Érzem, ahogy víz tódul a számba, orromba. Szemembe. Fejem hiába fordítom oldalra, hasztalan. Kiköpni képtelen vagyok, szürke vászon gátol meg benne. Úgy tapad az arcomra, mintha polip csápjai lennének. Testem ellenkezik, szabadulnék, azonban mind csuklóm, mind bokám leszíjazva pihen egy faasztal lapján. Hangos bugyborékolás jelzi, hogy szám vízzel telik. Aztán hirtelen szűnik meg a kín, s a lepel lerándul fejemről. Fejem félrehajtva engedem ki ajkaim közül a használt, mocskos vizet. Nincs már erőm hogy kiköpjem. Hangosan szuszogok, miközben erőtlenül nézek fel kínzómra. Magas, ősz hajú férfi, éltének derekán jár. Hosszú haját egy bőrszíjjal fogja hátra. Tekintete türelmes, ahogy az elmúlt napokban mindig is volt. Mellette ott áll Connor. A fiatal férfi, kit nem engedtek megölni. Kezem már nem fordul ökölbe láttán, jártányi erőm sem maradt. - Mi a Jola biztonsági kódja? - kérdi fennhangon újra a férfi. Dacos tekintettemmel válaszolok neki. Igen, a Jola. Az Arkanról immár mindent tudnak, minden apró információt hála a lázadó kadétnak. Rövidre nyírt hajjal áll előttem, ajkán sejtelmes mosoly csillan, hiszen most fordított helyzetben vagyunk. Őt látom még utoljára, amikor a vásznat visszahelyezik fejemre. S újra jön a vízözön. Testem megfeszül, levegőért kiált, de nem kap, helyette vizet nyelek, jut a tüdőmbe. Kiköpném, de nem tudom, hiába vergődöm az asztalon, hasztalan az egész. Egyre rövidebb ideig tartanak a menetek, mégis egyre hosszabbnak érzem. Szemeimbe könny csordul, poshadt víz marja retinámat is. Újra fény füröszti arcomat. Fáklya gyenge fénye világít, mégis erősnek érzem. - Mikor van a születésnapja Hadnagy? - kérdezi a zord férfi, nem először. Vörös tekintettel nézek fel rá, de arcom továbbra is néma, ahogy ajkam is. Víz csordogál ki belőle. A bőrszíj lassan lazul csuklómon. Felemelném, de nem bírom. Két férfi fog közre két oldalról. Végighúznak egy barlang sötét folyosóján. Egy darabig lépést tudok velük tartani, aztán egy kósza kavicsba botlok el. Nem várnak meg, vállamnál ragadva húznak tovább. Lábfejemről lemállik a bőr, hogy aztán egy faajtó előtt megállva talpra kényszerítsenek. Börtönöm ajtaja lassan nyílik. Egyikük nagyot lök rajtam, én pedig esetlenül botladozom be, hullok a padlóra. A tudatom elvész…
Nem tudom mennyi idő telik el, mire újra magamhoz térek. Homályosan látom a felém közelítőket, védekeznék, de minden mozdulatom suta. Percek kérdése és újra az asztalhoz kötöznek. Testemen egyszerű vászonruha lóg. Egykoron talán fehér volt, mostanra mocskos, szürke. Bőrömön több helyen viselem az elmúlt napok ütésének nyomait. Testem sanyargatása nem vált be, így új taktikát kerestek. Az első menet után, amikor már azt hiszem, hogy megfulladok, hogy ez itt a vég, a vászon nem kerül le rólam. Kapkodva veszem a levegőt, a mocskos anyagot beszívom számon. Fuldoklom. - Mi a Jola biztonsági kódja? - kérdezi újra a férfi, aztán meghallom a saját, erőtlen hangomat. - 22… 5.. - suttogom, alig halhatóan. Ekkor kerül le újra a vászon a fejemről. Hangosabban kérik, fejem félrehajtva köpöm ki a vizet, s pár gyenge köhögés után kezdem újra. - 22..583..9…456… - hunyom le tekintetem. Rohanó lépteket hallok. Most fogják kipróbálni. Nem kapják meg azt, amit kérnek. Vagyis nem teljesen. Amit kaptak nem más, mint a Jolának egy vészjelzés. Minden katonának saját kódja van, az enyémet nem ismerheti a kadét. Nem tudhatja, hogy ez egy titkos üzenet. Minden reményem abban van, hogy a Jolán valaki fogni fogja. Hogy valaki értelmezi, tudni fogják, hogy bajban vagyok… Napok telhettek el, hogy eltűntem. Szólniuk kell majd a kapitánynak… S remélem, nagyon remélem, hogy valakinek lesz annyi esze, hogy beméri, hogy honnan küldték. A bőrszíj újra lazul csuklómon, két férfi újra megfog. Azt hiszik, hogy segítettem. Remélem eltart egy ideig, amíg rájönnek, hogy ez mind hamis volt… Hogy utána mi lesz majd? Szó nélkül tűröm, mi velem történik, már gondolkozni sincs erőm, ellenállni sem… Valaki fogja majd a jelet. Ez az utolsó melyet gondolok cellám mocskos padlójához simulva…
A Jola Elég furcsa pályát ír le a mostani küldetésén. Nem tudom, ki, és milyen apropóból tervezte meg az útvonalat, de a csillagtérképen lerajzolva kísértetiesen emlékeztet a hajó után húzott csík egy nagy mosolygó fejre. Épp ezen töprengek - és persze azon, hogyan fogom meggyőzni a kapitányt, hogy semmi közöm ehhez - amikor befut egy üzenet. Én vagyok egyedül a hídon, mert a többiek...valójában fogalmam sincs, hol lehet mindenki. Minden esetre a számítógép azonnal felismeri a vészjelzést, melyet egy másik hajó tisztje ad le, én pedig pár gombnyomással elintézem, hogy bárki is szedte ki belőle ezt a kódot, azt higgye, eljött az idő, hogy a tenyerét dörzsölgesse. Hónapokkal ezelőtt jeleztem, hogy a kód nagyon jó ötlet, de sokkal jobb lenne, ha a lázadók a beírása után is azt hinnék kaptak valamit. Az elképzelésem az volt, hogy csinálni kéne egy amolyan szimulált operációs rendszert, mely a megszólalásig hasonlít az igazira, leszámítva azt az apróságot, hogy nem az. Meglepett, milyen gyorsan elkészült. A lázadók például a kapott kóddal elérhetnek egy csomó dokumentumot, többek között a flotta 4. hajójának a tervrajzait, mely egy nem létező holdon épül jelenleg, fiktív munkások kezei közt. Továbbá a Volentis részletes, és egyben légből kapott tervrajza is el lett rejtve, amin a szemfüles kémek megtalálhatják az a tervezési hibát, melynek következtében az egyik szellőzőnyílás egyenesen a főreaktorhoz vezet, és egyetlen kézigránát képes lehet megbénítani az egész állomást, ha jól időzítik. Emellett az Arkham legénységének teljes orvosi elemzése is megtalálható itt, ami szerint a fél banda alkoholista, elmebeteg, és van vagy 20 féle allergiájuk összesen, bár gyanítom ez a része az információknak az igazság, hogy elhiggyék a sok egyéb hazugságot, amit találnak.
Azok után, hogy felismertem, kié a kód, talán nem meglepő, hogy állig felfegyverkezve lovasítottam meg az egyik siklót. A másik hajó és a gyalogság ugyan úton van, hogy Katrina segítségére siessen, de mégsem hagyhattam ennyiben a dolgot. A kapitány nem örült neki. Illetve, gondolom, ha meghallgattam volna, nem örült volna neki. Míg arra várok, hogy a kapszulám a légtérbe érjen, ráírok az azóta is a rendszerben lévő lázadóra, mintha nem tudnám, hogy nem a bajtársam az, és pár meglehetősen csöpögős, borzasztó intim dologgal fárasztom le, amire szintén kimondottan erotikus választ kapok. Nem ő az, semmi kétség... Enyhén felszakadt, vérző fejjel löknek be a cellába, pár órával később. Úgy zuhanok a földre, mint egy darab kő, miközben a két lázadó arról beszél, hogy ez az elmebeteg - én - fél tucat emberrel végzett puszta kézzel, olyan módon, amitől most is kavarog a gyomruk. Ha nem dísz egyenruhában tette volna mindezt, már lelőtték volna őt is. Hosszú percekig fekszem mozdulatlanul, mielőtt felkelnék, leporolnám magam, és a szomszédos rácsban üldögélő nő felé fordulnék. -Nem hittem volna, hogy találunk lepukkantabb helyet annál, ahol az első randink volt...jól érzed magad? Beszéd közben leguggolok, és elég randa grimaszt vágva nyúlok hátra. Egy szétszakad óvszer kerül mögöttem a földre, a kezembe pedig egy nedvesen csillogó kés. A fegyvert nyomban átnyújtom a nőnek. -Téged már átkutattak pár ezerszer gondolom...Nálad meglepőbb lesz.
A percek, az órák… A napok… Teljesen összefolynak. Nem tudom, hogy pontosan mennyi idő is telik el, amikor újra nyílik az ajtó. Connor lép be rajta, kezében egy tálcával, rajta egy házilag eszkábált fatányérral. Leül velem szemben, én pedig homályos tekintettel méregetem. - Egyen. Jól tette, hogy beengedett minket a Jola rendszerébe, Hadnagy - mosolyogja kedvesen, ám semmit sem szólok hozzá. Aztán csak beszél és beszél. Mesél a Consilium valódi tervéről, hogy mit is akarnak elérni, hogy miért volt szüksége, hogy az Arkanra jöjjön és elnyerje a bizalmamat. Semmit sem felelek neki, hűvös a tekintetem, rideg az arcom. Még így is. Végül aztán sóhajtva áll fel és hagyja el a termet. Óvatosan húzom magam elé a tálat és falatozok lassan az ételből. Napját sem tudom, hogy mikor ettem utoljára, elkapkodni mégsem akarom, abból csak baj lehet. Étkezésem aztán csak rendszeresült. Szóval a kód jó volt, be tudtak lépni a Jolára. A vészhívást fogadták. Vajon mennyi idő, amíg ideérnek? Órák? Napok. Fejem a barlang falának vetem hátra. Aztán újra betér hozzám az ősz hajú, katonás férfi. Haját újra csak szorosan fogja hátra egy bőrszíjjal. Lassan guggol le mellém, mégis látom rajta, ha támadnék, zokszó nélkül ütne le. Így hát egyelőre nyugton maradok. Kifejezéstelen arccal nézek rá. - Mikor van a születésnapja Katrina? - kérdezi újra és újra, tőlem mégsem kap választ. Az ajtóban látni vélem Connor árnyát, melyhez hamarosan hang is társul. - Miért kérdi ezt tőle, Uram? - értetlenkedik. Oh, hát nem tanultál semmit fiam, a kiképzésed alatt? Zöld szemeimet még sem veszem le az idősről, ahogy ő sem rólam. Így válaszol. - Ha egy ilyen egyszerű kérdésre nem tud válaszolni, akkor semmi mást sem lesz hajlandó elárulni - feleli ridegen, ám szemeiben meglobban a düh lángja. Tehát rájöttek. De hogyan? - De hát elárulta a kódot - ingatja a fejét az árnyék. Továbbra is engem méregetnek. Én pedig első ízben, mióta itt vagyok, megengedek magamnak egy jóleső, kaján félmosolyt. Többet mondanom sem kell, ez mindent elárul. A férfi öklét ismerteti meg a hasammal, ám összegörnyedni nincs időm. Másik kezével nyakamra szorítja kezét és tart a falnál. Fröcsög valamit, de érthetetlen számomra a nyelve. Ütést mér arcomra, érzem, hogy szemöldököm sarka felreped. Majd még egyet. Nyelvem sós, fémes ízt érez. Pár ütés után elvesztem tudatom…
Mikor pedig magamhoz térek… Ismerős hangot hallok meg, nem is olyan távolról. Tenyereimet a barlang aljához simítva élvezem annak hűvösségét. Kissé felnyomva magamat, kiköhögöm az vért a számból. Foltokat látok magam előtt, homlokomat a földnek támasztom. A hang… - Ethan? - kérdezem, majd oldalra fordulva próbálom meg kivenni az alakjukat… Eleinte kettő emberét, majd… - A többiek? - bukik ki az aggódó kérdés a számból. Honnan is sejthetném, hogy volt oly vakmerő és ostoba, hogy egyedül jöjjön el? Hosszú percekig fekszem mozdulatlanul, a fájdalom minden porcikámat átjárja, nekem pedig időre van szükségem, hogy túllendüljek rajta. Addig is figyelem ruházatára tapadt alvadt vértócsákat. Nem cseppeket, mert ezek már szabály szerűen tócsák. Szemeimet újra összevonom. Figyelem a felém nyújtott késen csillogó vért, majd kezemet nyújtom ki. Nem, nem a kést célzom meg vele, egyelőre csak a rácsot. Belép kapaszkodva húzom magam közelebb, majd ülő helyzetbe tornázva magam, fájdalmas nyögést hallatva dőlök hátra… Hátránya, hogy pont a férfinak háttal vagyok így. De egy kis pihegés… Mielőtt bármit is tennék tudnom kell, hogy a többiek helyzete hogy áll kint. - Miért nem vették el tőled? - utalok a késre. Szám sarka felreped, friss vér csorog végig rajta, mintha nem lennék így is eléggé maszatos, mocskos és vérfoltos…
Öt ujjammal a hajamba túrva próbálom megigazítani amúgy nagyon rövid hajam, és kisöpörni belőle a sarat, de sajnos kétlem, hogy sokat segítene ez a mozdulat az összképen. Mondjuk kétségtelenül van égetőbb problémám is. Elég záros határidőn belül ki kell jutnunk innen, ha szeretnénk élve megúszni ezt a kalandot. Kár, hogy mielőtt jöttem, nem kérdeztem meg Katrinát, milyen fegyvert preferál. -Hát emlékszel. - Büszkén húzom ki magam, vagy legalábbis úgy teszek, és kissé bájgúnár mosolyt próbálok vágni, hátha ezzel sikerül egy kicsit elterelnem a figyelmét a helyzetünkről. Borzasztó ilyennek látni őt, és ez nem valami lovagias marhaság. Ha bármelyik társam megkínoznák, és a közelben lennék...nos, azt hiszem hamarosan testközelből megtapasztalhatják ezt az élményt páran. -Értesítve lettek a helyzetről. A parancsnokság úgy látta jónak, ha nem kockáztatnak, és leküldenek ide pár bányarigó bombát, amíg minden lázadó egy helyen van, és feltűnés nélkül elintézhetik őket. Bányarigó...a beceneve annak a nagy hatótávú fegyvernek, ami úgy néz ki, mint egy alagútfúró, és egy interkontinentális rakéta szerelemgyermeke. Bonyolult szerkezet, de dióhéjban kilövik egy hegyre, ez lefúr annak a gyomráig, majd akkora vákuumot generál, ami kitépi a közelben állók tüdejét az orrukon át, aki pedig megpróbál túljárni az eszén se jár sokkal jobban amikor egy pillanattal később rárogy az egész hegy. A fúró meglepően gyorsan dolgozik, túszmentésre azonban kimondottan alkalmatlan, a mentés legliberálisabb értelmezésében is. Legfeljebb a fosszíliáinkat szerzik meg évezredek múlva. -A Volentis lőtte ki a rakétát. durván két és fél óránk van, amíg ideér. Ha nincs itt más dolgod, szerintem menjünk lassan. A kérdésre, hogy hol csempésztem be a kést, lesütöm a szemeim, elfordulok tőle, és rúgok egy kis koszt a szakadt gumira, hogy elfedjem. -Nem néztek át mindenhol...és kérlek maradjunk ennyiben. Lépteket hallok, ezért elhallgatok, és elfoglalom a pózt, amiben az előbb feküdtem, pofával a sárban. Had higgyék, hogy elintéztek. A hangok alapján csak ketten jönnek. A nyüzüge, meg az a vén bőrszíjas gondolom, aki megmotozott, amikor behoztak. -Rúgd ide az egyiket a rácshoz...a másika tiéd... - mormogom neki, olyan halkan, hogy csak Katrina hallja.
Szemöldököm összevonom, miközben fejem hátrahatom két cellarácsnak. A plafont figyelve próbálok egyenletesen lélegezni. Kevés sikerrel, mintha a tüdőm szürcsögne. Meglehet, hogy az egyik a bordámra mért ütés károsította volna csontozatom? Nem lehetetlen. - Arra is, hogy mindkettőnknek van házastársa, s nem egymáséi vagyunk… A randevú… Nem állja meg a helyét - felelem pihegve, hogy aztán fejem lehajtsam. Óvatosan nyalom meg cserepesre száradt ajkaimat. Meglehet, hogy ezzel csak rontok a helyzeten. - Helyes, nem hagynak túlélőt - összegzem, a helyükbe én is ezt tenném. Helyemre kerülhet más is, s inkább menjenek biztosra, mint egy szál emberüket kimentsék. Igaz, ha saját társaimról lenne szó, én is rég itt lennék már. De én nem vagyok a Parancsnokhelyettes embere. - Mit keres itt? - fordítom oldalra a fejemet, ám hajam takarja látásom. Nincs erőm elvenni onnan, cipőjének orrát, még így is látom. Immár halántékommal támasztom meg a rácsot, miközben minden erőmet próbálom összekaparni. Próbálom összeszedni mi az, amit az elmúlt hetekben megtudtam, de hogy a férfi itt van? Meglehet, hogy felbolydul a méhkas idebent. - Két felé vezet az út… Az egyik egy központi helyre, ahol a lázadók gyülekeznek a legtöbb felszerelésük ott van. A másik a kijárat felé vezet, gondolom onnan jöttél, ott egy kisebb terem van, melyből egy másik vezet - kínzókamrám, ám onnan nincs kivezető út. - Öt-hat ember nem őrzi ott egyszerre. Ez csak egy kisebb bázisuk lehet, a központi terembe legfeljebb tizenketten lehetnek… - sorolom az információkat. Közben a késre markolva simítom élét alkaromhoz elrejtve. Másfél óra… Sikerülhet, de előtte. Előtte nekem még dolgom van. Arcom és hangom kezd egyre komolyabb lenni, érzem, ahogy az adrenalin végigfut testemen. Az ajtó elé lépnek. Két csizma talpa csikordul meg. - Ételt hoznak… Két kadét, nem túl képzettek - suttogom. - Közel engedem magamhoz őket - fejem lehajtom, mintha aludnék. A zár hangosan kattan, bakancsok alatt megcsikordul a barlang köve. Megszólítanak mégsem reagálok. Tenyerembe átizzad a tőr markolata, csúszik benne. Egyre közelebb és közelebb jönnek a csizmák, majd megállnak előttem. - Hé! - rúgja meg a lábamat az egyik. Lassan pillantok fel, nagyon lassan. Hogy aztán gyorsan mozdulhassak. Sután pattanok fel - nem szeretem bevallani, de az én határaim is megvannak. Az egyik lábát kirúgva fekszik el nem messze a rácstól, talán nem túl messze. Közben a másik állába öklelek. Ütni készül, ám görnyedten kikerülöm. Kiáltana, de addigra mögötte egyenesedek fel, saját testem fájdalma nem jut el agyamig. Egyik kezemmel befogom a száját, a másikkal kipattintom a kést, majd gyorsan vágom el a torkát… A vér gyorsan távozik testéből, vergődik a test, ám mégsem engedem kiáltani. Addig fogom, amíg végül el nem ernyed véglegesen… Ekkor fektetem a padlóra, fegyvereitől megszabadítom, zsebeit kirámolom, majd a férfira tekintek ő miként áll. Bárhogy is, gyors léptekkel hagyom el cellámat, s tépem fel az övét. Az egyik gépfegyvert odahajítom neki. Katona ő is, kinézem belőle, hogy elkapja. - Te menj a kijárat felé, arra - jön a zord parancs tőlem, kezemmel jobbra mutatva. Meg sem várva feleletét fordulok meg és indulok meg az ellentétes irányba.
Kicsit olyan arcot vágok, mint aki lócitromba harapott, ahogy hallgatom a Katrinásan túl részletes elemzést mindkettőnk családi állapotáról, de aztán eljátszok egy megkönnyebbült sóhajt. -Hála az égnek, jól vagy. Kicsit aggódtam a fejsérülésed miatt. Mondjuk ezt meg is bánom nyomban, ahogy helyesli a Consilium tervét. De, nézzük a dolgok jó oldalát, legalább önmaga. Terminátorként több hasznát veszem itt úgyis, mint szentimentális hölgyként. -Nos, ha nem bánod, én azért intéznék 2 túlélőt. Hogy mit keresek itt? Egyértelmű! Ha az ember nem tartaná be a részegen tett őrült ígéreteit egy olyan szituációra, amiben biztos volt, hogy sosem történhet meg, akkor mi izgalom maradna az ivásban? Ugye, hogy semmi! Esetleg még az egy éjszakás összegabalyodások, de már apa vagyok, szóval ilyesmiből épp elég volt. Ennek a némileg kivonatolt változatát közlöm vele, majd végighallgatom a barlangok leírását. Egyszerűen hangzik. Csak át kell verekedni magunkat...2 tucat emberen? -Az erdőben elrejtettem pár fegyvert. Ha sikerül kijutni innen, nyert ügyünk van. Azokkal a puskákkal nem veszik fel a versenyt. Ha nem jutnék ki, keresd azt az odvas fát, amibe egy pucér nőt véstem. A mögötte lévő bokorban vannak a fegyverek. Aztán csak fekszem, és várom, hogy elérjék a nőt ezek ketten. Az öreg valami érthetetlen becsmérlést vág a nő fejéhez, a fiatal viszont csak áll csendben, mint valami manöken baba. Amennyire meg tudom állapítani még meg sem moccan. Aztán teste hirtelen a rácsokat rezgeti meg, és mielőtt bármit tehetne, az alkarom már a nyaka köré fonódik. Azonnal kiszorítom belőle az összes levegőt, amíg vergődik, és próbál ütni rúgni, de a rácsok meggátolják benne...aztán viszont hirtelen nem bírják tovább, kiszakadnak a tokjukból, én pedig hanyatt vágódom a rozsdás vasráccsal, és a még mindig fuldokló lázadóval együtt. -Rendben... - Mondom, miután véget ért ellenségem haláltusája, és épp leporolom magam, aztán viszont felkapom a fejem. - Várjunk, mi van? te hova...? Kat? Ó, fasza.... Ellenőrzöm a nekem passzolt fegyvert. Egy kalasnyikov. Szó szerint 500 éves puska. Elképzelésem sincs, honnan szerezhették! Csak azért is megindulok Katrina után, de elég pár lépést tennem, és már el is tévedek, pedig mindössze egyetlen folyosó vezet ki innen, és mégis, őt nem találom semerre. Utam egy szobába vezet, ahol a helyi növényzet furcsa színekben pompázik, a terem közepén pedig egy nő táncol, háttal nekem. Aztán lassanként felém fordul, én pedig megismerem. A lázadók unottan figyelik a táncát, amikor azonban engem látnak, a fegyverükért nyúlnak, egyik pedig egy hatalmas szablyával rohan a nő felé. Az ő homloka lyukad ki először, de a többiek egészségi állapota is rohamosan leépül. Puskám kattogással jelzi, hogy kifogyott a szuszból, én pedig egy pislantás után a barlang helyett a szabadban találom magam, ahol a nő, és a rúd is eltűnt, azonban a körülöttem heverő holttestek nagyon is valódiak. Az elrejtett fegyverekhez szaladok, és magamra öltöm a védőfelszerelést, illetve a Fekete lovagot is a kezembe veszem. Katrina számára egy OP-01 könnyű gépfegyvert csomagoltam. Úgy gondoltam, ez biztosan megfelel neki. Jobb híján itt várom meg, és ha felbukkan, kissé bizonytalanul kérdem: -Mond...adtak be nekünk valamit? Valami hallucinogént, vagy ilyesmit?
Hálás mosolyt villantanék rá, ha képes lennék hasonlókra jelenleg. Vagy ha képes is vagyok, akkor sem láthatja arcomba omló kócos hajamtól. Két túlélő… A Consilium okkal nem küldött ide senkit - nyilván nem is tudják, hogy mennyien vannak, de… Terroristákkal nem tárgyalunk, ez az egyik legfontosabb szabálya minden kormánynak és ha úgy tetszik, akkor a Consilium is egy kormány. Inkább vesszen oda egy, mint több információ a kezükbe. Lelkem mélyét mégis melegség tölti el, ama gondolat, hogy végül is betartotta a szavát. Még ha kissé abszurd is a helyzetünk. - Mégis mennyi időd volt mindent megszervezni? - bukkan ki belőlem a kérdés, hallva, hogy fafaragásra is volt ideje. Csoda, hogy eddig nem szúrták ki. Vagy ha igen, meglehet, hogy a fegyvereknek is hűlt helyük van. - Egy óra - motyogom magamba, számolva az időt. Az egyszerre túl soknak tűnik, de túl kevésnek is. Nem, inkább túl soknak, hallva a lépteket. Az egész folyosó nem hosszabb kétszáz méternél, néhány kanyarral. Mi a kijárathoz vezető rövidebb oldalon vagyunk, ami azt jelenti, hogy legalább százötven méter a központi teremig. Bárhogy is számolom vészhelyzet esetén ez a táv rövid, ha neszt fognak… Ethan megjelenése szedelődzködésre ösztökélheti őket… No meg, ha a két katona nem tér vissza. Fogaimat összeszorítva figyelem ahogy az utolsó szuszt is kipréseli a fiatal katonából, majd a fegyvert dobom neki. Még hallom, hogy rendben, de szavait már nem. Ő kifelé siet, én viszont óvatosan veszem lépteimet. A folyosó a barlang természetes járatából lett kialakítva. Két oldalt falára fáklyák világítják meg az utakat, árnyékunkat ijesztően festve fel. Két oldalt pár méterenként természetes beugrók vannak. Izzadt kezem megcsúszik a régi AK-n, ahogy combom mellé szorítom. Meztelen lábaimnak köszönhetően nesztelenek lépteim. Egy távoli fáklya fénye megbicsaklik. Én pedig gyorsan perdülök be az egyik vájatba. Aztán két lövés hallható elölről. S a méhkas felbolydul. Egy óra. Rengeteg idő, hogy bent maradjanak. Két ember lépését hallom. A fegyvert átállítom egyes lövésekre, sorozat helyett, majd enyhén kilépve a mellettem elsuhanó férfi fejére sújtok a nehéz fegyver agyával. A következő pillanatban egy golyó találja el a mögötte jövőt… Ám mögötte van még valaki. - Franc… - szólunk szinte egyszerre, s már vissza is lapulok a szűk járatba. Ethannak feltűnhet, hogy nem megyek kis. S hasonló szándékom sincsen. Nem fogom most őket elengedni, nem fogom őket életben hagyni. Őt legalább is semmiképp sem. Géppuska tüzelés folytonos hangját is meghallhatja az immár kint várakozó férfi. A mellettem húzódó falat érik a lövések, egyre közelebbről. Kőmartalékok záporoznak arcomra, mégis nyugodtan állok. A robotpilóta vezérel már. Egy tár elsütése után, hallom a fegyver kattanását, ahogy kicserélné egy telire. Ezt kihasználva lépek elé, s kiütöm kezéből a fegyvert… Ám ő sem tehetetlen, könyökével vág szájon és rúgja ki alólam a lábam. Nincs könnyű dolga, megviselt testem kevés ütéstől is hanyatt fogna. Ám mielőtt még tehetne bármit a hátamra fordulok és… Egy hatalmas százlábú közelít a plafonon… Úgy értem, ez… több… méter hosszú… Elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy lábai lenyúlnak a katonához és magával ragadva fut el a plafonon… Ez… - Mi volt? - lehelem elhalóan.
-Vagy...3 percem? Nem tudom, mennyi ideig tart összeveszni pár tiszttel, és ellopni egy mentőkabint, meg pár puskát? De ha egészen őszinte akarok lenni, a tervezés az elég nagy túlzás. Viszont, csináltam már ilyet, és mindig megúsztuk. Most sem lesz semmi baj. Aztán nagyon hirtelen felgyorsulnak az események. A lázadók hullanak, a "tervem" pedig azt az apróságot leszámítva, hogy a megmenteni kívánt személyt hátrahagytam egy sereg ellenség közt, hogy kitombolja magát egész jól alakul. Odakint kapkodva öltöm magamra a rohampáncélt, és szépen kiterítem egy kőre a női változatát ennek a felszerelésnek. Ezek a puskák ellen ilyen közel ugyan nem védenek semmit, de ha hátba vágnak egy bunkóval, vagy valakinél csak pisztoly van, életet menthet a felszerelés. -Jól van Kat, szerintem húzzunk, látványos lesz a becsapódás messzebbről is, túl látványos...KAt...? Pislogva nézek körbe. Esküdni mertem volna, hogy az előbb mellettem volt. Valamit tényleg beadhattak nekem ezek a szemetek, mert olyan furcsa az egész. Néha kristálytisztán látok mindent, és tökéletes a koncentrációm, máskor minden homályos, mint egy álomban, és kiesnek dolgok. Afelől viszont semmi kétségem, hogy nincs sok ideje odabent. Ha a barlangban marad, amikor becsapódik, legközelebb kőolajként fogja viszont látni egy másik civilizáció. Összeszorított fogakkal várok, és szegezem a távcsöves rohampuskámat a barlang bejáratához, de Kat csak nem jön. Nem tudom mennyi idő után unom meg a dolgot, de aztán a hátamra kapom a saját fegyverem, és a neki szánt könnyű fegyverrel a kezemben rohanok vissza a barlangba. Odabent az én puskám úgysem érne semmit. A barlangban próbálom megtalálni a termet, ahol fogva tartottak minket, de hiába. A falhoz lapulva közlekedek, hogy ne vegyenek észre, és nekem is legyen időm megbizonyosodni róla, hogy valóban ellenségre lövök, mielőtt megölném azt, akit megmenteni jöttem. Hosszú piros csíkot húzok a nyirkos falakon, ahogy kínzó lassúsággal araszolok a hegy gyomra felé. A fejem egyre jobban lüktet, a rajta lévő seb pedig valósággal árasztja magából a vért. Hirtelen meglátom a plafonon vergődő srácot, és a förtelmes szörnyeteget, aki ott tartja, és nyomban átkapcsolok a foszforos töltényekre. Rövid sorozatot adok le, minek következtében mindkét áldozatom túlvilági vinnyogásától visszhangzik a barlang, mielőtt füstölgő hulláig a földre hullanának, és abbahagynák a remegést. Cipőm orrával óvatosan rúgok a kitinpáncélba, nehogy rám is jusson a tűzből, aztán KAt-re nézek. -Mi a szar ez? Persze nem várok tőle részletes biológiai elemzést - habár róla van szó, így az sem kizárt, hogy megkapom - csak az érdekel, ő is látja-e. Utálom az emberevő szörnyeket, de eskü boldogabb lennék, ha létezne, és nem csak a semmire lövöldöztem. Aztán meghallom ízelt lábak ezreit közeledni felénk jóformán minden irányból, és egyszerre jobban örülnék neki, ha mégis csak hallucináció lenne. Kat kezébe dobom a puskát, a sajátomat pedig leveszem a vállamról, és a legtávolabbi folyosó felé célzok vele. -Emlékszel, amikor azt mondtam, utálom ezt a bolygót, és mindent ami itt él? Mondjuk lehet nem mondtam, csak azt, hogy sosem hagytam itt élve semmit, amim felém rohant. Remélem sikerül megtartani e jó szokásom. -Most már elhúzhatnánk innen? Esküszöm neked, a bombánál jobban te sem tudod megölni őket!
- Maga őrült… és felelőtlen… és meggondolatlan - mégis mosolyogva mondom eme szavakat, többet amúgy sem érdemel az egész. Így idejönni. Fejemet rázom csak meg, ám eme mozdulat fájdalmakat ébreszt bennem. Eszembe idézi az elmúlt órákat, napokat, tán heteket is. Aztán az események valóban felgyorsulnak, én pedig hamar messze találom maga Ethantől. Minden mozdulatom fáj, hasogat, mégsem veszek erről tudomást. Ilyenkor kívánom, hogy bár ne érezném valóban a fájdalmakat. A következmények egyelőre nem zavarnak, majd foglalkozok azokkal akkor, hogyha kijutunk innen. Ha, sikerül. A lázadókat nem kívánom kiengedni a barlangból. Eltűnésünket azonban hamar észreveszik, vagy ha nem is azt, akkor a fegyverek ropogását. Támadás alatt vannak és ilyenkor nem tudnak gondolkozni az ember. Nem logikusan. Két fickóból egyet még ártalmatlanítani is tudok, ám a másikat? A földön fekve figyelem, hogy miként viszi tova a hatalmasra nőtt bogár. Erőm lassan elapad, érzem sajgó izmaimat, most mégis oly sután mozgok… Ezzel mégsem törődhetek most. Nyöszörögve fordulok a hasamra és fájdalmas grimasszal az arcomon tornászom fel magamat féltérdre. Fegyverrel támaszkodom meg a nyirkos padlón, s halk pihegés közepette figyelek előre. Mögöttem mégis mire kellene figyelnem? Ismerős fegyver hang, a füst szaga az orromba türemkedik, mögöttem pedig valami nehéz koppan a padlón. Majd az ismerős hang. Nem nézek hátra, felesleges, ha itt van. - Nem tudom… - lehelem elhalóan, majd térdeimre támaszkodva állok fel nehezen. Nagy levegőkkel gyűjtöm az erőmet, mintha ez segítene. Szabad kezemmel a barlang falán támaszkodom meg, ujjaimmal fogható felületet keresek, mely segítségével állva maradhatok. - Nem mondtál hasonlót még - nézek most mégis hátra, összevon szemöldökkel. Kár volt, nyakamba újra fájdalom hatol, ám fegyvert hajít felém. Az AK-t ledobva kapom el, izzadt kezemből kicsúszna, ám testemhez simítom. Fogást keresek rajta. Kínzó lassúsággal fordítom vissza tekintetem a központi terem irányába. - Csakhogy ha jól mondtad, hogy egy óra, az túl sok idő… Már észrevették hogy támadás alatt állnak, legfeljebb még azt nem tudják, hogy mi vagyunk. Mennyi idő, amíg összeszedik a fontos dolgaikat is elmennek? Negyed óra legfeljebb. Akkor mire a bomba becsapódik hűlt helyük van… Még egyszer nem hagyom életbe… - sziszegem, majd figyelem, hogy bokáig érő százlábúk közelednek felénk a folyosó két irányából. Szemből pedig egy férfi. Hangos kiáltással dob felénk tenyérnyi henger alakú valamit. Lábam közelébe ér földet. Két oldalú tűz gránát, mely lényegében a cső két oldaláról tűznyelveket fog kilőni, mely térd magasságig terjed el akár száz méterre is. - Franc… - csúszik ki a számon, s ha Ethan a közelben van, karját fogva húzom be egy barlang vájatba, mielőtt a tűz marcangolná szét lábunkat… Mit ne mondjak kettőnknek tán kissé szűk a hely.
-Ne udvarolj annyit, mindketten foglaltak vagyunk, emlékszel? - rákacsintok, és várom, hogy jöjjön az elkerülhetetlen.
A rövid közjáték után tovább rugdosom a halott idegent, de szerencsére a tüzes lövegek megtették a hatásukat, és az egész idegrendszere topára ment. Ezeknél az ízeltlábú dögöknél nem árt, ha nem csak az agya halott, de a végtagjaik is. -Nos...ez esetben, utálok mindent, ami itt él, és remélem ha felszálltunk innen küldenek egy Cár bombát is. Talán nem szép dolog, de én tehetek róla, hogy az állítólag cuki őslakosok, és még kedvesebb, harmonikusan velük élő nyuszimedvék, meg tököm tudja mik helyett folyton csak olyan dögökkel futok össze, amik szét akarnak tépni, vagy belém petézni, vagy fészket építeni a csontjaimból. Az ember azt hinné, ez elég, hogy Katrine ne akarjon itt maradni, a közelgő kvázi tömegpusztító fegyver pedig főleg, de persze jobban ismerem már ennél. -Láttál járműveket? - Kérdezem tőle, relatív higgadtan. - Ha igen, lopjunk el egyet, a többit meg lőjük szét, de aztán húznunk kell. Gyalog már most mázli kell, hogy kijussunk a bomba hatóköréből! Az emberiség találékonysága nem ismer határokat, ha rombolni kell. A feketerigó amikor felrobban, rohadt látványos. Lényegében egy vulkánkitörést okoz kívül, csak épp láva nélkül...kivéve persze, ha a hegy amibe lövik valóban vulkanikus, akkor ugyanis szó szerint azt okozza. Nem lényeges itt melyik fog történni, mert a végén úgyis meg fog dögleni minden több kilométeres körzetben. Vajon az Ocantisok beveszik majd, hogy tényleg egy vulkán tört ki? Sok időm nincs ezen aggódni, mert valaki máris ízelítőt akar nekünk adni a tűzből, igaz kivételesen nem haragszom rá. Egyrészt, mert így végre testközelbe kerülhetek a szexi kommandós hölggyel, másrészt, mert az idegenek elégetése abszolút a kedvemre van, még akkor is, ha érzem, ahogy kissé megperzselnek a lángok, miközben egész testemmel simulok Katrina-hoz, és takarom el a robbanás elől. Neki már van elég sebe, és egyébként is, egymással szemben aligha férnénk be ide. Mikor a pokoltűz végre kialszik, letekintek rá, és szavak nélkül kérdem meg jól van-e. Furcsa, de kivételesen hallom is a választ, nem csak ösztönösen tudom. Ellököm magam a faltól, és testétől, aztán én az egyik, ő pedig remélem a másik irányba rántja a fegyverét. Leadok egy lövést, a lázadóra, aki az előbb majdnem megsütött minket, a golyóm pedig csuklón találja, amitől leszakad az egész keze, benne a következő gránáttal. Nem volt ideje kibiztosítani, a férfi pedig a sokktól azonnal elájul, ahogy lenni szokott egy ilyen sérülésnél. -Tiszta! Megvárom, amíg ő is jelent, aztán felállok a féltérdelő tüzelő pozícióból, de továbbra is a járatokra szegezem a fegyvert. -Na jó, úgyis utálom ha unalmas egy küldetés. Nyírjuk ki az embered, de aztán nem érdekel, ha kell a vállamon viszlek ki, világos? Felettébb szigorú a hangom. És nem is engedek ebből. Ha a sajátjaid bombáznak le, az állati ciki, még akkor is, ha direkt teszik. Aztán felkapom a fejem, egy távoli, egyre erősödő neszre. -Te...hallod ezt a dobogást...? A zaj még csak hagyján, de egy idő után a föld is remegni kezd a lábaim alatt. Nem nagyon, épp csak annyira, minta egy kamion menne el a ház előtt. A baj csak az, hogy ez is egyre erősebb minden másodperccel. Egy idő után gyanakodni kezdek. -Ez előbb nem...Franc!!! A szemeim előtt záródik be egy járat, majd még egy, eddigre azonban vállon ragadom Katrinát, és abba az irányba fordítom, még épp időben. -Mond, hogy ezt te is láttad!
Kedd Jan. 23, 2018 12:07 pm
Érzem, ahogy víz tódul a számba, orromba. Szemembe. Fejem hiába fordítom oldalra, hasztalan. Kiköpni képtelen vagyok, szürke vászon gátol meg benne. Úgy tapad az arcomra, mintha polip csápjai lennének. Testem ellenkezik, szabadulnék, azonban mind csuklóm, mind bokám leszíjazva pihen egy faasztal lapján. Hangos bugyborékolás jelzi, hogy szám vízzel telik. 
A percek, az órák… A napok… Teljesen összefolynak. Nem tudom, hogy pontosan mennyi idő is telik el, amikor újra nyílik az ajtó. Connor lép be rajta, kezében egy tálcával, rajta egy házilag eszkábált fatányérral. Leül velem szemben, én pedig homályos tekintettel méregetem. 
