A hajó agya. A kapitány, az első tiszt, a navigátor, a tüzér tiszt, és a kommunikációs tiszt munkahelye. A kapitányi szék, és a hozzá tartozó terminál középen helyezkedik el, és őt veszi körbe a másik 4 munkaállomás. Illetve a bejáratnál található még négy további tartalék terminál, ha további feladatot kell itt ellátnia valakinek, vagy az egyik elsődleges meghibásodna. A terem másik végén, szemben az ajtóval egy hatalmas kijelző található, arra az esetre, ha valamit nagyban szeretnének megjeleníteni.
Maga a szoba mélyen a hajó belsejében található középtájt. A reaktorterem után ezt választja el a legtöbb tér és páncél a külvilágtól.
A hajó szabályzata kimondja, hogy legalább egy valakinek mindig itt kell tartózkodnia, még dokkolás közben is.
Egymagam ülök a parancsnoki hídon, a navigációs konzol előtt, és csak figyelem a monitort. Az űrutazás 99%-ában egy jól működő űrhajó remekül megvan a legénység közbeavatkozása nélkül, és csupán a biztonság kedvéért kell egy ember a hídra, hogy szemmel tartsa a dolgokat, arra az esetre, ha belecsöppennénk abba az egy százalékba. Ma én nyertem meg ezt a tisztességet, s még 3 órán keresztül kell itt ülnöm, amíg az auto pilóta visszavisz minket az űrbázishoz, hogy dokkoljunk vele. Nagyot kortyolok a kezemben lévő hatalmas, egyszerű fehér bögréből, és próbálok úgy tenni, mintha valami különösen finom, és meleg ital lenne benne, és nem csak relatív tiszta víz. A hajó szűrői ugyan tökéletes munkát végeztek, ezt aláírom, és nincs is furcsa íze ezúttal, sőt kellemesen semmilyen a zamata, és az aromája is, de mégsem tudok nem arra gondolni, hogy ez egy sokszorosan újrahasznosított lötty, s minden korttyal testnedvet cserélek a teljes legénységgel. nagyot koppan az üres bögre az asztalomon, és megtörlöm a szám szélét. Aztán ahogy meghallom az ajtó nyílását, hátrafordulok a székemben, majd felpattanok belőle, és tisztelgek az érkezőnek. -Asszonyom! Nem tudom, mi járatban lehet erre, hisz tökéletesen képes vagyok egyedül is arra, hogy üljek itt, és bámuljam a monitort, de nem fogom megkérdőjelezni, inkább gyorsan jelentést teszek: -Minden rendben. A burkolat sértetlen, és optimális sebességgel haladunk a cél felé. 2 óra, és 52 perc van hátra előreláthatólag a dokkolás megkezdéséig. Ha nem kerülünk forgalmi dugóba, szerintem tartani is tudjuk. Sokan kérdezik, nem-e furcsa érzés, hogy Amelia a parancsnokom, a nő, aki alapból is fiatalabb nálam, de bájos arcának köszönhetően még ennél is hihetetlenebb, hogy a relatív életkorunkban csupán tízenkevés év van. És nem, nem zavar, hogy a barátom húga a felettesem. Jól végzi a dolgát, ráadásul olyan pozíciót tölt be, amire engem sosem tudnának rávenni. -A bázis már fogadta a jelzésünket. Úgy tűnik ez egy rutin landolás lesz. Minden a legnagyobb rendben, asszonyom!
Régen vártam, hogy leszálljunk, hogy végre ne csak a saját legénységemet nézegessem nap mint nap. Most? Nem is tudom, már megszoktam, a Jola lett az életem, persze, ott voltak mások is, akik a Volentisen éltek, akiket szívesen láttam, de már nem volt meg az az izgalmi faktor. Lehet, már én is kezdek a kiégés csúcsára jutni? Szomorú lenne… Mivel nem nekem kell most a parancsnoki híddal foglalkoznom, így aztán keresek magamnak más elfoglalnivalót, mindig akad, főképp, akkor mikor dokkolni készülünk, sok utópapír, naplóbejegyzés, részletek és minden más, amit le kell adni, át kell nézni, hogy megvan-e, így aztán elsüllyeszt a sok formaiság, ami szükséges ugyan, de nem feltétlenül mondanám mindig hasznosnak. Ilyenkor lehet még a maradandó hibádzó dolgokért futkorászni, így végül az utam mégis csak a parancsnoki híd felé tart, Crash kihagyott egy naplóbejegyzést, és az kéne az új planétáról, még ha a többit átlagban el is felejti, az az egy csak legyen meg. Alex nagy haverja, lehet is, de attól még teljesítse a kötelességét nyugodtan, nem fog megártani neki ez. Nyílik az ajtó, és szalutálnék, hogy megérkeztem, azonban az asszonyom a földhöz csap szinte. Asszonyom? Asszonyooom??? Nem negyven éves maca vagyok, akit így lehet hívni?! Akaratlanul is mordulok egyet. - Shepard parancsnok – fűztem hozzá szúrósan, miközben elkezdtem hallgatni a jelentést. Mily érdekes, nem történt semmi, csak a szokásos rutin, nem hiszem, hogy pont ebben a kevesebb mint három órában fogok én aggódni bármiért is a hajón. Ennél rázósabb helyzetekben is voltunk már. Crashre tekintek figyelmesen, és ha mellettem lenne éppen, akkor egy öklöst vernék a gyomrába minden teketória nélkül. Szememet forgatom, ahogy lassan közelítek hozzá. Jól gondold át katona, hogyan hívsz! - Nagyszerű Dobrik parancsnok helyettes – hangsúlyozom ki okkal a rangját, hogy maradjunk ennél, bár elég rugalmas vagyok ebben, akár Améliázhat is, csak ne Alex társaságában. Ingább vagyunk egy nagy család, mint egy udvarias legénység, nem várom el a rangomat tőlük, de azt semmiképp sem engedélyezem, hogy asszonyomnak nézzen. Bő 10 év múlva talán, de most nem. – Ha kérhetem, Dobrik parancsnok helyettes – futom le az udvarias köröket csak azért is, csak észbe kap a drága még időben, és átgondolja mit ejt ki a száján. – Asszonyom megnevezést hagyja el. Kimondottan javaslom – a „kimondottant” megnyomom egy gonosz vigyor kíséretében miközben tartom magam a magázó formulához. Alex a formaiság embere, én annyira nem, jobb szeretem, ha tudom, ki van alattam és felettem, nem pedig csak az udvarias bájolgás fest meg egy látszatot. – Mellesleg azért jöttem mert az U-22-es planétáról nem adta le a napló bejegyzést, ebben a 2 óra 52 percben ezt pótolhatja még, uram, vagy szólítsam Ethan bácsinak? – vontam fel a szemöldökömet egy szórakozott vigyorral. Nem is hangzik rosszul, pont olyan komolytalan, mint Crash.
Amelia - bár jól titkolja - egy végtelenül kedves, megértő nő. Nem az a tipikus porosz tiszt, mint amilyennek az Arkham cirkáló tisztjeit képzeljük el ezen a hajón. Van vele például ez a közös játékunk, ahol asszonyomnak szólítom őt, ő pedig úgy tesz, mintha ettől felrobbanna. Mindig lenyűgöz milyen beleéléssel játssza ezt a szerepet. -Ahogy óhajtja Parancsnok - jegyzem meg, elég hangosan ahhoz, hogy visszhangozzon tőle a szoba, és bár úgy tűnik hivatalos ügyben keresett meg, én mégis valami máson akadok most fent. -Ethan Bácsi...? Összeráncolt homlokkal nézek a nőre, kissé értetlenül a dolog felett. Nagyjából úgy érzem magam, mint azok a szerencsétlenek, akik álmukból felébredve először szembesülnek a szép új világgal, úgy, a hibernálás előtt fogalmuk sem volt a Föld sorsáról. Ehhez képest gyorsan túlteszem magam rajta. -Ahhoz képest, hogy múlthéten töltöttem be a 92-t, egész jól tartom magam azt hiszem. Ami a bolygót illeti...U-22? Az a gázóriás volt a gyűrűkkel ugye? Aminek nem voltak holdjai. Beszéd közben féloldalt visszafordulok a munkaállomásom felé, hogy képernyőre helyezzem az adott bolygót. Természetesen, mivel nem iktattam be, így név alapján hiába keresek rá, de a sorozatszámából tudom, mikor jártunk ott, így könnyű kikeresni. -Ó igen...az U-22. Az Ocan felszínéről is lehet látni, onnan szép kék a megfelelő időjárási viszonyokban, ahonnan mi nézzük viszont csak 3 elpazarolt szonda otthona. Persze...meg tudom írni dokkolásig. Egy gombnyomással kis ablakba teszem a bolygót, hogy a parancsnok távozása után hozzá is láthassak, előbb azonban visszafordulok hozzá. -Óhajt még valamit asszonyom?
Ethan – bár jól titkolja – egy végtelenül értelmes személy tudna lenni. Tudna, erősítem, tudna lenni. De néha rendkívül jól játsza el az idiótát, aki az idegeimre megy. Pár éve már velünk van, mégis vannak húzásai, amitől falnak mennék. Pedig szerintem már próbáltam leszoktatni az asszonyom megnevezésről, mégis elfelejti. Verjem bele a memóriádba? Akkor megmaradna? Vagy már halott ügy az egész és feleslegesen próbálkozok? Ne hidd azt, hogy alul maradnék, rossz ellenfelet választottál Ethan! Visszanyal a fagyi, amit megszereztél! - Aham, szerintem kimondottan jól hangzik. Jól passzol a… korodhoz – böktem végül ki szemtelenül. Nem, nem öregeztem le, csak éppen bácsinak neveztem. A kettő két külön dolog! És ő kezdte. Még ha van közöttünk az a bő hatvan év, nem tűnik úgy, hogy sokat változtatna… Ethan jó ember, a maga érdekes módján. - Igen, az lenne – bólintottam rá, nem akartam előadást tartani az U-22-ről, csak én tartom fejbe, hogy hol jártunk és miket néztünk meg? Oké, mit is várok Ethantól? Nem egy disszertációt a relativitás elméletéről, valószínűleg abba lehet az én bicskám is beletörne… Szuggerálom a szórakozott arcot, a világos tekintetet, ahogy elkalandozik, hogy miről is beszélünk. Várakozom, hogy bólintson, hogy igen, megcsinálja, bár én tudok a legénység sarkára állni, de ha lehet, elkerülném a módszert, míg lehet. Mindenki felnőtt, felelősségteljes, tudja mit csinál, nemde? Akkor egy kérő szó csak elég tud lenni a számukra is! Mereven nézek rá az asszonyom megnevezésre. Szórakozol velem? Szórakozz anyáddal, de ne velem, édesem! Még egy lépést közelebb léptem hozzá, és egy gyermeteg mosoly kíséretében lecsaptam egy tarkóra valót. – Khm, akartad mondani, hogy Shepard parancsnok, ugye? Én is így hallottam – mosolyogtam rá angyalian, mintha mi sem történt volna. Próbálj meg még egyszer asszonyomnak hívni, és valamitől búcsúznod kell. Nem voltam keménykezű… Általában, de azért azt hiszem, bőven rendet tudtam teremteni, ha Alex éppen eltűnt máshova. Nem mindig szívesen tettem, de ez volt a feladatunk, valamit fel kellett mutatnunk, bármennyire is jól szórakoztunk a Jola fedélzetén. Általában én voltam az, aki Alex és közöttem a rugalmasabb volt, de ha sürgetett a határidő, tudtam hatni az emberekre. – Köszönöm, Dobrik bácsi, hogy megteszi, igazán lekötelez – forgattam szemet szórakozottan, miközben hangomból nem veszett ki az ironikusság egy cseppet sem. Néha olyan komolytalanok voltunk, mint a gyerekek, vajon ez a Consilium adta hiba? Hogy ebben a vészterhes időben is vágyunk valami lélekfakasztóra? Az embernek szüksége van valami újra, valami boldogítóra, valami apró örömre, nálunk ez lenne? Hogy éppen az idegszálaimon akar játszani Crash? Milyen rossz emberrel kezdtél ki, hát nem tanultad még meg a Jolán, hogy a csajokkal vigyázni kell? Kellemesen rámosolyogtam . – Küld át, mielőtt leszállunk!
-Ezzel nem vitatkozom. - Megvonom a vállam. A korom, az valóban nem mindennapi. Azt hiszem elmondhatjuk, hogy egészen sokáig húztam ki, az egykori egységem háromnegyed órás átlagához képest. Ami azt illeti, ha még mindig a földön lennénk, már nyugdíjba mehettem volna. Fel is ajánlották a rohadékok egyébként, mint választási lehetőséget a hibernálás helyett. Lett volna 3 napom kiélvezni... -De, Minden tisztelettel, Parancsnok. Már így is túlságosan...fiatalos az arca. Ha bácsinak szólít, akkor aki hallja jobbal hiheti ön 20 évesnek, vagy kevesebbnek. Eléggé feszültnek tűnik valamiért. Már azon túl, hogy az idegeire megyek. Az tiszta sor, de mintha még valami zavarná, és egész biztos, hogy semmi köze egy hiányzó jelentéshez, egy teljesen értéktelen bolygóról, ami méretéből adódóan esélyes, hogy relatív rövid időn belül, a következő 1000 évben ki fog lökődni a rendszerből. -Meglesz. Viszont, ha megengedi, minden rendben? Kissé aggódva nézek rá. Vele nem állunk annyira közel, mint a bátyjával, de mégis 2 éve vagyunk egy hajón. Hátat fordítok a munkaállomásomnak, és annak szélének támaszkodva nézek most egyenesen vörös hajú parancsnokom szemébe, mintha így kutatnák a válasz után. -Egyébként, Dobrik Bácsi a kerület perverze volt...és igen, az apám is egyben. A lényeg, hogy amíg még megvan mindkét szemem, rá azért nem hasonlítok. Nem szoktam a családomról beszélni senkinek. Nincs rá okom. Ha feltétlenül akarok velük foglalkozni, ott az alkohol. Viszont azt mégsem várhatom el, hogy "ingyen" nyíljon meg előttem. Más kérdés, hogy sokat nem árultam el. Nem volt jó kapcsolatom apámmal. Na bumm, senkinek sem volt a végére szinte. De azért talán ez is megteszi kezdetnek.
Crash-el lévő viszonyomat nem tudnám hova sorolni. Nem valami erős, de ha baja lenne, ott lennék, mint a legénység minden tagjáért. Mondhatni, olyanok vagyunk mint egy család, és nem gondolnám meg magam, ha bármelyikükért is tűzbe kéne tennem a kezemet. Nem… Sok időt húztunk már, sok mindenen mentünk át – volt jó és rossz egyaránt, ez tett minket csapattá. Nem egy egyszerű legénység voltunk, mindenkinek voltak hóbortjai, szokásai, amihez alkalmazkodni kellett, de azt hiszem, jól összekovácsolódtunk. Vészhelyzetben azonnal ugrunk, reagálunk. Akció-reakció.. Felkuncogtam. – Ez bók akart lenni? – döntöttem oldalra a fejemet. Pedig már harminc vagyok, mégsem éreztem sosem, hogy a korom adna bármilyen akadályt a számomra, mehetett az idő, én mégis másképp változtam hozzá képest, lehet fizikailag elévülök, de szellemileg semmiképp sem mondanám. Nem érzem harmincnak magamat, pedig papíron ez áll, pint ezért nem is érdekel. Nem vagyok egyike azon nőknek, aki sipákolnak, hogy jézusom, már 28 vagyok, már 32, már 36 és bumm negyven. Nem, talán ebben Henderson kiképzése is benne volt, hogy elfeledtette velünk az ilyen kis semmisségeket, és másra helyezte a hangsúlyt. Meglehet… Ránéztem meglepetten, majd összevontam a szemöldökömet… Crash-el sosem voltunk lelkizős viszonyban, általában elkerültem az ilyeneket, ha szenvedtem, azt jobb szerettem saját falaim között megoldani, mint mások előtt, ő most mégis megérezte volna? Mit? Miért? - Persze, miért ne lenne minden rendben? – tűrtem hátra egy vörös, festett tincset a fülem mögé, ahogy a taletemen húzogattam ide oda a táblázatokat, végül felnéztem a parancsnok helyettesre. Belegondolva, akár ő is lehetne a helyembe, nem választ el minket sok minden rangban, ő is kérhetné számon, hol az istenben a naplóbejegyzésem, mégsem akart sosem feljebb jutni, ahogy én sem a Kapitányi székért. Nekem perfekt volt ez, hogy a parancsnok lehettem, nem vágytam többre. Elég is volt, bennem nincs meg az a tartás, mint Alexben, aki képes a csapat élére állni és minden felelősséget a saját vállán viselni… Persze, én is tartoztam az embereinknek, de mégsem annyira, mint ő… - Perverze az apád? Áhh, már értem a néhai viselkedésedet – próbáltam elrugaszkodni a témától, nem értettem, mire ez a nagy hajtás… Természetesen, csakis viccnek szántam, amit nem palástoltam arcomon sem egy szórakozott vigyorral. De nem volt oly őszinte, mint szokott lenni, talán a leszállás okozta? Már elszoktam attól, hogy stabil talajt érezzek a talpam alatt. A hajózás magával ragadott… Félredöntöttem a fejemet, ahogy az arcát vizslattam. Olvastam az aktáját, tudtam, hogy milyen objektíven, ismertem, de sosem hallottam volna, hogy a családjáról beszél, maximum a nejéről… Azt is néha. Ethan nem volt sosem az, aki mesélt volna olyanokról, ami a szívének közel álltak volna, vagy ha igen is, akkor biztos nem nekem, hiszen ki voltam én? Egy viszonylagos barát és a parancsnok… Ez vajmi kevés a bizalom elnyeréséhez, amivel óvatosan kell aztán bánni. - Nyugi Ethan. Félszemű csak nem leszel. Az én kezem által nem hiszem, maximum a nejed… - ingattam a fejemet kacsintva. – Ennyit tudok garantálni! – engedtem vissza, most, hogy em asszonyomozott le. De azért nem felejtettem el azt a nyelv botlást, és szemmel fogom tartani ezért még…
Ártatlanul mosolygok a kapitányra, és megvonom a vállaim. -Csupán ténymegállapítás. Bók az lenne, ha hozzátenném, hogy a mosolya is szép, de a felettesemnek ilyet mondani szolgálatban nagyon nem lenne jó ötlet. Persze csak viccelődöm...többnyire. Mégis a legjobb barátom húgáról van szó, és főleg, az első tisztről. Ráadásul állítólag párja is van, nekem meg jelentést kéne írnom valami törpegázműről ami mellett úgy repültünk el, hogy vissza sem nézünk rá többet. Igaz, ez utóbbi ráér. Látom rajta, hogy nem teljesen őszinte, valami zavarja, és nem a béna kis bókom az. Mindemellett, valami fontos kell, hogy legyen, valami személyes, ha ennyire látványosan reagál rá. Legalábbis tőle látványosan. -Megérzés. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, valami személyes ügy, mert ismerlek már annyira, hogy ha köze lenne a legénységhez, már elmondtad volna. - Mondom, és közben elhagyom a hivatalos hangnemet én is. - Tehát, bizonyára semmi közöm hozzá, úgyhogy nem is firtatom. De ha szeretnél róla beszélni vagy segítség kéne, tudod hol találsz meg. Némán bólintok. Apám érzékeny téma, most mégis mosolygok rá, majd a szokásos könnyed hangnemben megjegyzem: -Az volt igen...ráadásul őt nem is zárták össze egy hajón az emberiség legszebb amazonjaival, szóval mentsége sincs. Állom a felettesem tekintetét, a feleségem említésére azonban elvesztem ezt a párbajt, és hangosan felnevetek. Na igen....Pressia...ha minden igaz még mindig a kiképzésen van. Remek...eddig csak a szemem akarta kikaparni, most meg tartanak neki egy továbbképzést az alap mellé, hogyan kedveskedhet még nekem ha összefutunk. -Tüzes kis menyecske az biztos...szinte már hiányzik... - mondom, nem kevés szarkazmussal. Nem hiszem, hogy túl kell magyaráznom a dolgot, főleg nem egy nőnek. Nagyon kevés házaspár kerül össze azért, mert nem tudnának meglenni egymás nélkül, vagy hasonlók. ami azt illeti, a kapitányunk szó szerint puskával a kezében állt mögöttem, amikor kimondtam az igen, ahogy az új hagyományok megkövetelik.
Ethan érdekes személy, akit sosem tudtam igazán megismerni. Persze, olvastam a lapját, látom Alexxel, mégsem mondanám, hogy oly közeli a kapcsolatom vele. Sok mindenen voltunk túl, volt egy-két nem kellemes kaland mögöttünk, de még mindig távoli, és erre csak most jövök, ahogy itt beszélgetünk. - Igen, valóban – zártam le, már-már nevetve a témát. Jobb nem belegabalyodni, bár rólam aztán könnyen lepereg, rugalmas vagyok én a szabályokhoz, csal Alexander a mániákus törvénytisztelő, amitől néha a falra is lehet mászni. Minden formulát be kell tartani, mert nem úgy van… Felsóhajtottam. Hazatérünk. Vártam is és nem is. Nekem a hajó otthonom, de a régi ismerőseket jó lenne látni kimondottan, főképp egy ismerőst. Ez nyomasztott, hiszen Marcot úgy sem láttam egy ideje, és nem hiszem, hogy most fog eljönni az ideje. Legalábbis ha jól sejtettem. Megemelve a szemöldökömet , figyelem. Ethannak voltak jó megérzései néha, nem mindig, de ha az a néha bejött, akkor viszont nagyon jók. Most is megérezte, lehet látszik rajtam? Bár, igyekeztem elnyomni a vonásaimon, vagy csak egy kicsit ismerjük már annyira egymást. Végül i is mindkettő benne lehet a pakliban. – Kösz, Ethan – bólintottam egyet, és evidensen azt mondtam volna, hogy minden rendben, nem firtattuk volna tovább és itt vége is, távozok, ő pedig megcsinálja a feladatát. Igen, valóban, talán így jobb lett volna, de végül aztán nem fordultam el, hanem szépen leraktam a tabletet. – Öhmm – ráncolom össze a szemöldökömet. – Szerinted, mire kell egy rakat állomásozó az Ocanon, akik természetesen nem a telepeseket védik? – eveztem bele a témába. Csak kíváncsiság, nincs ebben semmi rossz. Cloris ott van, és rakjuk hozzá, hogy Marc is, és egyik sem a telepen… - Ellenállást ily gőzerőkkel keresnék? – tettem fel a gondolatomat. Meglehet, de ahhoz túl sok a homály. Túl keveset mondanak, már pedig minek eltitkolni a nyilvánvalót. – És hogy ezt én például miért nem tudhatom meg? Nincs hozzáférésem ilyen aktákhoz a rendszerben… - húzom el a számat, miközben az ajtó felé nézek. Ha valaki bejönne, akkor csak intve távoznék, de nem fülek hallatára beszélgetnék el itt erről Ethannel. Pressia említésére csak felkuncogok. Ethan még nem is tudja… Ahogy Alex sem, hogy Theodora és Pressia bizony nem sokára a legénységünk tagja lesz… Aj-aj-ajjj, micsoda meglepetés. – Lehet, nem is fog olyan sokáig – jegyeztem meg, és lenyeltem a nevetést, és igyekeztem baromiiiii komoly képet vágni, amiről csak a pókerarc van meg, de nem ment könnyen, hogy Ethan vizsgálta az arcomat. Bár most már akár ki is derülhet, ki tudja…
Biccentek. Valamiért nem számítok rá, hogy tényleg megosztja velem a problémát, de aztán feszülten pihenek, amikor mégis beszélni kezd róla. Az, hogy csapataink vannak a bolygón, akik nem a telepeseket védik cseppet sem lepne meg, az már inkább érdekes, hogy számára ez miért szempont? Felemelem a bögrém, és kiiszom belőle a maradék vizet, majd karba fonom a kezeim. -Úgy gondolod, titkos küldetésre küldték őket. - felelek a kérdésre, mondhatni kérdéssel, kivéve, hogy ebben nincs kérdőjel, azt kijelentettem. Először azonban a lázadók kérdését rágom meg, hisz ha valamiben, abban szakértőnek számítok. -A Consilium mindig is kemény kézzel bánt velük. A földön hetekkel az után is bombázták az ottani lázadók vélt rejtekhelyeit, miután már tudták, hogy nemsokára már nem lesz itt semmi, szóval elképzelhető. Ellököm magam az asztalomtól, és továbbra is beszélve elkezdek járkálni. -Persze, ezt leginkább azért tették, hogy mindenki azt higgye minden rendben van, meg mert úgyis tudták, hogy nem érdemes spórolni semmivel amit nem visznek magukkal. A lényeg, hogy szerintem nem a lázadásról szól.. Lenyúlok a konzolomhoz, és a képernyőre hozom a legutóbbi utunk menetrendjét. Nem, ennek semmi köze ahhoz, amiről most beszélünk, de segít koncentrálni. Legszívesebben az Ocantis fajról hoznám be az anyagot amihez hozzáférek, de lássuk be, az gyanús lenne. ezek a gépek mindent rögzítenek. -Első körben az a fontos, hogy minél többet megtudjanak a bolygóról, de felteszem ezt már megtettük. ezek után konkrétabb dolgok kellenek. Infrastruktúra, vezetőség, és egyéb gyenge pontok. A bolygón nincsenek gyárak, a kommunikációról pedig nem tudok semmit, de azt hiszem, mintha hallottam volna valakitől, hogy egyetlen vezetőjük van. Ha kommandósok dolgoznak lent, ő az egyetlen valós célpont...megfigyelésre, vagy bármi másra... Gondolataimba mélyedve alig fogom fel a megjegyzést az én drága napsugaramra. Ritkán gondolok rá...vagy legalábbis remélem, hogy ritkábban, mint egy normális kapcsolatban tenné valaki. -Persze-persze...nemsokára kikötünk...feltétlenül beugrom majd egy családi vacsorára - mondja a szám, az agyam minden közreműködése nélkül, mert az továbbra is ezen pörög. - Felteszem nem puszta kíváncsiságból érdekel, miért vannak katonáink a felszínen. Kár lenne rákérdeznem miért ugye?
Hétf. Jan. 01, 2018 4:06 pm
