Ami igaz, az igaz: ittlétem napokban szinte még nem is mérhető, könnyebb, ha órákban fejezzük ki potyautas titulusom meglétét, viszont érkezésem óta furcsa dolgok történnek a hajón. Magam is belátom, a véletlenek egybeesése érthető módon ad okot rossz előérzetre, hiszen senki sem szereti a hívatlan vendéget, akkor pedig hatványozottan terhessé válik jelenléte, ha még többekben gyanút is kelt egy párhuzamosan folyó cselekmény sor miatt. Egyelőre egészen biztos, hogy egyedül vagyok a jelenlévők közül azzal a gondolattal, ami igazság szerint tény, miszerint az égvilágon semmi közöm sincs a háttérben folyó eseményekhez. Na, de hogyan próbáljam meggyőzni a parancsnoki hídon lévőket? Azt hiszem nem sikerülne, most még biztosan nem.
Mivel teljesen kipihentnek érzem magam, aludni nem tudok, nem is biztos, hogy tudnék a pár órával korábbi történések miatt, ugyanis F8T egyelőre úgy döntött nem bízik bennem és ennek jól látható jelét is megmutatta, mikor rám zárta az Elkülönítő ajtaját. Csupán az mentett meg egy ott töltött éjszakától, hogy a javítás után a Gépházból visszaérkező Samnek volt még annyi energiája, hogy ki tudott szabadítani. Most viszont, pár óra elteltével újra a felszállástól, betegség miatt távol maradó közlegény kabinjában, az ágyon fekve gondolkozok az ott hallottakon, egy esetleges hajón lévő szabotőrről, vagy szabotőrökről…
Bőségesen az éjszakában járva a nagy semmittevés közepette harmadjára is a végére érek a fal 10x10centiméteres fémelemeinek végigszámolásával, amikor egy valami határozottan feltűnik. Az ágy végében lévő egyik fémlapocska, mintha egy kissé kiállna a síkból, mintha nem pontosan illeszkedne a többihez. Ez feltehetően egy általános vizsgálódással észrevehetetlen, de így, több mint feltűnővé válik. Néhány apró mozdulat után észrevehető, hogy ezt a részt körbevágták, kiemelték, majd többször is megmozdították. Óvatosan emelem ki a helyéről, mely mögött egy keskeny kis résben egy fecni és egy speciális lap rejtőzködik. Kíváncsiságom jóval nagyobb annál, hogy csak úgy feledésbe merüljön legújabb felfedezésem, így kiveszem egy kis vizsgálatra, amit találtam.
A fecnire egy betűkből és számokból álló kódsor van felírva, a lapocska pedig első ránézésre egy szimpla áttetsző anyagú semmiség, azonban megfelelő szögből nézve, a fényben megcsillantva kirajzolódik belőle egy ujjlenyomat. Úgy érzem ez az a pillanat, amikor szólnom kellene egy magas rangú tisztnek, mert innentől újabb kérdéseket vet fel a távol maradó közlegény kiléte, a lenyomat gazdája és a kód is, ami talán a hajó egyik magas szinten védett helyiségét védi. Kezdem azt érezni, hogy egy kibontakozó disznóság kellős közepébe sikerült megérkeznem, mintegy színesítve a hamarosan megkeveredő vizet.
Időm, akár a tenger, a hajó pedig bejárható nagyságú ahhoz, hogy feltérképezzem azokat a helyeket, ahol ilyen szintű védelemmel vannak ellátva az ajtók. Nos, akkor keresésre fel…

…Úgy számolom, hamarosan hajnalodik, így, ha még az első koránébredő előtt be akarok jutni erre a helyre kicsit körbenézni, igyekeznem kell. A jó néhány magas szintű beléptető rendszerrel ellátott helyiség közül eddig három nem engedélyezte a bejutást, de talán a negyedik helyen, a Töltetraktárnál szerencsével fogok járni. A fecniről szinte már megtanultam a karaktereket, így egymás után sorba viszem be a rendszerbe, mely meglepetésemre elfogadja azt és kéri az ujjlenyomat megadását. Érzem, hogy kíváncsiságom bajba fog keverni, de innen már nincs visszaút. Óvatosan helyezem a panelre a lapocskát, majd a rendszer némi hezitálás után elfogadja azt, az ajtó zárjai pedig sorra egymás után engednek a parancsnak. A kijelzőn az engedélyezett belépés felirata villog, alatta a belépő személy nevével: Katrina Gardel hadnagy
Azt hiszem lassan már semmit nem fogok érteni, de továbbra is töretlenül haladok előre és már emelem is a kezemet az ajtónyitó panel felé, ám teljességgel úgy érzem, mintha csak egy méhkasba nyúlnék.

Nem kell túl sokáig várnom a méhkas felbolydulására, hisz még a lábamat sem tudom betenni a raktárba, máris nyakon csíp az egyikük. Könnyen lehet, hogy én vagyok túlságosan elővigyázatlan nyomozásom sajátos elkezdését illetően, de az is lehet, hogy valaki túlontúl is résen van valamiért ezen a hajón...
A felszólítás után néhány másodpercig némán és mozdulatlanul figyelem a kijelzőn villogó nevet, de a hang irányába se kell fordítani a fejemet ahhoz, hogy tudjam ki az, aki arra utasít, hogy hagyjak fel belépési szándékommal.
- Mit keresett a hálókabinom egy rejtett zugában az Ön belépési kódja és ujjlenyomata Gardel hadnagy? – mondatommal megtöröm a csendet és miközben a parancsnak engedelmeskedve lassan a magasba emelem mindkét kezemet, a navigátorra sandítok
- Ki a hajóról hiányzó közlegény Katrina? – kezeimet fejem mellett tartva óvatosan fordulok a rám fegyvert szegező nő felé. Nem teszek hirtelen mozdulatot, nem akarom kihívni magam ellen a sorsot, próbálok nyugodt hangon, érthetően kérdezni.
Azzal is tisztában vagyok, hogy túl sok így elsőre a kérdés, talán választ sem fogok kapni rájuk, de érzem, hogy egy valamiből kevés van a birtokomban. Az időből, mely minden szempillantással csak fogy és fogy, így a lehető legjobban kell kihasználnom a még rendelkezésre állót.
- Mégis mi folyik itt hadnagy? – vágok értetlen ábrázatot, mert túl kusza a kép és szeretnék a lehető legtisztábban látni. Nem szabad azonban azt sem figyelmen kívül hagynom, hogy talán Katrina az a bizonyos szabotőr, akiről Samantha beszélt pár órája és ő az, aki megrongálta az Arkan kommunikációs rendszerét. A beosztása és a képességei megvannak ahhoz, hogy mindezt feltűnésmentesen végezze. Még az is könnyen megeshet, hogy egy közlegénnyel játszik össze, méghozzá azzal, akinek a szobáját jelen pillanatban is foglalom. Vagy lehet egy óriási átverés elszenvedője vagyok?

Kezeimet a megadás jeleként a fejem mellett tartom, nem túl magasan, de nem is túl alacsonyan, pontosan abban a magasságban, hogy cselekedni tudjak, ha a helyzet illetve a szükség úgy kívánja. Már pedig előbb vagy utóbb, de lépnem kell valamit, mert vagy szimplán le fognak lőni, vagy amire kisebb az esély, hogy sakk matt helyzetet kapok és elfognak, de akkor egészen biztos, hogy az Arkan fogdájában töltöm a maradék időmet.
- Rendben, hadnagy és egészen biztos abban, hogy ezért maradt távol a szolgálattól? – figyelem a csüngő táblagépet és alig láthatóan, de lopom kettőnk között a távolságot. Nem látványos, mert úgy teszek, ahogy a parancs szól, nem kell megismételni, nem kell fegyelmezni, zokszó nélkül teszek eleget az ukáznak, miközben megállás nélkül kattogok odabent, keresem a gyenge pontot, a támadható felületet.
Tudom, hogy Gardel hadnagy rendkívül képzett, elég csak ránézni, a tartása, a járása, a szavai hanghordozásának keménységéről már nem is beszélve, egyértelműen kitűnik a katonai múltja és jelene, még akkor is, ha most éppen nem egyenruhában fog rám fegyvert.
- A hálókabinomban találtam a kódot és a lenyomatot, egy ügyesen álcázott helyre rejtve és gondoltam egyedül járok utána a rejtélynek, mielőtt olyasvalakivel beszélnék, aki nyakig benne van valamiben. – nyugodt vagyok, de ugrásra készen lesem a pillanatot, hogy mikor jön el az én időm a támadáshoz. Ki kell törnöm, mert a rám szegezett fegyverből áradó fenyegető érzet béklyóként kezd nehezülni végtagjaimra, az időm a lehetőségeimmel együtt másodpercről másodpercre csökken, ám akkor meglátom azt a helyzetet, amire vártam. Cselekednem kell.
Katrina egy szemvillanásnyi időre leemeli rólam a tekintetét és ezzel egy időben az eddig két kézzel stabilan tartott fegyvert magára hagyva próbálja inaktivitásra bírni a raktár ajtaját. Hirtelen mozdulok, de muszáj is ekképp cselekednem, mert tudom, hogy rendkívül múlékony a támadásra helyezhető idő. A legfontosabb célom most az, hogy mielőbb lefegyverezzem, illetve, hogy ne kerüljön elsütésre a pisztoly, mert ha így lesz, ide fog csődülni a legénység összes tagja.
Egyszerre mozdulok kezeimmel, én egy kissé előre jobbra térek ki, hogy kikerüljek a célkeresztből, jobb kezem alulról a navigátor fegyvertartó keze mellé érkezik mintegy ellentartásként, míg a balom egy gyors oldalirányú csavarással próbálja átjátszani a pisztolyt a jobb kezembe. Mozdulatom gyors és van egy fél szempillantásnyi előnyöm, de ellenfelem is ízig-vérig katona, aki nem fogja hagyni magát. Nem tudom mire lesz időm, de amint fémet fogok, megpróbálom azonnal kiejteni a tárat, illetve eltávolítani a lőszert a töltényűrből. Két egymást követő mozdulatról van szó, melyből fogalmam sincs mennyi sikerül. Rizikós, de nem lehetetlen.

Sajnálom, hogy nem tudjuk konfrontáció nélkül megbeszélni a kialakult helyzetet, de valljuk be, ezt a kora hajnali találkozót akárhonnan is nézzük, nem lehet szép szóval átbeszélni anélkül, hogy úgy vezetődne le a felgyülemlett feszültség, hogy mindenki mosolyogjon a végén. Hiába küzd Katrina a saját kitörni készülő szörnye ellen, én már tudom, hogy elő fogom csalogatni belőle másodperceken belül.
A megjegyzésekre nem reagálok szóban, csupán egy apró fejrázásban fejtem ki véleményemet, ami felvezetése a soron következő lépésemnek. Nem szeretném bántani a navigátort, még akkor sem, ha ez a másik oldalról közel sincs így, de nem gondolom, hogy, ha pépesre verjük egymást, megoldja ezt a félreértést. Bár… szó se róla, most mégis ennek kell következnie, ha nem szeretnék golyót a szemeim közzé.
És már cselekszem is, hirtelen mozdulatommal megkaparintom a fegyvert, melyből szemvillanásnyi idő alatt a folyosó padlózatára ejtem a tárat, egyedüli szerencsém, hogy az itt használt kézifegyverek kialakítását nem bonyolították túl az utóbbi időben, így használatuk évtizedes elmaradásomra is tekintettel van, hiszen kezelése ugyanolyan, mint annak idején. Vállalom az ellentámadás okozta fájdalmat, amit ugyan én magam nem érzek, testem viszont annál inkább megsínyli, ennek megfelelően szám azon nyomban felreped és vérezni kezd, ahogy találkozik Katrina kőkemény könyökével. Az utolsó mozdulatot már nem tudom megtenni, mielőtt kiüti kezemből a pisztolyt, a töltény a csőben marad, de a fegyver néhány méterre földet ér tőlünk.
Részsiker, de legalább nem dördült lövés és ami fő, hogy még mindig élek. Következő támadásomat addig kell megindítanom, amíg a közelemben van, ennek megfelelően pedig kihasználom termetemet és férfi mivoltomból fakadó testi erőfölényemet. Egy vipera sebességével próbálok lecsapni és erősen megmarkolni a közelemben lévő jobb kart, hogy egy mozdulattal közel húzzam magamhoz, de csak éppen annyi időre, míg kibillentem egyensúlyából és egy jól ismert átvető mozdulattal a földre vigyem. Tudom, hogy számtalan jobbnál jobb megoldást lehetett volna kivitelezni, de nem célom, hogy megüssem ellenfelemet, egyszerűen csak megpróbálnám jobb belátásra bírni az erőszak mezsgyéjén egyensúlyozva. Ha sikerül a tervem és földre viszem, további cselekedet nélkül inkább vállalok be egy ütéssorozatot is akár, csak tudjam elmondani, amit akarok.
- Senkinek sem akarok ártani a hajón hadnagy, kérem hallgasson végig! – nem tudom van-e annyi időm, hogy elmondjam a mondatomat, de valahogy el kell érnem, hogy ne lásson az Arkanra veszélyesnek, illetve ne akarjon következő szemvillanásával azon nyomban megölni.

Egészen biztos vagyok abban, hogy még magamnak sem vallanám be azt, hogy vannak olyan pillanatok, mikor kifejezetten jól jön, mondhatni előnyömre válik, hogy egyáltalán nem érzem a fizikai fájdalmat. Nos, ez a mostani összecsapás ékes példája annak, hogy miként lehet apró másodperceket, ezzel együtt pedig egész gondolatmeneteket megtartani anélkül, hogy valaki szó szerint kiverné a fejemből a támadássor elképzelését.
Az elemi erővel érkező könyökös telibe talál, a testem kénytelen kelletlen reagál is rá, mert apró vércsík jelenik meg a szám szélén, valószínűleg szépen be is fog dagadni a nap végére, na, de ennyire ne szaladjunk előre, mert a bedagadt arcot és a nap végét még meg is kell élni valahogy, a helyzet pedig pillanatról pillanatra változik.
Tervemet siker koronázza, hiszen Katrina a folyosó kemény padlózatára csapódik, de kreatív harcosként lép és megragadja a kínálkozó alkalmat, hogy fél térdre kényszerítsen. Nem figyeltem, így teljes joggal bűnhődök, a navigátor pedig szemfüles mozdulattal kulcsol és térdeltet maga mellé. Mondandómat ugyan elmondom a hadnagynak, de ellenfelem még az előző figyelmetlenségemet kihasználva továbbfűzi az ellentámadását és ügyes mozgással mögém kerül úgy, hogy kezei a nyakam köré fonódnak. Mint, ahogyan a kialakult helyzet is kiválóan érzékelteti, van annak is előnye, hogy az ember alapvető gyorsaságán felül olykor-olykor teljes felszerelés nélkül, pizsamában áll neki a harcnak, mert így nem veszít értékes tizedmásodperceket a fekvő helyzetéből történő feltápászkodással. Szellő könnyedséggel, de villám sebességével mozogva kapja el nyakamat, majd kisvártatva reagál szavaimra, amit én sem hagyok szó nélkül.
- Rosszul méri fel a szituációt hadnagy. – kezeimet a tiszt szorosan tartó karjára helyezem és próbálom húzó mozdulattal lefejteni nyakamról. – Gondolja, hogy olyan kedélyesen elcsevegtem volna magukkal a gépházban, ha forralok valamit a hajó ellen? – érthető módon nem igazán tudjuk egymást meggyőzni, ezért újból támadásra szánom el magamat.
Fél térdre ereszkedve nem is olyan vert ez az állás, mint amilyennek elsőre tűnik. Gardel hadnagy mögöttem, kezei a nyakamon, az enyémek az ő karján, ebből a satuból csupán csak egyetlen jó megoldást látok a szabaduláshoz, ha nagy erővel hátrafelé fogok rugaszkodni. Amint elhagyják a számat az utolsó szavak, nekiveselkedek és megpróbálom ellenfelemet a Töltetraktár ajtajához préselni. Sok erőt viszek ebbe a megmozdulásba, és ha sikerrel járok, talán még a raktárajtó is enged az erőszaknak és kinyílik előttünk, hogy egyenesen bezuhanjunk rajta.