Lépteim nesztelenné válnak a hálókörzetben. Egyszerre értem és értetlenül állok a dolog előtt. Miért pont a hálókörzetbe titkoljuk a kilétünk? A közlekedésünk? Ahol a legnagyobb a veszély ránk, hisz itt vagyunk a legvégtelenebbek? Persze vannak, kikben titkos vágyak lobbannak fel. Az emberi akarat gyenge, még egy katonánál is. Többször is szorgalmaztam eme állapotok megszüntetését, eddig eredménytelenül. Javaslatokat tehetek, ha a felelet nem, nem forszírozom tovább. Elfogadom azt, zokszó nélkül. S lám, most mégis az egyik döntés megkérdőjelezésére készülök. Hihetnék ezt a laikusok, de nem azok, kik ismernek engem - bár nem tudom ki lehet eme személy. Engem ismerni? Meglehet saját anyám, testvéreim, de még férjem sem tudja igazán, hogy ki is vagyok. Hát én? „Báb” Hallom a hangot, mely nem is oly régen hangzott el. Ebben nincs kétségem, minden katona az. A kadét további szavát sem cáfolom meg, nincs a kezembe elegendő bizonyíték, hogy ezt megtegyem. De minden hasonló árulásért kemény büntetés jár. Keményebb, mint a száműzetés, egy oly bolygón, ahol… A kapitány vagy túl elnéző, vagy túl kegyetlen ha életben hagyja. S tudni akarom, hogy melyik. Szokatlan makacsság lesz úrrá rajtam. Utoljára a kiképzésemen éreztem ilyet, amikor még képtelen voltam végrehajtani a feladatokat. Addig és addig próbáltam, amíg nem sikerült. Szemben látom meg az apró szemetest, mely mozogva közlekedik a célom előtt. - F6T… - szólítom meg az életlen masinát, mely pittyegve fordul felém, vagyis mozgásából erre következtetek. Nem tudom, hogy ezen egyszerű szerkezeteknek van-e lelkük, személyiségük, mégis amint észlel, menten kereket old. Kelletlenül húzom el a számat, miközben a kabin ajtaja előtt megállok. Egy pillanatig tétovázok csak, majd hangosan kopogok be az ajtón. - Kapitány, itt Katrina Gardel hadnagy. Beszélhetnék önnel? Fontos lenne - szólítom meg az ajtó túloldaláról. Ha amaz kinyílik ha kell kéretlenül lépek be - erre az egy engedélyre sose vártam még. Ha meg nem, akkor csak türelmesen állok az ajtón, kezeimet a hátam mögött összekulcsolva, egyenes háttal.
- Jöjjön be, hadnagy! És ne ijedjen meg! - érkezik rögvest harsány feleletem Katrina kérésére, melyet tompít a köztünk húzódó fém ajtó. Magam is elé sietnék, hogy beengedjem, de jelenleg... Hát, mondjuk úgy, hogy leköt valami más. A kabinomba belépve Katrina nem jut túl messzire, a szobát ugyanis padlótól berendezési tárgyakig szanaszét heverő ruhák, táskák, fegyverek, kések és mindenféle személyes holmi borítja. Széles mosollyal fordulok a belépő felé a káosz közepén, a szekrényem előtt állva, melynek méretei meghazudtolják a fizika törvényeit és azt, hogy ennyi kacatot hogyan tudok bepréselni abba a kis dobozba. - Oh, Hadnagy! Éppen nagytakarítok - jelentem büszkén, bár a szoba inkább hasonlít a Harmadik Világháború egy újraértelmezett rekonstruálására, de remélem, ezt Katrina nem veti a szememre. Tudom, hogy rendetlen vagyok, és tiszta hülyeség, hogy a rendrakáshoz előbb még nagyobb kupit kell csinálni. Akkor mi értelme rendet tartani? Összehajtogatom a kezemben tartott felsőt és az egyik frissnek és épnek tűnő kupac tetejére polcololom, majd az egész ruhatornyot átemelem a szekrénybe. Kicsit neki kell feszülnöm, hogy azzal a magassággal beférjenek az egyik polcra, de hát ami nem megy ésszel, abba fektess bele kétszer annyi erőt... - Miben lehetek a segítségére? Ugye nem észleltek semmit a radaron? Ha most félbehagyom a rendrakást, biztosan nem fejezem be ebben az évezredben... - sopánkodom, és felkapkodom a földről az elszórt ruhadarabokat. Bedobálom őket hanyagul az egyik kosárba, hogy ne legyenek útban és ülőhellyel tudjam kínálni a nőt. - Foglaljon helyet! Elnézést a kupiért, a kabin az egyetlen hely, ahol kiélhetem a szétszórtságomat. A rendrakás pedig segít gondolkodni... Mindig csak kiborítom a földre az összes ruhámat és újra elpakolom őket, ha le akarom kötni az agyam - legyintek felé, és remélem, érti, mire célzok. Az űrhajón és azon túl egyikünk sem engedheti meg magának, hogy egyszerű halandóként éljen és gondolkodjon. A rend, a fegyelem, a precizitás az életünkbe kerülhet, úgyhogy ezt el is várom a legénységem minden egyes tagjától, és igyekszem nekik összeszedettségben példát mutatni. De hogy emellett még a szobám karbantartására is maradjon elég energiám... Azzal már túl sokat kérnek tőlem. - Nem bánja, ha közben folytatom? - Katrina nem olyan típusnak tűnik, akit zavarba hozna néhány női fehérnemű látványa, nekem pedig tényleg szükségem van rá, hogy lekössem valamivel a kezem, míg szót váltunk.
Az engedély hallatán lassan nyílik ki az ajtó, s ahogy belépek kedvenc szemetesünk pittyegve lohol el mellettem. Pont az ellenkező irányba, amelyre az előbb láttam elmenni. Nem foglalkozom most vele, történetesen fontosabb dolgom van. Viszont ami fogad… Az maga a káosz. Arcomon nincs meglepődöttség, mégis belül elborzaszt a látvány. Minden szana-szét hányva, a makulátlan rend egy halvány csírája sem fedezhető fel a kabinba. Nagy levegőt veszek, ám Kapitányom megelőz. - Érthető, Asszonyom - felelem a büszkén álló nőnek. Mindenki máshogy dolgozza fel a stresszhelyzetek. Számomra a testedzés az, mely segítséget nyújt, az ő számára… Úgy tűnik a hirtelen eszébe jövő takarítás. De az is meglehet, hogy nem is erről van szó. Hespera kapitány arca nyugodt, mosolygós. Gondtalan. Magam csak a szemöldököm vonom össze, s az ajtó mögött állva, kulcsolom hátul össze karjaimat. A vékony teremtés mindent megtesz, hogy ezernyi ruhája beférjen az apró kis szekrényünkbe. - Nem, Asszonyom. A radaron minden rendben, egyéb esetben legfeljebb küldettem volna magáért - na igen nem az a fajta vagyok, aki sokszor elmegy baráti látogatásokra a másik kabinjába. Magamnak való vagyok, ritkán beszélek, csak akkor, ha szükségesnek érzem. S most ezernyi közlendőm lenne. - Köszönöm, inkább állnék. Nem lennék egy újabb darabja a káoszában - felelem közönyösen. - Netalán gondolkodnia valója akadt, Kapitány? Kérdem, tán némi akaratlan éllel hangomban. Az nekem is lenne. Csak most jövök a zendülő kabinjából. A parancs, mely kimondja, hogy visszafordulunk az Ocantisra, még csak nem is az előttem rendet teremtő nőszemély szájából érkezett. Az egyik kadét adta át félve az üzenetét, még az orvosi szobába. Öklöm akaratlanul is ökölbe szorul. - Csak nyugodtan, Asszonyom. Mondja… Miért fordulunk vissza az Ocantisra? - noha pontosan tudom, hogy miért, annak az okára vagyok kíváncsi. S csak remélni tudom, hogy érteni is fogja kérdésem. Válaszát várva nézem a rendetlenséget. Érdekes, az én összes tárgyam elférne egy cipős dobozba. Ötödennyi személyes holmim sincs a katonás kabinomba.
Nem kerüli el a figyelmem a nő szokottnál is élesebb, szúrósabb aurája. Alig lép be a kabinomba, máris érzem, hogy fél tucat fokot zuhan a hőmérséklet, és egyáltalán nem kell farkasszemet néznem Katrinával, hogy átérezzem a hangulatát. Így hát bátran hátat fordítok neki arra a röpke pillanatra, míg újabb kupac ruhát gyűrök a szekrényembe. - Ssssz! Lazítson, hadnagy! Hagyjon időt felkészülni, mielőtt darabokra kap szét - oldalvást fordulok, hogy a vállam felett hátrapillanthassak rá hetyke mosolyom leggyengédebb árnyalatával. Mindig is szórakoztatónak találtam a kettőnk közt feszülő ellentéteket. Ő csendes volt és pedáns, én hangos és öntörvényű, s míg ő a legfagyosabb telek hóviharát idézte elő egyetlen közönyös mondatával, én jobb szerettem a pezsgő, forró megjegyzéseket. Ha az Ocan népeként születtünk volna, ő lenne a víz, én meg a tűz. - 36 napon belül amúgy is vissza kéne térnünk a kötelező dokkolás miatt. A Consilium jobb szeretné, ha nem várnánk annyit Peterson kadét száműzetése miatt. Félnek, hogy tovább rombolja a munkamorált, meg ilyesmi - Nem mintha szerencsétlen kölyök elhagyhatná a kabinját akár egy percre is. A Hadnagyon kívül nem is válthatott vele szót senki más, ez pedig már önmagában kemény büntetés, ha olyan szófukar társaságról beszélünk, mint Katrina. - Úgyhogy hamarabb érkezünk egy kicsit. Fel a fejjel, Hadnagy! Talán megint látja majd azt a dögös ellátmányos pasast. Mi is volt a neve? - Félbehagyom a pakolást, hogy eltöprengjek rajta, de nem akar beugrani a neve. Őszintén szólva sosem a névtábláját néztem, amikor a gondjaira bíztam a hajómat, lefoglaltak egyéb testrészei... Egyéb nagyon is pofás testrészei... Természetesen pontosan tudom, mire akar kilyukadni puhatolózó kérdéseivel, de egyelőre még nem adom meg magam a számonkérésnek. Tudom, hogy a hadnagy az egyik leghűségesebb emberem, akinek nem szokása megkérdőjelezni a feljebbvalói döntéseit, de azt is tudom, hogy erős az igazságérzete és válaszokra van szüksége ahhoz, hogy megőrizze a hitét. Én ilyen embernek ismertem meg, és nem akarom cserben hagyni, de azt sem szeretném, ha azt érezné, bármiféle magyarázattal tartozom neki, vagy hogy egyáltalán bármit is magyarázni kell ezen az egész helyzeten. Hiszen így természetes. Az utolsó zubbonyt is összehajtom és a helyére akasztom, majd mély levegőt véve szembefordulok a nővel. Tíz ujjal túrom hátra barna fürtjeimet a fejem búbján, néhány körzéssel lazítok elmerevedett vállaimon, majd újabb mély levegő, melyet halk sóhajban eresztek ki, ahogy Katrina kemény pillantásába fúrom az enyémet. - Jól van, hadnagy, felkészültem! Zúdítsa rám a kérdéseit! - határozott biccentéssel jelzem, hogy tudom, mi jár a fejében, és kész vagyok meghallgatni, legyen szó bármennyire is vulgáris vagy heves véleménynyilvánításról. Amíg a kabinomban vagyunk, kész vagyok eltekinteni tőle, hogy a kapitánya vagyok. Felkészültem a fejmosásra.
Sosem voltam közkedvelt személyiség a hajón. Nem állítom, hogy valaha is törekedtem volna erre a pozícióra. Nem is hiszem, hogy létezik ilyen, mégis ha lenne. Egyértelműen Hespera nyerné meg eme kitüntetést. Egy átlagos katonához képest is kedves, szertelen, szinte hiperaktív. Nem feltétlen pozitív tulajdonságok, de ő így működik tökéletesen. - Igenis… - sóhajtom végül megadóan és kicsit engedek a tartásomon, ám attól még az ismeretlen düh és ideg teljesen szétfeszít belülről. Mégis kezemet immár elől kulcsolom össze. Nem véletlenül Ő a kapitány, ezt mindig igyekszem észben tartani. Vannak helyzetek, amikor tökéletesen dönt, de… Ezt nem érzem annak, s ezt ő is tudja rólam. Sose kérdőjeleztem meg döntéseit, nem most kezdeném el. - Szóval erről a döntésről a Consilium is tud? - kérdezem, s meglepettségem próbálom leplezni. Hasonló esetkben… Bár mit értek én ahhoz, hogy miként döntenek. - Csak emiatt félnek? - szúrom közbe, orrom alatt motyogva. A magam részéről sokkal veszélyesebb dolgok miatt aggódok vele kapcsolatban. Ne felejtsük el, hogy rátámadott egy társára. Fejemet enyhén ingatom meg, majd lehajtom. Épp ekkor próbál nyugtatni. Előbb csak jobb szemöldököm szökken a magasba, majd követi ezt tekintetem is, végül fejem. - Sebastianra gondol, asszonyom? - húzom össze szemöldököm, de… - Ő hogy is jön ide? - kérdezem értetlenül. Valahogy sose figyeltem meg jobban azokat, kik berakodják a hajónkat - habár néha nem ártana. De amíg elvégezték a munkájukat, addig nem is nagyon figyeltem fel rájuk. Sündörgő kis hangyócáknak tűntek akkora kikötőben. A nevét is csak onnan tudom, mert az övét kiabálják folyamatosan a munkások. Szívem lenne újra felsóhajtani ám most uralkodom magamon. Lesz még időm erre, ha innen kiszabadulok. El kellene kerülnöm az embereket. Talán először életünkben felhívhatnám én Őt. De mégis mit mondhatnék neki? Hogy a kadét szavai ott visszhangoznak a fejemben? Hogy mióta kiléptem tőle a mondandóján forgok. Nem. Ezt el kell felejtenem. Merészen tekintek Hespera szemébe. Kérdések ezrei tódulnak nyelveimre a miérttől a hogyanig, mégsem teszem fel őket. Nem érthetem meg miként gondolkozik. Állom tekintetét, s kívánnám, hogy bár enyhülne az enyém. Mégsem enyhül, erre még képtelen vagyok. - Ha megbocsátja Kapitány, ezzel hibát követ el - kezdem el nyugodtan, tárgyilagosan. Alig láthatóan szorítok csak rá saját csuklómra. Meglőtt karomba fájdalom nyilal. A fájdalomcsillapító hatása kezd múlni. - Mégis mit üzenünk ezzel a legénység többi tagjának? Ártani akart az egyik társának, majdnem meglőtte és annyi a büntetése, hogy száműzik? Ne haragudjon meg, de kevesebb vétkekért is járt már halálbüntetés a Volentisen - szólok nyugodtan. Az akarat próbája ez. Most kell nyugodtnak maradnom. Ha most sikerül, tán nem kerülök már olyan helyzetbe, ahol ne tudnám megőrizni. Muszáj megtennem. Nem uralkodhatnak el rajtam az érzelmek - az senkinek sem lenne jó. - Miért döntött úgy, hogy életben hagyja? - teszem fel kíméletlenül végül a kérdésemet. Ne értsétek félre. A legjobb katonám volt, ha valaki én nem kívánom neki, mégis ellenszegült. Nem csak a flottának, nekem, de világunknak is.
Fontos kritérium volt a legénységem összeválogatásakor, hogy képesek legyenek önállóan gondolkodni. Természetesen fontos, hogy mindannyian hűségesek legyenek a Consilium alapelveihez és kövessék a felállított szabályokat, ugyanakkor sokkal fontosabb volt számomra, hogy ezen belül alakítsák ki a saját véleményüket, ne féljenek gondolkozni, sem pedig szembeszállni velem, ha úgy látják, a döntésem nem helyes, vagy nem teljesen objektív. Ezért szerettem és tiszteltem őket, és jelenleg ez készült a sírba vinni is. - A Consilium... - kezdek bele mentegetőzve, s ennél a pontnál be is iktatok egy hosszú vesszőt, mert ráébredek, hogy máris vesztettem a hadnaggyal szemben. Mentegetőzöm, így hát ezt a csatát már nem nyerhetem meg. Felszegem az állam, és egy sértett gyermek büszkeségével, némileg tekintélyparancsolóbban folytatom. - A Consilium figyelmesen tanulmányozta a jelentésemet, amit az ön jelentéseiből állítottam össze, és ez alapján hozták meg a kireptetési parancsot. Nekem ebbe semmi beleszólásom sem volt - felelem végül, és roppant büszke vagyok rá, hogy sikerült lesöpörnöm magamról a felelősséget. Más kérdés, hogy miféle jelentést raktam össze, amely alapján a Consilium hajlandó volt megkímélni a kadét életét... - Természetesen sehogy... Csak dögös és eszembe jutott - nevetek. - A nevét nem tudom, de a fenekét szívesen megcsipkedném. - Őszintén szólva már én sem tudnám visszaidézni, hogyan került szóba egy idegen férfi feneke. Gyakran elveszítem a fonalat a hadnaggyal való beszélgetések során, mert a túlzott összpontosítása folyton kizökkent és összekavar. - Mit üzenek a legénységnek? - ismétlem meg a kérdését az orrom alatt motyogva csupán, és a derű vékony maszkja sminkként olvad le az arcomról. Ellépek a nő mellett és bezárom mögötte a kabin ajtaját, majd visszafordulok hozzá, szórakozottan gyűrögetve az egyenruhám kesztyűjét a kezeim közt. - Azt üzenem feléjük, hogy mi nem a Consilium vagyunk, ez nem a bíróság, és ezek az emberek nem idegenek egymásnak, nem a létfenntartás eszközei. Azt üzenem, hogy egy csapat vagyunk, egy család, akik számíthatnak egymásra, akik természetesen követik és betartják a rendszer összes szabályát, de akik, természetüknél fogva, olykor hibáznak. Azt üzenem nekik, hogy az élet előbbre való a szabályoknál, mert amíg él... - Itt megakadok néhány pillanatra, ahogy kellemetlen emlékek tódulnak az elmémbe, és a monológom máris összeszedetlenné válik, újból csapongani kezdek. - Amíg él, addig hibázhat, igen, újra és újra összekutyulhatja a dolgokat, de fejlődhet is. Amíg él, esélye van, hadnagy. Mindenre. Bármire. A holnapra. Semmi sem számít, amíg életben van... Erről szól az egész Volentis. Az életről. Az esélyekről. Ellépek az ajtótól, visszasétálok a szobám közepébe, és a szekrényem fiókjába süllyesztem a kesztyűket. Lefoglal ez az egyszerű dolog, kerülöm a nő pillantását. - Ezért hagytam életben. Hibázott és a Consilium törvényei szerint méltó büntetésben részesül - darálom gépiesen, tekintetem végre a szoba túloldaláról ismét Katrinára emelve. - De valóban megérdemli a halált? Egy semmiben lebegő űrdoboz az otthonunk, a legtöbben sosem érezték az eső illatát, sosem tapostak mezítláb a sáros földbe... Mindannyian félünk. Vannak, akiknek a Consilium hitet és erőt nyújt, és vannak, akiknek nem. Én nem lövök le senkit, aki retteg. Végeztem a pakolás nagy részével és elment a kedvem attól, hogy tovább folytassam, így a nadrágomba törlöm a kezem és helyet foglalok az ágyon, karomat összefűzve a mellem alatt. - Talán nem ért velem egyet, de ez nem baj... Maga az egyik legerősebb és leghűségesebb emberem, hadnagy. Úgy ragaszkodik a szabályokhoz, mint Jonsson a hajzseléhez, és ez jó. Tisztelem a szabályokat, tisztelem a Consiliumot is, ellenzem a lázadást, és igyekszem embernek maradni... - fásultan megvonom a vállam, hiszen nincs más, amit mondhatnék. Sosem buzdítanék senkit lázadásra, sosem kérdőjelezném meg nyíltan a Consilium döntéseit, de ettől még fikarcnyit sem bánom, hogy megkíméltem a kadét életét, és ha tehetném, újra így cselekednék, mert számomra ezt jelenti embernek lenni, és ezt jelenti a kapitányi szék is.
Türelmesen várom, hogy mit is akar mondani a felső hatalomról. Tudja, hogy vakhűséggel követem nem csak a Consiliumot, de az ő személyét is. Döntéseit soha nem kérdőjeleztem meg, még ha olykor furcsák is voltak számomra. De beláttam minden egyes alkalommal, hogy jobban ért hozzá, mint én és ráhagytam. Ez az első alkalom, mikor megteszem és úgy vélem jó okkal. Félek, hogy jószívűsége miatt nem lát tisztán, nem látja át a következményeket. A végtelenségig is tudnék így állni vele szemben, némán, reá várva. - Azon jelentések alapján? - bukik ki a számon a kérdés, és hitetlenkedve tekintek rá. Láthatja, hogy nem teljesen hiszek neki, hisz azon jelentés alapján minimum a halálba küldik, nem száműzik. Nyitnám is számat, hogy megjegyezzem az enyhe információmanipulációt de mégsem teszem. Mert amúgy is egy érdektelen téma kerül terítékre. Szemöldököm összevonva, értetlenül pislogok a nőre. - Asszonyom… - kezdek bele, de aztán csak fejemet rázom meg. Meglehet, sosem fogom megszokni csapongását. Szememmel követem, ahogy mögöttem ellépve halkan záródik be az ajtó. Eddig tartott volna hivatalos beszélgetésünk? Félfordulatot téve tekintek rá, szememet újra csak összevonom. Csendben hallgatom szavait, ám nem győz meg. Láthatja is rajtam, hisz arcom zord maszkja nem enged fel, álarcom nem veszem le, nem enyhülök meg irányába sem. Most nem. A düh újra megpróbál előmászni mellkasomba, de ezúttal könnyedén gyűröm le a szörnyet. - Valóban így gondolja, Asszonyom? Amint mond az mind… Idilli - nem tudom máshogy ezt megfogalmazni, így a leghelyesebb. - Életben hagy egy lázadót. A Consilium életben hagy egy olyan embert, aki ártani próbált a legénységének. Ahogy maga sem döntene másként, úgy Connor kadét sem. S ki tudja, ha tudná, hogy miként fog dönteni meglehet, hogy nem riadna vissza attól, hogy komolyabb kárt tegyen, nem csak bennünk, de a hajóban is - rázom meg újra a fejem. Hiszen… Ő nem látta, de én ott voltam. - Nem a hibájával van a baj, abból tanulnak az emberek, de Kapitány ez már nem hiba volt. A szerencse az volt, hogy engem lőtt le, és nem mást. Nem ment végig éjjel a hálókabinokon és nem lőtt le mindenkit egyesével, nem irányította az első meteornak a hajót. Asszonyom, egy olyan ember életét menti meg, aki az Ön beosztottait holtan akarja látni - bárhogy is csűrjük csavarjuk szépek azok a gondolatok, melyek vezérlik. Ám számomra csak ennyi. Szépek. Nem tudom, hogy sikerül-e meggyőznöm, vagy legalább rávilágítanom arra, mire célozni próbálok. - Egy semmibe lebegő űrdobozban próbált ártani nekünk, távol a Volentistől, ahol másfél tucatnyi embert ölhetett volna meg, nem csak az értékes hajót pusztítva el, hanem az esélyt arra, hogy új bolygót találjunk - jelentem ki kíméletlenül. Jobb, ha ezzel ő is tisztában van, hogy az életnek nem csak a napos oldala létezik. Én az árny oldalát is bemutatom neki, próbálva a racionalitás talaján tartani őt is. Fejem újra megrázom s egy pillanatra letekintek a földre, hogy aztán újra Hespera szemeibe pillantsak komolyan. - Asszonyom, Connor kadét oly információk birtokába van, mely hosszútávon árthat a Volentisnek. Ha most leengedjük megadjuk az esélyt annak, hogy a lázadókat elérve csatlakozzon hozzájuk. Szinte mindent tud a hajóról, a kódokat, a biztonsági rendszer elveit, úti célunkat, helyzetünket - próbálok egyelőre nyugodt maradni, s az a meglepő, hogy sikerül is. Muszáj megértetnem vele a következményeket, mely komoly veszélyt hordoz magába. Nekem sem tetszik a halálának gondolata, hisz ez egyet jelent azzal, hogy magam is elbuktam. Mégis túl kell lépnem kicsinyes érzelmeimen és túllátni ezen. Fontos feladatot bíztak ránk, s ezt nem kockáztathatjuk. Most nem tehetjük, nem vagyunk annyian, hogy ezt megengedhessük.
Well, it turns out I'm the commander anyway, so...
Előfordul, hogy olykor-olykor azon viccelődök magamban, inkább tenném ki magam a Consilium tárgyalásának, mint Kat gyilkos pillantásának. Néha még azt a merész következtetést is levonom, hogy előbb kell meggyőznöm a Hadnagyot a döntésem helyességéről, mint a Consiliumot - s az ördög lássa lelkem, ez a feladat hatványozottan nehezebbnek bizonyul, mert a Tízek talán elhiszik a manipulált jelentésemet, a Hadnagyomat azonban egészen más fából faragták, az érzelgősség őt nem dönti le a lábáról. Azért teszek rá egy röpke kísérletet és megpróbálok a lelkére hatni. Tudom, hogy nem érzéketlen, csupán a szabályok elhomályosítják az ítélőképességét, ahogy az enyémet pedig a földi kötődésem. - Higgyen nekem, mindegy, mennyire idilliek az eszméim, ha lemészárolja a fél legénységet, nem hagyom életben. Ezzel nem akarom lebecsülni a sérülése mértékét - bökök célzón és együtt érzőn a karja felé -, de nem ölt meg senkit, most pedig gondosan elzártuk és a legjobb embereim gondoskodnak róla, hogy ne árthasson senkinek. - Apró, burkolt hízelgés, hiszen a kadét főként Kat hatásköre. Kénytelen vagyok aljas módszerekhez folyamodni, ha meg akarom lágyítani a Hadnagyomat. - Oka volt, hogy az Arkanra került. Nem veszek fel őrülteket... Lehetőséget láttam benne, és tudom, hogy maga is. Az egyik legjobb kadétja volt. Úgy beszél róla, mintha a lázadás előtti énje nem is létezett volna. - A fejemet csóválom. Tökéletesen megértem az álláspontját, nekem sem tetszik a gondolat, hogy időzített bombával dolgoztunk együtt. Kicsi a legénységünk, ezért igyekszem minél pontosabban megválogatni a tagjait, hogy tényleg számíthassunk egymásra. Connor kadét kudarca a saját kudarcom, és ez még egy ok, amiért nem akarom őt holtan látni. - Mire megtalálja a lázadókat, már rég más lesz a röppályánk, mások lesznek a kódok... Ha egyáltalán megtalálja őket. Megértem az aggodalmát, higgye el, és nem akarom félvállról venni a biztonságunkat. Ha a Consilium elolvasná a jelentését, a kadét halott lenne. - Ezt kénytelen vagyok beismerni, és utálom, hogy ki kellett hangosan is mondanom. Utálom a gondolatot, hogy be kell ismernem valamit, amit jobb szeretek költői homályban hagyni. - Talán az Ocanon átértékeli az életét... Ha pedig mégsem, lentről nem sokat árthatnak nekünk, és ezt egyelőre a Consilium is így gondolja. Nem fogok a hajómon tartani valakit, aki ártani akar nekünk. - elharapom a végét, hiszen már annyiszor mondtam, hogy ettől függetlenül megölni sem vagyok hajlandó. A kivégzés nem az én terepem, főleg, ha a saját embereimről van szó. Így hát megmakacsolom magam és felszegem az állam a nő előtt. - Épp ezért, ha úgy ítéli, felül kell bírálnia a döntésemet, küldje el a Consiliumnak a maga jelentését, és a kadét tárgyalásakor felülvizsgálják az esetet. Ha megadják a halálbüntetést, akkor a Volentis tisztjei elvégzik helyettünk a feladatot. Én nem vagyok rá hajlandó. - zárom rövidre a vitát, élesebb pillantásaim egyikét szegezve a Hadnagynak, jelezve, hogy a nem hivatalos beszélgetésünknek vége, innentől csakis a Kapitányához szól már. - Erről nem nyitok vitát, Hadnagy. A kilövés előtt a Consilium megtárgyalja Connor kadét ügyét, ha úgy érzi, szabadon részt vehet rajta és elmondhatja a véleményét. Addig viszont az én parancsom él: visszavisszük a kadétot a Volentisre. Nem szeretek keménykedni, de kénytelen vagyok. Szükségem van Kat földhözragadt tisztánlátására, ugyanakkor arra is, hogy osztozzon az elveimen, legyenek azok bármennyire idilliek vagy sem.
Sérülésem mértéke… Akkor és ott megakadályozhattam volna, hogy lejöjjön. Nem kellett volna így alakulnia, mégis engedtem neki. Engedtem Connornak, hogy eddig elmenjen, szinte elébe mentem golyónak. Ölni akart, vért akart látni. Láttam szemein, hogy nem elégszik meg annyival, hogy bezárják. Vérünket akarta… Most mégsem érdekel a golyó ütötte seb a csontomba hatoló fájdalom. Elvonatkoztatok róla, hisz tudom, hogy ezt én is így akartam. Emlékezni erre. Nem értem, hogy bűne miért kevesebb így, hogy nem ölt meg semmit, úgy hogyha megölt volna. A lényeg, hogy meg akarta tenni és ez az, ami számít. - Kérem, higgye el, hogy én magam pedig okkal aggódok, hogy ebből később még nagyobb baja lehet nem csak a hajónak vagy a Consiliumnak, hanem akár a Volentisnek is. A telepeseknek is. Mégis csak egy katona és az egyik legjobb katonánk volt… - ha csak abba gondolunk bele, hogy még ha tudása nem is egyezik a miénkkel, ha azt, ami most megvan neki átadja a lázadóknak, ha Ő kezdi el kiképezni őket… - A lázadás előtti énje itt most teljesen irreleváns, Asszonyom - húzom össze enyhén a szemöldökömet. - Jó katona, mint ahogy említettem, magam is láttam benne potenciált, ezt aláírom. De ez nem jelenti azt, hogy amit tett, annak ne lennének következményei és ezt neki is meg kell tanulnia - s nem, számomra a száműzés nem az. Ez csak egy új kezdet számára egy… sokkal veszélyesebb kezdet. Azonban én voltam a kiképzője, közvetlenül alattam szolgált ezért sem értem, hogy akkor büntetésében miért nem vehetek részt, miért nem számít az én véleményem. - Szóval rövidtávú lett gondolkozásunk? - kérdezem hidegen, szigorúan. - Egyelőre nem árthatnak nekünk onnan és ez akkor rendjén is van? Hagyjuk őket elszaporodni, leküldünk minden lázadót, hisz még úgysem árthatnak nekünk? És későbbiekben? Ismerik a technológiánkat, ne adja az ég, megtanulják az ocantisok nyelvét és melléjük állítják - hozok fel újabb érveket, de érzem, hogy ezt a csatát már rég elvesztettem. Hespera jószívű és nem fogja megölni őt. Makacs ő is, akárcsak én és ezt láthatom rajta. Most már bármit is mondhatnék neki, nem fog engedni, ezt elhatározta. Fejem lehajtva sóhajtom el magamat végül, engedve neki. Mégis mit tehetnék az Ő szavával szemben? Nem kívánom felülbírálni a Consilium előtt, eddig nem fogok elmenni. Reménykedtem, hogy ész érvekkel tudok majd élni. - Nem fogom a Consilium előtt az Ön szava ellen szólni, ezt jól tudhatja Asszonyom - pontosan ismer, s talán ezt is használja ki ellenem. Habár a Consilium minden törvényét betűről, betűre betartom - sok esetben - de feltétlen hűségemet mégis Hespera élvezi. Bármit is mondd, azt úgy fogom végrehajtani. Régóta szolgálok a hajóján, s meglehet ez az első eset, hogy érdekeink ily mértékben állnak szembe egymással. - Értettem, Kapitány - szólok újra, hasonló keménységgel, a levegő lassan fagy meg körülöttünk. - Esetleg arra megkérhetem még utoljára, hogy senkit se engedjen be hozzá? - utalok a kadétra. 36 nap magány. Ennyit még megérdemel, mielőtt száműzzük, nemde?
Csüt. Dec. 28, 2017 3:27 pm
Lépteim nesztelenné válnak a hálókörzetben. Egyszerre értem és értetlenül állok a dolog előtt. Miért pont a hálókörzetbe titkoljuk a kilétünk? A közlekedésünk? Ahol a legnagyobb a veszély ránk, hisz itt vagyunk a legvégtelenebbek? Persze vannak, kikben titkos vágyak lobbannak fel. Az emberi akarat gyenge, még egy katonánál is. 
Türelmesen várom, hogy mit is akar mondani a felső hatalomról. Tudja, hogy vakhűséggel követem nem csak a Consiliumot, de az ő személyét is. Döntéseit soha nem kérdőjeleztem meg, még ha olykor furcsák is voltak számomra. De beláttam minden egyes alkalommal, hogy jobban ért hozzá, mint én és ráhagytam. Ez az első alkalom, mikor megteszem és úgy vélem jó okkal. 
