkor, ha van valaki, akit szeretne a hajón tudni, még most szóljon, és talán el tudom még intézni.