Most az egyszer azt kívánom, hogy bárcsak ne kábító lövedék lett volna nálam, hanem egy élesített fegyver, akár egy bárd, vagy egy kés, mert annak a lázadónak el kellett volna pusztulnia. A felderítő koordináták hamisak voltak, és mielőtt észbe kaphattam volna, már meg is támadott. A hasam bal tájéka borzasztóan ég, és kapcsolatba kellene kerülnöm a parancsnokommal, de alig bírom megmozdítani a jobb felkaromat is. Az egyik közel eső bokorban bújtam meg, már ki tudja, hogy hány órája rostokolok itt, de nem mertem még közelebb menni a Tóhoz. A feljegyzések alapján hemzsegnek erre a vízi ocantisiak, és képtelenség hozzájutni, nem beszélve az éves beavatásról. Gyönyörű lenne, ha megjelenne egy ember…az én esetemben egy katona, aki nem illik bele a képbe. Kényes helyzetben vagyunk, nem léphetem át a határokat, és jelentenem kellene az esetet Marcnak is. Az időérzékem elmosódott, a korhadt fának döntöm a fejemet, és óvatosan felhúzom a hasfalat fedő anyagot. Egy tíz centiméteres vágás éktelenkedik rajta, és iszonyúan csíp. Nyavalyás és pökhendi alak. A következő találkozásunkat biztosan nem fogja megúszni ép bőrrel. A gondolataim kissé kuszákká váltak az eltelt napokban, mióta frissítve olvastam a húgom aktáját. Mióta is nem láttam? Idelent az ember nem számolja az eltelt napokat, én csak a rám kibaszott feladattal foglalkozom, és a kötelező látogatással Freya irányába. A gyerektéma a mai napig nem jött össze, és hiába kaptam a legjobb alapanyagot erre a nemes célra, mint a szaporodás, idáig nem jártunk sikerrel. A Consilium nem sürget, különleges engedélyünk volt, mégis zavar, hogy egyesek már felmutathattak egy-egy utódot, de nekünk még mindig nem sikerült. A szüleim sem repesnek az örömtől, főleg Katrina sikertelensége után, hogy a Flottánál kötött ki. Mostanra elcsitultak a családi viszályok, de ez nem jelenti azt, hogy meg lett volna bocsájtva a ballépése. Az Admirális halála mindnyájunknak nagy veszteség lett végül, de így is túllépte a megengedett korhatárt. Tiszteltem a nagyapámat, a legjobb katona volt, akit ismertem. Fekete pettyek tánca lepi el a látóteremet, így úgy döntök, hogy kicsit pihentetem a témát, és le is hunyom a szemhéjamat.

Az éles hang úgy szeli át a testem minden porcikáját, mintha tüzes vassal korbácsolt volna meg. Az Admirális ma délután egy külön edzéstervet készített nekünk, és alig bírom tartani a tempót, de a húgom sokkal rosszabb helyzetben van. Az előttünk fekvő lavór, és a benne lévő víz kettőssége összezavar bennünket, de amit előbb hallottam, sajnos végre kell hajtanom. Nem kímélhetem, mert lány, és ráadásul egy vér köt össze bennünket. A lófarkánál fogva húzom meg a haját, és rántom hátra a fejét.
- Indulás…hallottad. – az erőviszonyok nem kiegyenlítettek, de a védekezés alappilléreit már ismeri Kat, mégsem tud ellenem mozdulni, szinte a földön söpröm végig vele a koszt, és a lavór elé térdeltetem le.
- Az oxigénhiányos állapot leblokkolja az agyat, tehát harcképtelenné teheti az ellenséget. Ölni kell, vagy eledel lesz belőled Katrina. – nem éreztem volna, hogy ez túlzás, úgy fogtuk fel, mint egyfajta játékot, és örültem neki, hogy engem ér a megtiszteltetés a testvéremet illetően.
- Egy perc… - a tarkójánál csippentem fel, távol tartom, hogy ne bírjon megrúgni, és erőteljesen nyomom bele arccal a jéghideg folyadékba. Az együttérzés leghalványabb jele nélkül teljesítem a parancsot, és tartom ott, de úgy nyüsszög, mint egy állat negyven másodpercnél. Mi van, ha megfullad? Jöhetne az evidens kérdés, de erre a nagyapám csak annyit mondana, hogy akkor nem méltó a Gardel névre. Az oxigén létezését természetesnek vesszük, hiszen ez a testünk éltető motorja a szív mellett. Meghalnánk, ha nem kapnánk eleget belőle. A Föld pusztulásánál sem számított, hogy hány esőerdő, és növényzet esett áldozatul a fajunknak…egyszerűen megöltük az élőhelyünket. Ötven másodperc, még küzd, de jóval edzettebb vagyok, mint ő. Hét éves, de fogalma sincs arról, hogy mi vár rá a kiképzésen, ha betölti a tizenkettőt. Nem sírhat, mert apa elzárja.

Megrezzenek, és hirtelen pattannak ki a szemeim, mert azt se tudom, hol vagyok. A vérveszteség elvette a maradék erőmet is, de ami ijesztőbb, hogy valaki itt van a közelemben, és alig pár centiméterre tőlem valami növényt morzsolgat a szikla szélén.
- Te meg ki a faszom vagy? – keresem a fegyverem, de most veszem csak észre, hogy okosan elérhetetlen távolságba tette a fiatal lány…vagyis sejtem, hogy nem közénk tartozik. Az aurája fura, és kék ruhát visel, amolyan visszarepülés az időben, mégis tudom, hogy kihez van szerencsém. Egy ocantosi…méghozzá vízi erővel.
- Ne gyere a közelembe. – rivallok rá, de ekkor tűnik fel, hogy a hasamon egy borogatás fekszik, és a légzésem se olyan felületes már, mint azelőtt.
- Mit csináltál? – a chipemet nem kapcsoltam be, így a kommunikáció sem jött létre közöttünk. Ijedten ugrik egyet, és a mellkasához szorítja a gyógynövényeit. Szőke, akár egy angyal, és úgy néz rám, mintha a világát menthetném meg.
- Menj innen…huss. – ki tudja, hogy már mennyi ideje fekszem itt, az is lehet, hogy napok óta? Megpróbálok felállni, de a fájdalom még nem enged, és visszahanyatlom. A lány ugyanonnan figyel, és mondana valamit, mire észbe kapok, és most már teszek a kommunikációs problémák ellen.
- Ne erőltesd meg magad. – hát köszi…az egyik törzsnek vetem a hátamat, és farkasszemet nézek vele.
- Nem mondták még neked, hogy ne állj szóba idegenekkel, mert pórul járhatsz? – érdes baritonon sugallom felé a kérdésemet.
- De, csak ha itt hagylak már halott lennél. – jól fel lett vágva a nyelve, azt meg kell hagyni.
- Mióta fekszem itt? – kéne tudnom, hogy mire számítsak, ha visszatérek Marchoz.
- A délutáni napszak óta. – hát köszönöm ismételten, ezzel ki lettem segítve.
- Mit tettél rám? – nyilván nem magától került rám a borogatás, és azok a fura növények egyvelege sem.
- Egy kis főzetet. Pihenned kell. – látom a tekintetén, hogy fél tőlem, mégsem hátrál meg. Igazán eszetlen, de bátor lépés tőle.
- Mi a neved? – érdeklődöm halkabban, de ekkor egy másik férfihang hangzik fel a közelből.
- Darla….merre vagy? Mennünk kellene. Gyere. – így máris választ kaptam, ő meg hol rám, hol a másik irányba pillant.
- Mennem kell. Pihenj. – ezzel a mondattal búcsúzik el a szőke ocantosi, én meg elhűlve ismerem fel a helyzetet. Erről soha a büdös életben nem beszélhetek senkinek.