A töltőállomás...a Volentis egyik leglepukkantabb lélekvesztője, bár tekintve, hogy mennyire új minden ezen az állomáson, azt hiszem valakinek komoly munkájába került, hogy ez a hely dohos legyen, és leharcolt.
Általában ezt a bárt a flotta tagjai szokták látogatni, és nem az olyan közkatonák, mint jómagam, ám ezúttal társasággal jöttem ide, pontosabban itt találkoztunk. Alex mindig tudta, hogy nevettessen meg. Majdnem leestem a bárszékről, amikor felajánlotta nekem az előléptetéssel járó posztot. Amikor közölte, hogy nem vicc, na akkor meg végem volt! Még most, órákkal később is izomlázam van, ahogy üldögélek a sötét boxban az egyik kijárat mellett. Bob a csapos már sokadszorra tette fel a kérdést előzékenyen, hogy nem forrt-e még fel a söröm, ami azóta hever az asztalon érintetlenül, hogy magamra maradtam, és elkezdtem az üzeneteimre válaszolni. Csak a szokásos dolgok. Parancs a következő eligazítás idejével, és helyszínével, pár igencsak megkésett szülinapi köszöntés, és persze egy újabb hosszú motiváló levél Allan-től, amiben részletezi, hogy miért nem normális az hogy évek óta nem jutott nekem egy...hagyjuk inkább, pontosan miképpen fogalmaz, a lényeg, hogy szerinte bármikor találnék magamnak nőt, ha nem utasítanék el mindenkit valami nevetséges kifogással.
Lehet abban valami amit mond. Ahogy most végignézek, kapásból csak azt látom, hogy az egyik hölgy szőke, a másik túl magas, a harmadik túl sokat fecseg, a negyedik a bárpultnál meg túl házas. Habár, az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ő esetében nekem ez nem lenne probléma. Épp ellenkezőleg.
Fanyar mosollyal nyugtázom, ahogy egy háromfős baráti társaság egyik tagja minden bátorságát összeszedve indul meg Pressi felé, én pedig felpattanok, és gyorsan kislisszolok innen, mielőtt észrevenne. Semmi kedvem elrontani az ő estélyét, vagy a sajátomat. Már az is túl sok, ahogy a szemem sarkából látom, hogy kígyóként tekeredik a pasi karja a dereka köré. Valami ősi, állati ösztön szinte ordít velem, amiért nem töröm ki a fickó nyakát de szerencsére józan vagyok, és ilyenkor könnyebb megfontoltan cselekedni. A koppanásra és csörömpölésre azonban muszáj visszafordulnom.
Drága nejem az udvarlója mögött áll, kinek arca épp készül fúzióba lépni a pulttal, keze pedig a háta mögé lett csavarva. Újabb apró mosoly jelenik meg az arcomon, és megrázom a fejem. gy tűnik a csávó nem volt az esete, és nem értett a szép szóból. Vagy a határozottból, ami még nem járt fizikai erőszakkal. Teszek pár lépést a nejem felé, lezseren felemelem a bal kezem, és anélkül kapom el a felé lendített bárszéket, hogy odanéznék. A másik végét tartó fazon még erőlködik egy darabig, aztán amikor kirántom a kezéből, majdnem orra bukik. A társaság harmadik tagja valami késre emlékeztető rozsdás izét tart a kezében, és tekintete össze vissza rángatózik köztem, és Pressia közt.
-Jól láthatóan a hölgy tud vigyázni magára, de, hogy három lány támadjon rá egyszerre? az azért mégsem szép.
Nyugodt, intelmező tónusom arról árulkodik, hogy most jött el a pillanat, amikor jobban tennék, ha elhúznának. Helyette meglendítem a bárszéket, és úgy verem állon a suhancot, hogy csak reccsen az ülőalkalmatosság, és a párna le is válik róla. Áldozatom feje a helyén marad, de eszméletét veszti.A megmaradt 4 láb így úgy fest, mint egy indokolatlanul hosszúkás ketrec.
-Neked meg szélesek a vállaid, mint egy kígyónak... - Hogy ezt demonstráljam, ráhúzóm a széket, amibe annak rendje és módja szerint pont beleszorul. - Mondtam.
Hogy pláne emlékezzen erre megragadom és pörgetek rajta egy nagyot, igaz elég gyorsan elesik, de mindegy, a lényeg, hogy nem árt már senkinek.
-Szia Drágám... - Szólítom meg a nőt, és Bob a csapos aki eddig felénk közeledett, hogy arra kérjen, higgadjak el, hirtelen jobbnak látja visszahátrálni a konyhába.

Amikor Dolly pár órája szó szerint kirángatott a szállásról, még azt hittem, hogy tényleg el tudja intézni, hogy legyen egy jó esténk. Annak ellenére, hogy egész nap figyelmetlen, szúrós és ingerlékeny voltam, a csaj képes volt szó szerint kirúgdalni az ágyból. Aztán még belém is magyarázta, nekem most arra van szükségem, hogy valami elbaszott elektronikus zenére ugrabugrálva adjam ki a feszültséget, és annyira leigyam magam, hogy ne Ethant keressem minden nyápic kis seggfejben, akinek még van mersze a közelembe jönni. Nem vittem túlzásba az öltözködést, bár nem is lett volna rá lehetőségem, tekintve, hogy a gyakorlók mellett nem sok másnak maradt hely a szekrényben. A klub persze olyan volt, amilyennek lennie kell. Fülledt, hangos és irritáló. Néhány pohárnyi ital után Dolly egyre gyakrabban kacsingatott össze valami tüskefejű hülyegyerekkel. Többszöri unszolásra végül elfogadta, hogy jó lesz nekem a pult mellett, amíg ő megismerkedik ezzel a Leslievel.. Egek! még a neve is gáz.... Egy ideig csak néztem a násztáncnak is beillő vonaglásukat, aztán úgy döntöttem, jobb lesz, ha megpattanok. Nem igazán érdekelt, merre visz a lábam, egyszerűen csak addig sétáltam, míg ki nem kötöttem valahogy a lebujban, ahol mindig kiszolgálnak, akkor is, ha kölyökképed van és nem éred fel a pultot. Nálam mondjuk egyik sem játszik már, de volt idő, mikor ez is számított.  

Csak annyira futtatom körbe a tekintetemet a helyiségen, hogy felmérjem a terepet, de ebben semmi profizmus nincs most. Egyszerűen csak megszokásból teszem, aztán megállok a pultnál, és felkönyökölve rendelők egy italt. Hogy Ethan is itt van, meglep kissé, és ha tudtam volna, biztosan nem ide jövök, de mostmár nem számít. Nem fogok miatta lelépni. Eszemben sincs megkönnyíteni a dolgát.   Bob ismerősként üdvözöl, én pedig őszintétlen mosolyra húzom a számat köszönésképpen.  Kitölti az italomat, és tekintetemet látva sem dolgozza fel, hogy nem kellene szóba állnia velem. Hogy mi bajom van? Nem neki fogom elmesélni.  Ez az alapnézésem, nem kellene ezt forszírozni. Felhajtom a gusztustalan lét, aztán megszólalok. - Csak töltsd újra és faggass mást, Bob!  - szinte kedvesen kérem, úgyhogy még majdnem büszke vagyok magamra.

Némán bámulok egy irányba az italom felett, mikor rájövök, hogy a sarokban ülő srác engem néz, én pedig őt. Eddig persze nem is láttam, de neki ez nem tűnik fel. Magabiztosan elindul felém, de félúton valahogy mégis meggondolja magát. Baljós pillantásom és az eltátogott keress mást figyelmeztetés szerencsére megteszi a hatását, így nem kell próbára tenni a ma estére igencsak megcsappant béketűrésemet.

Ezt persze nem tudhatja az a nyominger, aki egyszer csak megjelenik mellettem és tenyérbemászó hangon kérdezi, mire hívhat meg.  - Keress mást! - próbálkozom a sokszor ismételt szöveggel, de nála ez nem válik be. Amikor a derekamra csúsztatja a kezét, a testem megmerevedik és szikrázó tekintettel pillantok fel a fickóra.  - Ha most azonnal leveszed rólam a kezed, talán nem töröm el. - neki semmilyen mosoly nem jut, de még ez sem zavarja. A következő pillanatban a feje nagyot csattan a pulton, épp az italom mellett, a karja pedig természetellenes szögben feszül a háta mögé. Ha még egy kicsit feszítek raja, biztosan eltöröm, de egyelőre még nem tartok ott.  Egyébként nem is rá figyelek, hanem Ethanre, aki most szinte az ajtóból fordul vissza és elindul felénk. Eddig tökéletes nyugalomban doboló pulzusom hirtelen meglódul és a kezem alatt nyögdécselő faszkalapra ügyet sem vetve figyelem, ahogy tőlem csak néhány lépésnyire megáll és... Hoppá! nem is vettem észre, hogy valaki mögöttem mozog. Ethan az oka ennek is... egyszer kicsinál úgyis.
Pillantásom a székre rebben, aztán visszatér Ethan arcára és elismerőn ciccentek egyet. Amíg ő elintézi a székest, én csavarok még egy kicsit az udvarlóm karján és erőből a bordái közé rúgok. Épp időben eresztem el a kezét és hagyom, hogy tompa puffanással  földre zuhanjon.  A késes felé fordulok, de mire bármit is tennék, Ethan őt is elintézi. Az én hősöm! Majdnem elnevetem magam, ahogy a szerencsétlen nyomorult székestől elborul. - Valld be, hogy fél délután ezt a belépőt tervezgetted! - mondom neki köszönés helyett, de azt már nem teszem hozzá, hogy valószínűleg az este nagy részében is, és ezért nem ért rá... nem is tudom.. Mire? hétköznapokon sem érdeklem, miért lenne más egy évforduló? Csak én lehetek olyan idióta, hogy másként gondolom.

A földön fekvő alak, aki eddig csak nyöszörgött, most megpróbál feltápászkodni, de esélye sincs. Ezúttal nem vagyok se finom, se nőies, csak szimplán fejbe rúgom. Úgyis csak idegesítő háttérzaj volt a  jajgatása.  - csak szólok, hogy nincs pénzem a berendezésre. - vállat vonok és felhajtom az italom, ami valahogy sértetlenül átvészelte az előzőeket.  - Egyébként elintéztem volna őket... -

-Fél délután, és egész délelőtt! - morgom, és körbenézek, higgadt tömeggyilkos tekintettel, hogy tudassam mindenkivel aki esetleg szeretne csatlakozni a mókához: van még hely a sürgősségin. - És ennek ellenére csak nem lőtt rám senki, hogy elkaphassam a fogaimmal a golyót. Tragédia...
Figyelem, ahogy formás lábai fegyverré változnak, és álomba szenderítik a srácot, aki eddig is épp eléggé szédült. Legszívesebben megkérdezném, vajon minden udvarlójával így bánik-e, de ami azt illeti, tapasztalatból tudom, hogy igen. Ami a berendezést illeti, kár aggódni miatta. Viszonylag gyorsan érkezik még néhány egyenruhás, akik elmennek mellettem, mintha ott sem lennék, és a rendbontókat viszik magukkal, Pressit kivéve, kinek vállára teszem a kezem, és közlöm, hogy csak magát védte. Ha egyenruhában lenne a hölgy, nem volna semmi szükség erre, és idővel így is tisztázódna, de minek erre időt pazarolni.
-Tudom amúgy... - Mondom, miután relatív kettesben maradunk megint - De bizarr napom volt, és szerettem volna fejbe vágni valakit egy bárszékkel. A szégyenfalon nem fogja ezt gondolni a srác, de szinte még hálás is vagyok neki.
Aztán ahogy elhallgatok, most először nézek rá hosszabban a feleségemre ma. Egy pillanatra elakad a szavam. Azt nem mondhatnám, hogy semmit sem változott, ugyanis látszik rajta, hogy nem unatkozott az elmúlt pár évben. Az arca még ugyanolyan bájos, ám ha most próbálná bevonszolni a szobába valaki, már kétlem, hogy sikerrel járna.
-Ha már évfordulónk van, meghívhatlak valamire, vagy én is a pulton fogom végezni?

Gúnyos kis mosolyra húzom a számat a kontrázást hallva. Ennyi időt valószínűleg összesen sem foglalkoztatta a házasságunk, de attól még jól hangzik. Ha olyan lány lennék, talán el is hinném, de érzem a hangjában ugyanazt a szarkasztikus kis felütést, amit én is előszeretettel alkalmazok. - Azon még segíthetünk, ha ez minden vágyad! - Már nyúlok is a jobb combomhoz, ahol rendesen a pisztolyomat szoktam találni, de most szerencsére csak a ruhám vékonyka anyagát tapintom. Nem biztos, hogy jó irány lenne, ha kidobnám a pultra a fegyverem 5-6 feles után. - Vagy mégsem... tényleg nincs szerencséd. - úgy teszek, mint aki komolyan sajnálja a dolgot, de csak egy pillanatig. Aztán lenyugtatom a földön fekvő seggarcút...meg kicsit magamat is. Azért ijesztő, mennyire jó lesik pofán rúgni a szerencsétlent... az elfojtott indulataim fognak egyszer a sírba vinni, ha nem a nagy pofám előbb.
Amikor az egyenruhások megjelennek, már majdnem reflexből teszem fel a kezem, jelezve, hogy nem csináltam semmit, de nincs szükség mentegetőzésre. Ethan néhány szóval megoldja a dolgot, és még a szemetet is eltakarítják. Nekem csak bólintanom kell, mikor az önvédelemről esik szó, és szerencsére senki sincs a bárban, akinek eszébe jutna megcáfolni az egyébként elég sánta állítást. - Ne aggódj, biztos érezte a felé áradó hálát, mikor pofán csaptad a székkel. Fogadok, még most is csak úgy szédül tőle. - elpillantok a válla felett a kijárat felé, ahol épp most tűnik el az egyik egyenruhás, meg a szédelgő alak, akiről épp csak sikerült lefejteni a szék maradványait. Bármikor máskor jót vigyorognék a dolgon, de most csak egy fanyar szájhúzogatásra telik, amit nehezen lehetne mosolynak nevezni. Az évforduló szóra felkapom a fejem és újra Ethan szemébe nézek. Nem lenne szabad túl hosszan, mert könnyű elveszni a tekintetében, de túlságosan is vonzza az enyémet. Úgy teszek, mint aki komolyan elgondolkodik az ajánlaton, pedig már rég tudom, hogy nem fogom visszautasítani. - Évfordulónk van? Akkor egy ujjal sem érek hozzád. Ez lesz az ajándékom. - felteszem mindkét kezem, és vigyorogva hátrálok fél lépésnyit. Hogy mennyir hitelesen adom elő a dolgot, meg sem merem saccolni, bár van már gyakorlatom a tettetésben.

A grimaszomból egyértelmű, hogy egy pillanatra sem gondolom komolyan, hogy tényleg le akarna lőni, és nem csak azért, mert tudom, hogy nincs nála fegyver. ami azt illeti, belőle kinéztem volna, hogy elrejtett valami apró, illegálisan összerakott stukkert a ruhája alatt.
-Pedig te voltál az utolsó reményem...na mindegy, hosszú még az este, hátha felbukkan valaki aki pofán akar lőni.
Aztán lesandítok új barátomra, ki pár napig arcán fogja viselni a kocsma kényelméért felelős ülőhely lenyomatát, majd megrázom a fejem, mikor elviszik végre. Mindig úgy éreztem, hogy a szégyenfal egy elég barbár megoldás az ilyen bűnökre, hisz részegen néha elég meggondolatlan tud lenni az ember, de mégis mit gondoltak amikor Pressia-ra támadtak? Hogy a Darwin díj mellé pénz is jár, meg ünnepség? Talán, ha nagyon akarnám, elsimíthatnám az ügyüket, de őszintén szólva meg sem fordul a fejemben a dolog.
-Se pengével, se lövedékkel, se méreggel... - teszem hozzá halkan morogva, és gyanakodva lesandítok az öv vonalára, hogy lássam tényleg nincs-e nála mondjuk egy nagyobb kés, vagy valami hasonló. Nem arról van szó, hogy nem bízom benne, csak épp mégis.
-Viszont, nem számítottam rá, hogy ajándékozni is fogunk...Remélem megteszi, ha én állom az első kört. Vagy akár az összeset. A majmok rám erőltettek egy hadnagyi előléptetést, szóval nem gond.
Miközben ezt részletezem, egy kezemmel a hajamba túrok, a másuk lövész kesztyűvel fedett kezem pedig jelez Bob-nak, hogy kettőt kérünk abból, amit Pressia az előbb ivott, majd biccentek a box felé, ahol eddig ültem. Remélem követ, mert én vissza is ülök a helyemre, ahol még mindig ott vár rám az italom, amire már nem is emlékszem, hogy mi volt, csak arra, hogy az állaga, és a hőmérséklete is megegyezik egy STD generátor cserére érett hűtőfolyadékával.
-Megkérdezném, hogy halad a kiképzés, de azt hiszem az előbbi demonstráció pont elég válasz erre.

Biztosan azt hiszi, meg sem fordulna a fejemben, hogy tényleg fegyvert fogjak rá, pedig, basszameg, voltak pillanatok a házasságunk elcseszett évei alatt, mikor megtettem volna. De nem vesz komolyan. Meg kellene lepődnöm? Áhh...  - Elég furcsa dolgokra vágysz. A legtöbben egy pofa sörre, meg az ágyukra, egy elcseszett nap végén, de te aztán nem! És amilyen jó feleséged vagyok, még ezt az extrém kívánságodat is teljesíteni akartam. Érthetetlen...- megrázom a fejem, de mosolyra most nem futja. Az italomra koncentrálok inkább, amíg csak lehet, aztán pedig arra, hogy Ethan érintését a helyén kezeljem.  Amíg az egyenruhások elviszik a pórul járt gyökereket, egyfolytában csak arról győzködöm magam, hogy le kell lépnem, ha nem akarok magamnak megint egy hónapra való önsajnálatot meg dühkitöréseket a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban.  Ezer érvet tudnék a távozás mellett felsorolni, és legfeljebb egyet a maradás mellett, de a statisztikák sosem érdekeltek eléggé. Nem könnyű elismerni, de jól esik a közelében lenni most, még akkor is, ha nem normális házaspárként töltjük együtt az évfordulónkat. Amire persze még ajándék is jár neki... mázlista. De ha már itt tartunk... - Ha megpróbálnálak megölni, azt csak puszta kézzel tenném. - megnyugtatónak szántam a kijelentést, bár nem hiszem, hogy Ethan akár csak egy kicsit is aggódna. Igaz, nem kerüli el a figyelmemet, hogy lopva felméri, milyen eszközök vannak nálam, amikkel kárt tehetnék benne. Semmi sincs nálam, de így a korábbi mondatom sokkal inkább nyugtalanítónak tűnhet, mint megnyugtatónak. Pedig egyelőre nincs miért aggódnia. Főleg, ha tényleg ő állja a ma esti piát. - Az összeset. és akkor megünnepelhetjük az előléptetésedet. Vagy meggyászoljuk. Ahogy tetszik. -  Némi gondolkodási időt hagyva magamnak, követem az asztalához, pedig valószínűleg ez az este rossz döntése. Eddig azt hittem, hogy az volt, amikor hagytam magam elrángatni egy klubba, de veszélyesen közel lenni Ethanhez és egy csomó piához simán veri azt is. Ennek ellenére viszonylag magabiztosan sétálok a boxhoz, ahol Ethan már helyet is foglalt és leülök vele szemben.
Önelégült vigyorra húzódik a szám, aztán csak legyintek. - Nem volt igazi kihívás. - hátradőlök és kezeimet az asztalon összekulcsolva  fürkészem néhány pillanatig  a tekintetét. -
Szóval, hadnagy lettél... ünnepelned kellene, én azt mondom, nem egy pofánlövésre várni!

-Az...érthetetlen... - felelem morogva, és próbálok úgy csinálni, mint aki ezzel nem egy kitörni készülő nevetést próbál elfojtani. Szerencsére viszonylag gyorsan előbújik az igazi énje, mire megforgatom a szemeimet. Nem is kell mondanom semmit. Tudja ő is, hogy már vártam, mikor fog előjönni valami ilyesmivel.
Nem is vitatkozom vele, lehúzom az azonosítóm a pultnál, és már követem is őt az asztalhoz.
-Gyászoljon az, akit alám osztanak be. Lesz rá oka bőven.
Mikor már vele szemben ülök, sóhajtok, és még egy fanyar mosolyra is futja.
-Nagyon rá vagy kattanva erre a pofán lövés témára...a végén még zavarba jövök. - Aztán viszont csak legyintek. - Tudod mennyire utálom ezt az egészet...legszívesebben vissza fokoztatnám magam közlegénnyé, de úgy tűnik, manapság én már nem tudok rosszat tenni.
Közben Bob végre megérkezik mindkettőnk italával. Egy biccentéssel veszem csak tudomásul a létezését, tekintetem azonban nem veszem le Pressia-ról, még akkor sem, amikor az italomba kortyolok.
-Pár hete eltűnt egy csomó cucc, és a hadnagy megvonta az összes kadét eltávját, amíg nem jelentkezik a tettes. Én biztos voltam benne, hogy mindegyik ártatlan, ezért elbeszélgettem vele és...eltört a csávó állkapcsa.
Nagyon irritált engem Wilson hadnagy, ezért az emlékkép mosolygásra késztet. Az öreg méltán népszerűtlen, a Volentis majd minden kadétjának körében, szóval könnyen lehet, hogy Pressi is találkozott már vele.
-Utána ott fenyegetett lógó állal, mint valami rohadt nagy mutáns szúnyog...és addig pattogott, amíg tényleg kivizsgálták, és megtalálták nála a hiányzó cuccokat, aztán száműzték lázadásért.
Hozzá koccintom a poharam Pressia poharához, és megint kortyolok belőle egy nagyot.
-Éljen soká a papírmunka...

Egyetértőn bólintok, pedig tudom, hogy Ethan jó tiszt lesz. Közkedvelt. És nem csak azért, mert úgy fest, mint egy hős -amellett, hogy az is,- hanem azért is, mert legalább annyira hajlamos a szabályok meghajlítására, mint én, és nem is gondolja, hogy ez az ő kiváltsága egyedül. Ennek ellenére tényleg  úgy teszek, mint aki már előre sajnálja a beosztottjait.

Megértő pillantást, vagy együttérzést ezután sem kap, csak egy kissé gúnyos mosolyt. - Kellett neked hősködni! Most sikálhatnád a padlót a többi közlegénnyel. A Voli padlózatát te is imádnád...  - elfintorodom egy pillanatra, de a pia épp időben érkezik, így egy kisebb korty után már simán ráfoghatom a borzalmas ízélményre a dolgot. Hátradőlök, és a lábaimat keresztbe téve kinyújtom az asztal alatt, tekintve, hogy a tűsarkú cipő már jó ideje nyomorgatja a gyakorlóbakancshoz szokott  lábaimat.  Újabbat kortyolok a gusztustalan löttyből míg Ethan mesél, de most fintor helyett felvillanyozva hajolok előre kissé. -  Te elintézted Earl Grey-Wilsont? - elképedve vigyorgok Ethanre, ami nagyjából annyira gyakori mostanában, mint a napsütés a Volentis szellőzőaknáiban. Az biztos, hogy mindenki találkozott már Wilsonnal, ha máshogy nem, hát ügyeletes tisztként. A fickó arról híres,  hogy imádja megkeseríteni a beosztottak életét. Ha jó napja van, csak gyakorlatozni küld, vagy takarítani, ami persze rohadt ritkán fordul elő. A rossz napjain teázni küld mindenkit, aki csak kicsit is szúrja a szemét. Ha Wilson kedves hangon megkér, hogy igyál egy Earl Greyt, az azt jelenti, hogy fel kell venned a guggoló pózt, lehetőleg úgy, mintha csak egy fotelben üldögélnél kényelmesen, és eljátszani, hogy teázol. Senki sem tudja, hogy honnan szedte ezt a baromságot, de az újoncok mind megtanulták szép lassan, hogyan teázik egy angol, és hogy mi a franc az az Earl Grey. - És még kérdezed, miért léptettek elő? - forgatom meg a szemeimet végül és a koccintás után ki is ürítem a poharat. Valamivel több részvét tükröződik most a tekintetemben, mint az előbb, de megsajnálni még most sem sikerül Wilson-verő hadnagyot. - vegyél fel egy titkárnőt. Az új fizudból biztos futja rá. - megrázom a fejem és felsóhajtok, majd az üres poharamra pillantva ciccentek egyet. - Igaz, ha tényleg te állod a mai estét, várj vele a kövi hónapig. -

-Nagyon szeretnél látni takarító ronggyal bekötött fejjel suvickolni mi? - Kérdem morogva, és megrázom a fejem, hogy lássa, még a feltételezés is badarság. - Ki kell ábrándítsalak, már 16 éves korom óta őrmester vagyok, szóval...várjunk, még mindig az újoncokkal takaríttatnak? Álmodtam csak volna, hogy feltaláltunk, és alkalmaztunk is erre droidokat?
Egyre kevésbé sajnálom azt a bunkót, nem mintha eddig sok együttérzésre leletem volna a lelkemben iránta. Viszont drága nejem továbbra is meg tud lepni.
-Earl Grey? Szóval...azt akarod mondani, hogy ez E.G. Wilson teljes neve? Na nem mintha rövidítve sokkal jobban hangzana, de egek. Hogy keresztelheti el valaki a gyerekét...
Hirtelen észbe kapok, és leállítom magam. Olyan...kellemesen erőszak és kiabálás mentes ez a mostani beszélgetésünk, nincs kedvem kivételesen elszúrni egyikünk napját sem. Csak remélni tudom, hogy elég gyorsan témát tudok váltani.
-A jelek szerint van már titkárnőm...egy hajónyi. Ha képesek parancsra kézzel ganézni, akkor ha csak mosni küldöm el őket, meg ügyet intézni a végén szentté avatnak...
Aztán csak legyintek. Nagyon nem aggódom, hogy elinnánk a fizetésünk. egy napi zsoldot sem tudunk ketten elfogyasztani ebből a löttyből, anélkül, hogy a kórházban, vagy a hullaházban kötnénk ki.
-Viszont, látom a te kiképzésed is alakul. A fegyelmi aktáddal együtt... - teszem hozzá a végét mosolyogva, de közben valamiért emelem a poharam is - Távolról úgy fest, mint valami átkozott regény, és téged ismerve még csak az első kötet.

Nem tagadom, okozna némi elégtételt, ha láthatnám, ahogy a közlegényeket előszeretettel takarításra ítélő tisztek bármelyike fogkefével végigsikálja a Voli összes klotyóját, de Ethan esetében egész másról van szó. - Áh, felőlem aztán virágot is ültethetnél, úgyis csak a seggedet nézném meg... - vállat vonok, és még csak meg sem próbálok úgy tenni, mint aki viccel. Ez van. Fölösleges úgy tenni, mintha a stírölés csak a pasik perverziója lenne. - A droidok csak ott takarítanak, ahová a közlegényt nem engednék be. Engem például már a konyhába sem, nemhogy egy tiszti kabinba. - Lejjebb csúszom picit a széken, hogy kényelmesebben ülhessek. Egész addig fészkelődöm, míg kinyújtott lábaim beleütköznek Ethan bakancsába az asztal alatt.  Nem, kurvára nem szándékos a dolog, de nem fogom óvodás módjára menekülőre fogni, csak azért, mert véletlenül összeér a lábunk. Ha zavarja, menjen csak arrébb. Én már kényelmesen ülök, igaz, nem annyira nőiesen, mint illene egy ilyen picsányi kis ruhában. Na ez az, amire most pont magasról teszek. Inni jöttem és ellazulni, nem eljátszani a faszom femme fatale-t.  

Bár gyorsan észreveszi magát, azért csak sikerül belefutnia a gyerektémába, amire normál esetben biztosan valami szemétséggel válaszolnék. Most azonban nagyvonalúan -és Kicsi E miatt is talán- úgy döntök, figyelmen kívül hagyom a botlást, és hagyom, hogy elterelje a témát. - Azért ne kényeztesd el őket. A glória állítólag kibaszott kényelmetlen egy cucc. - felelem még mindig fintorogva, aztán kinyújtom a kezem és anélkül, hogy elfordítanám Ethanről a tekintetemet, belekapaszkodom a mellettünk elballagó csapos izzadtságtól nedves ingébe. Meg is bánom rögtön és eleresztem. - Még két ugyanilyet, Bob! - a fickó biccent egyet és továbbhalad, én pedig undorodva törlöm a kezem a ruhámba. - Már egy ideje rendes lány vagyok. - hazudom szemrebbenés nélkül, és megcserélem a kissé bizsergő lábaimat. Ez a nyamvadt cipő mondjuk továbbra is ugyanúgy nyom, de nincs is min csodálkozni. A legalább 10 centis sarkakon közlekedni felér egy büntetéssel. Viszont legalább szexi. Az is valami. - Egy sorral sem bővült, mióta véletlenül lehúztam a budin annak a perverz századosnak a kitüntetéseit.  És annak meg már legalább... - gondolkodnom kell kicsit, de csak sikerül még ennyi pia után is kiszámolni: - legalább egy hónapja! - fejezem be nagy büszkén a mondatot, és végszóra Bob is megjelenik az italokkal. Elnézve azt az unott, megfáradt tésztaképét legalább 300 éve csinálja ezt a szar melót, így kurvára nem értem, hogy lehet annyira gyökér, hogy az ölembe borít egy pohárnyi Gázolajat. Mi a franc nehezítette vajon a feladatot, hogy nem sikerült százszázalékosan végrehajtani? Ez már örök rejtély marad valószínűleg.  Felpattanok és egy méltatlankodó baszdmegbob után szörnyülködve nézek le a gyorsan terjedő foltra a kis piros ruhámon. Pont úgy nézek ki jelenleg, mint aki most csurizta össze magát, bassza meg. Lehunyom a szemem, nagy levegőt veszek, és kurvagyorsan gyűjtök annyi önuralmat, hogy a mellettem mentegetőző faszkalpot ne könyököljem orrba. Ahogy kinyitom a szemem, először Ethanre pillantok, szikrázó tekintettel. - Most meg ne szólalj! - Ha elneveti magát, nem tudom garantálni, hogy nem rúgom rá az asztalt. Még akkor se, ha rögzítve van.