Úgy fest, ha én fel is adtam, Katrina ebben a kérdésben még köti az ebet a karóhoz, így újfent megadom magam. - Tudja a vicc már régen kimúlt, ha magyarázni kell, de legyen. Igazából ez szójáték, helyzetkomikum lett volna, nem maga ellen, vagy a kárára irányult, pusztán nevethettünk – na jó, maga legfeljebb csak úgy a szája jobb sarkának apró felhúzásával mosolyoghatott – volna rajta, hogy a földre vitt engem, amit én elvicceltem. Ennyi az egész, semmi hátsó szándék, semmi aljas szurkálódás. Én szeretek humorizálni. A végén megvonom a vállam. - Nem jött be, elismerem. Olykor elő is fordul, bár nem túl gyakran. Én már kész vagyok elengedni ezt a kis fiaskót. Bár itt most valódi érdeklődést látok rajta, amit eddig még nem sikerült elérnem nála egyetlen egyszer sem, ha nem munkáról esett szó. Mielőtt a következő kérdésére válaszolnék, ezúttal én mérem végig alaposan, közben megfontolom a megfelelő szavakat. - Azért mert nyersen egyenes, és azt hiszem a saját, furcsán érzéketlen módján őszinte is. Ezt pedig kevesektől kapja meg az ember. Nem kell, hogy értékelje a humoromat, vagy kedveljen ahhoz, hogy én kedveljem, tiszteljem, vagy éppen bízzak a döntéseiben ha úgy adódik. Újabb, ezúttal csak jelzésértékű vállvonás. Nem várom tőle, hogy kibújjon a bőréből, vagy megpróbáljon a kedvemre tenni. Részemről bőven elég, ha elfogadjuk a másikat – egymást – a hibákkal, a furcsaságokkal együtt. Ezerszer inkább bízom az életem egy Katrinához hasonlóra, mint egy sunyi, hízelgő alakra. Én odafigyeltem rá is, mikor a kiképzésen, vagy később munka kapcsán nagy ritkán a közelembe került, így ha megbízok az emberismeretemben – és ritkán tévedek – akkor egyszerűen csak kedvelem. Akkor is, ha pokróc a stílusa, vagy nem érti a viccet. A beszélgetés csak ez után vesz érdekes fordulatot, a következő megjegyzésére meg is áll a kezemben a fémpálca, és felnézek Katrinára, miután elhallgat a tekintetem önkéntelenül is a karjára siklik, és egy pillanat alatt összeáll a kép. Közölünk való támadta meg, még az is lehet, hogy egyszerűen hátulról ment neki egy mocskos féreg. Nem látszik rajta, nem is mutatja jelét, hogy megviselte volna a dolog, de azt hiszem mélyebb nyomot hagyott, mint azt beismerné magának. A megjegyzéséből legalábbis erre következtetek. - Hmmm, nem mondanám gyakorinak, sőt ami azt illeti ezek nagyon megbízható darabok. A magáéban valóban beakadt a feszítőrugó, de a másikkal lőtt valaki az eset óta? Könnyen meglehet, hogy az a lövész hibája volt. Szándékosan, vagy szándékolatlanul a fegyvert tartó is hibázhatott. Mindenesetre nem faggatom, és nem merülök el az eset részleteiben. Ha magától nem akar beszélni róla aligha érek el bármit a faggatózással. Inkább visszatérek a fegyverhez, és befejezem a javítást, valamint az összeszerelést. Azon megjegyzésére, hogy nem maradhatok a hajón, lenyelem a vicces megjegyzést, és biccentek. Nem mintha egyedül nem tudnám elhagyni a fedélzetet. A kérdésre megdörzsölöm a tarkómat. - Ugyan, sose sajnálja. – egy legyintéssel elintézem a duplán kérdezést, inkább válaszolok - Hát, akad egy-két fura figura. Egy magas, seszőke fickó, elég zilált fogazattal például, nos ő nem túl okos forma, megpróbált megerőszakolni egy nőt a nyílt utcán néhány hónapja… Nem is értem, miért nem száműzték még… Pedig nagyjából sejtem, és a gondolatba még a fogaim is belecsikordulnak. Mindenesetre azt hiszem nem én voltam sem az első, sem az utolsó, aki eltörte az orrát. Az ismét sötétedő gondolataimból a lelkes pittyegéssel érkező kis robot ránt vissza. - Persze, igaza van. Ha akarja, lőhetek vele először én És itt ismét nem szedem elő a vicc kedvéért sem, hogy nekem már úgyis elfogyott pár ujjam a próbálgatások közben. Plusz szíve joga nem bízni a munkámban, elvégre nem vagyok hivatásos szervízes. A kínálásra biccentek, és lehalászom a másik bögrét a kis robot fejéről - Köszönöm, időm, mint a tenger… Óvatosan belekortyolok a kávéba, vigyázva hogy ne égessem meg a nyelvemet - akkor ugyanis kár is a reggelivel fáradnom, úgysem fogom semminek érezni az ízét -, közben pedig szótlanul figyelem, ahogy Katrina – kissé suta eredménnyel – a saját kötését cseréli. Szívem szerint felajánlanám a segítségemet, de gyanítom, hogy nem találna kedvező fogadtatásra, így kivárásra játszom. A kérésre rögtön mozdulok. Leteszem a kávésbögrét, és odasétálok Katrinához. - Persze, csak bízza rám. Előkészítem a tapaszokat, kötésrögzítő kapcsokat, és ha nem tiltakozik sem szóban, se tettleg, az egész kötést újratekerem a sérülése körül, gyakorlottan, felesleges érintések, vagy időhúzás nélkül. Jobb kézzel tekerem a gézt, a ballal a helyére fogom, így érezheti a bőrén, hogy az ötből csak két ujjam valóban az enyém, a mechanikus darabok lehetnek bármilyen élethűek, tapintásra megkülönböztethetőek. Gyakorlott vagyok a kötözésben, mint a legtöbb katona, nem húzom túl szorosra, de ahhoz éppen eléggé, hogy a helyén maradjon akkor is, ha Katrina intenzívebben mozgatja a karját. Végül az egészet fixálom két apró kapoccsal és a tapasszal. Ha nem engedett mást, akkor csak a rögzítésben segítek. - Kész is van. Készülődjön nyugodtan, nem sietek. Hogy ezt megerősítsem magamhoz veszem a kávémat, és a csípőmmel az íróasztalnak támaszkodom.
Fejem enyhén félrehajtva hallgatom, hogy ő maga miként vélekedik a viccről. Szemeimet csak enyhén vonom össze. Miért is érdekel most ennyire, ezen szociális viselkedési formák? Eddig teljesen hidegen hagytak eme dolgok, most pedig a kelleténél nagyobb gondot fordítok a viselkedések megismeréséhez. Bosszantó a magam részéről. Végül csak szemöldökömet vonom fel, azon passzusnál, hogy engem miként lát nevetni. Pedig a minap mintha ez megtörtént volna, a másik navigátorral. - Értem - engedem végül el a témát, ennél jobban úgysem érteném meg jelenleg. Mégis ennyi idő kellett nekem, hogy végképp magamhoz térjek. - Ne vegye magára - jegyzem még meg. Számos ember próbált már engem viccen érni, mindig falakba ütköztek. Azt inkább nem árulom el neki, hogy a másnapos énem mintha képes lenne ilyen viselkedésre. Elég volt egyszer tapasztalnom a szédülős, émelygős állapotot, hogy többször ne akarjam. Méregetésére újra félrehajtom a fejem, egyszerűbb lenne ha így hagynám. Nem zavar, ha végigmér, hajamba túrok újra, a fülem mellett. Ujjaim beleakadnak a kócos tincseimbe, gyűrűmet most nem viselem. Most a hajón vagyok. - Furcsa önnek érzéketlenségem? - vonom le a megfelelő következtetést szavaiból. Első kávém előtt meglehet, hogy csípősebb a stílusom és kötözködőbb, mint azt én magam is tervezem. De ezekkel jobb tisztába lenni. Mégis értékelem válaszát. Kevesek őszinték velem ennyire, noha semmi félnivalójuk nem lenne. Ezekről én is tudok magam kapcsán. - Nem kenyerem az alakoskodás. Katonának neveltek, egyenesnek - felelem végül, szavai mégis szöget ütnek gondolataimba. - Ne bízzon bennem - felelem végül, enyhén elfordulva tőle. Mégis hogy várhatnám ezt el másoktól, főként egy idegentől, ha én magamban sem bízok jelenleg? Ha mindez elmúlik, akkor újra fogok, de egyelőre még túl frissek az emlékek, túl fájdalmas sebzett lelkemnek. Viszont Simon túl sokat rángatja a vállát. Legalább oly sokszor, mint amennyiszer én hajtom oldalra a fejemet. Vajon miként nézhetünk ki külső szemekkel? Az iménti bolhacirkuszra gondolva, vannak sejtéseim, s tán első alkalommal kerekedik mosoly szám szélében. Csak egy álom volt, semmi több. Ami ott volt, nem történt meg velem, noha… Azt a nőt, mintha láttam volna már valahol. Mintha már láttam volna a telepesek között, egyszer futólag. Az utóbbi időben egyre több ismerős arc bukkan fel álmaimba. Mostanában többet is álmodok a kelleténél. Szinte érzem, ahogy kimondott, gúnyos megjegyzésem után karomat vizslatja. Viszket a seb helye, minden egyes alkalommal, amikor ránéznek. Mintha ezzel közölnék, hogy… Paranoiás vagyok. Túl kell lépnem ezen. Csak ne kezelnének végre porcelánbabaként. - Bizonyítékként kezeltük. Senki sem nyúlt hozzá azóta. Ha rajtam múlna, már csak egyszer használnák - mégpedig akkor, amikor azzal a fegyverrel lőhetném fejbe a lázadót. Sokszor megbántam már azóta, hogy nem tettem meg ott és akkor. Az előírás mégsem ez volt. De akkor most nem lenne kitaszított. Most nem lenne lehetősége csatlakozni a lázadókhoz… Beszélgetésünk mégis érdekes mederbe sodródik. Tarkóját vakarva szemeim önkéntlenül is összehúzódik. A vér hirtelen száll ki ereimből. Lelki szemeimmel látni vélem, ahogy elpárolog testemből és közöttünk lebegnek apró vöröslő sejtjei. Arcom megnyúlik és egy kísértet is szebben nézhet ki tőlem. - Hogy? - bukik ki belőlem, megdöbbent kérdésem. Még a hangom is enyhén megcsuklik, melyet egy torokköszörülés kövét. Kapafog? Ő is létezne? Ez azért ijesztő. - Biztos egy tagbaszakadt vadállat állt ki mellette, vagy vörös bohóc magyarázta ezt ki - igaz, ezek már emlékeim, mégis hangosan buknak ki belőlem. Kiszökkenő feminizmusomat most visszaszorítom. Jó tudni, hogy kivel is áll szembe az ember, és ha egykor már volt hasonló eset… Talán nem ártana szólni annak a doktornőnek is? - Ha nem biztos a munkájába magát is használhatom céltáblának - szökken különös félmosolyféle ajkam szegletébe, miközben fejem félrehajtva tekintek a férfira. Ha nem jól kalibrálta be, úgyse találnám el, nem igaz? Ha meg biztos benne, vélhetőleg nem fogja elfogadni ajánlatomat. Az idő hallatán akaratlanul is az asztalra állított digitális óra számlapjára révednek zöld tekintetem. Persze, még korán van, időnk tényleg van. De szeretnék már ezen én is mihamarabb túl lenni. Az első kávém után, természetesen. Kötésemmel azonban mégsem haladok, vagy ha igen, tényleg nem most gimnasztikáznék. Szeretett robotom, röhögve viharzik ki, így tőle sem várhatok semmilyen segítséget. Habár csak egy apró segítséget akartam kérni, mégis egy teljes átkötést kapok. - Oh - bukik ki belőlem még egy döbbenet. Jó, hát nem vagyok ehhez hozzászokva. A magam embere vagyok, amit tudok, megoldok magam is. Ritkán kérek segítséget, akkor is… Mégis feltűnik, hogy néhány ujja hideg. Hideg, akár a fém. - Mi történt az ujjaival? - vonom össze szemöldökömet. Talán ha megiszom a kávémat, végre újra kevesebbet beszélek. Habár ez nem lehetne nálam kifogás. - Igen, igen, ezt már mondta - hagyom rá, a magam részéről, csak hátradőlök a székbe és a kávémért nyúlok. Mégsem iszok bele, csak falának ütögetem körmeimet. - Magának mi is a feladata pontosan? - tekintek fel rá, kiszakítva magam egyre baljósabb gondolataim közül.
Abból, amilyen figyelemmel hallgatja a magyarázatomat megállapítom, hogy ha nem is érti a viccet, azért próbálkozik vele, hogy megértse, vagy éppen az én szemszögemből lássa helyzetet, és megfejtse benne a humort. Ezt pedig értékelem. Valahogy nem tudom elképzelni, ahogy minden arcizmával és a szemével is nevet. Azt hiszem nála egy félmosoly is nagy eredménynek – vagy éppen engedménynek – számít. Úgy látom az elképzelésemet érdekesnek találja, legalábbis a felvont szemöldök arról árulkodik, hogy támadt valamilyen érzése a gondolattól. A megjegyzésére röviden elnevetem magam. - Nem fogom, ígérem. Ennyire nem vagyok viráglelkű. Meg kellett tanulnom már zsenge gyermekkoromban, hogy meglehetősen sokan élik az életüket úgy, hogy lepereg róluk minden vicc. Nem értik, vagy nem akarják érteni, és nekik ez a helyzet megfelel. Néhányuk még talán ostobaságnak is tartják az egészet, pedig humorral nagyon sok mindenen át lehet lendülni. A következő kérdésre megrázom a fejem. - Nem, nem az érzéketlenség furcsa, abban nőttem fel, inkább az, hogy valójában maga nem teljesen érzéketlen, és ettől elégedetlennek tűnik. Ez elgondolkoztat, de végül védekezően felemelem a kezem. - Sajnálom, nem vagyok pszichológus, nem is akarok a gondolatai között turkálni… Visszakozom, mielőtt támadásnak, vagy kihívásnak venné, mait mondtam. Az egész csupán annyi, hogy nagyon jól látom a különbségeket közte és az anyám között, aki azt hiszem az érzéketlenség mintapéldánya. Katrina pedig elég messze áll tőle. A következő megjegyzésére éppen válaszolnék, de ekkor hozzáfűzi, hogy ne bízzak benne, és a mozdulat, amivel félrefordítja a fejét, megmutatja, hogy akaratlanul is rést találtam a pajzsán. Végül úgy döntök, hogy nem feszegetem a témát, nem akarom felszakítani a még alighanem friss sérüléseket. A lelkét úgy látom jobban megviselte, bármi történt, mint a testét. - Minden körülmények között egyenesnek és őszintének lenni olykor jó sok bonyodalommal jár. Gondolom, maga mindig a nehezebb utat választja. Nem kapom rajta magam a gyakori vállrángatáson, ahogy az imént neki sem tűnt fel, hogy kétszer kérdezett rá valamire. Úgy fest, ez egy ilyen reggel, lehet hogy mindkettőnkre ráférne még egy adag kávé. A fegyverrel kapcsolatos megjegyzésre bólintok. Valószínű, hogy a zúzóban végzi anélkül, hogy valaki még egyszer lőne vele. Mindenesetre a megjegyzését még úgy is értem, hogy nyitva hagyta a mondat végét. Csak az állammal bökök a karján lévő kötés irányába. - Jól sejtem, hogy még él a fickó? Vagy éppen nő, bár ez a beszélgetés szempontjából lényegtelen. A szeme villanásából arra következtetek, hogy szívesen agyonlőné azt, aki visszaélt a bizalmával. Tulajdonképpen meg tudom érteni. Hirtelen nem is értem, mit mondhattam, amitől így elsápad, és elkerekednek a szemei. Nem tudom mit mondjak, hiszen nem tudok rájönni hol volt a hiba. Csak vaktában tapogatózok, mikor a következő hozzáfűzésből építkezem. - Most hogy mondja… Volt ott egy tagbaszakadt fekete fickó. Nem tűnt valami okosnak, de nem mert belekötni a katonákba… Találkozott már velük? A vörösre nem emlékszem, igazából már az is csoda, hogy ez a két nyomorult nem törlődött az emlékeim közül. Ők az élő bizonyíték arra, hogy válogatottan tökéletes embereknek is lehetnek selejtes utódjaik. Na meg perszeén, csak éppen én másképp vagyok defektes, mint az a két idióta. Ami pedig a munkámra tett megjegyzését illeti: - Ha megígéri, hogy nem rám, hanem mellém céloz, akkor akár benne is vagyok. Bízom a saját munkámban, olykor az életemet is felteszem rá, de ettől magának még nem kell. Mosolygok. Az imént ő mondta, hogy ne bízzak benne. Nem lepne meg, ha ő nem bízna bennem, és nem is várom el tőle. Ahhoz nem ismerjük elég jól egymást, hogy tisztában legyen a kvalitásaimmal és még higgyen is bennük. A segítségem elől nem húzódik el, bár enyhe meglepetést látok rajta. Nem számít, nem kell mindig mindent egyedül csinálni, végülis katonák vagyunk, ami majdnem olyan, mint egy nagy és meglehetősen fura családban élni. Már majdnem kész vagyok, mikor felteszi a kérdést. - Az egyik próbalövészeten lerobbant az egyik puska csövéből egy darab. Három ujjamat veszítettem el. Félig neki, félig magamnak tartom kettőnk között a bal kezem, és néhányszor behajlítom az ujjaimat, majd kinyújtom. Ha csak nézi az ember észre sem lehet venni, hogy nem igaziak. Ha közelebbről szemügyre akarja venni, vagy a kíváncsiságtól vezérelve odanyúl, nem húzom el a kezem, ha nem akkor befejezem a kötözést, és hátrébb lépek tőle, ki a személyes teréből. Mivel már elégszer mondtam, hogy nem sietek, elhatározom, hogy többet nem teszem. A következő kérdése már az asztalnak támaszkodva ér, éppen kortyolok a kávémból, így csak utána válaszolok. - Fegyverszakértő vagyok, kísérleti darabok fejlesztésén, tesztelésén, és bevezetésén dolgozom. Oktatok is, mikor kikerülnek az állományhoz az új fegyverek, amolyan másodállás félében pedig az Akadémián tanítom a kadétokat. Többször előfordul, hogy más feladatokat is kapok, de azok eseti jellegűek. Nem akarok túlságosan elveszni a részletekben, ha érdekli a dolog úgyis kérdez még. Arról nem is beszélve, hogy vannak még titkos fejlesztések is, azokól egyébként sem beszélhetek.
Szemöldökömet ráncolva hallgatom nevetését. Most mégis mit mondhattam, melyen nevetnie támadt kedve. Igaz hamar megtudom, de továbbra sem értem viccének tárgyát. Lehet, hogy eme dolgokat teljesen rá kellene hagynom. Valamiért ez mégsem megy, nem engedi az elmém. Mégsem akarok újra és újra visszakérdezni. Egykoron megpróbálták megérteni a vicceket. Készült is róluk számos könyv. Nem mintha, bármire is mennék velük. A legtöbbjüket átnyálaztam, a benne leírtak… mégsem találtak utat tudatomhoz. Valahogy túl logikátlanok. Kezdek beletörődni, hogy ezt is embere válogatja. Ki mit tart viccesnek, nem igaz? Én legfőképp semmit, de lelketlen természetem ne legyen már senkinek sem meglepő. Emlékszem, hogy bátyám próbált egyszer egy viccet elsütni. Azt követően egy hétig mindketten csak kenyéren és vízen éltünk. Miután szíjat hasított a hátunkból. Szó szerint. Gyorsan, túl gyorsan megtanultuk, hogy ne vicceljünk, főleg ne feletteseinkkel. A jó katona nem viccel, rezzenéstelen arccal viseli az élet kegyetlenségét és amikor a szükség úgy hozza életét adja a harcért, melyet nem kérdőjelezhet meg. - Nem teljesen az? - vonom fel kérdőn a szemöldökömet. - Ezt is ritkán mondják - sok mindennel vádoltak már, de Ezzel még nem. Az ellenkezőjével már számtalanszor, s az elégedettséggel is tölt el. De… Elégedetlen lennék? Szilárd páncélomon rés támadt, s ha ezt Ő észre veszi, a családomnak bármikor könnyedén feltűnhet. - Semmi baj. Ha ez lenne a foglalkozása higgye el, hogy nem, hogy nem beszélnénk, de nem is találkoznánk - engedek meg egy apró, vibráló mosolyt ajkam szegletébe. Köztudott, hogy minden orvostól a hideg ráz. Az a gyengéknek kell, főleg a hasonló elmedoki. A másikra nyilván szükség van, még egy katonának is. Ha Nagy a baj. Egyéb esetben, őt is úgy kerülöm, mint a forró vasat. Igaz még azzal is közelebbi ismeretséget kötnék, ha ezáltal elkerülhetem a fehér köpenyes rémeket. Nem veszem magamra szavait, azonban elgondolkoztat. Dolgozom kell azon, hogy visszataláljak régi énemhez. Az Admirális megemlékezése napok múlva esedékes. Ha nincs szerencsém és nem repülünk el addig, akkor meg kell jelennem. Semmi kedvem találkozni a családommal, sem a szüleimmel, sem a bátyámmal. S az utóbbi… Mindig is könnyedén átlátott rajtam. - Csak még egy kérdés - fordulok vissza hozzá. Hibájából tanul az ember. S minden hibánkat be kell ismernünk. - Honnan látja ezt? - vonom össze enyhén szemöldökömet. Legfeljebb nem válaszol rá, de ezután már tényleg hagynám a témát. Nem az a fajta ember vagyok, ki szívesen beszél magáról. Inkább, aki tereli magáról a témát. „Sokan nem fognak szívlelni életed során” hangzik nagyapám hangja fejemben, egy időben Simon szavaival. - Vannak kik nem tudják elfogadni a rideg valóságot. Kiknek az igazság mindennél jobban fáj és tagadják annak létezését. Kik még itt is álomvilágban élnek. Az ilyen egyedek véleményével ritkán foglalkozom - noha sokszor épp munkám alatt találkozom velük, gyűlölt pillantásuk mégis lepattan róluk. Ha képtelen belátni hibáikat, ha az igazat elferdítve akarják látni, akkor nem is érdemesek arra, hogy foglalkozzam velük. Ritka még itt is az a típus, ki el tudja fogadni. Szeretném hinni, hogy én is ezek között vagyok. Bármennyire is kíméletlen a valóság, az ütéseit állnunk kell. - Így fejlődik a jellem - teszem még hozzá röviden. Magam is jobban tudom azokat értékelni, kik őszinték hozzám, mint jótettnek vélt hazugságokkal ámítják elmémet. - Igen - válaszolom tömören, hangom hirtelen válik rideggé kérdése nyomán. Arcomon megfeszül a bőr, pillantásom is jegessé válik. Lelkemben szunnyadó szörny újra rabláncait tépi, most mégsem engedek neki. Lehunyva szememet, nagy levegőt véve próbálok megnyugodni. Él még. Pedig… S az érzelmi hullámoknak eme korai órán nem ér véget, hiszen amit állít… Az… - Igen és nem. Vagyis… - vonom össze szemöldökömet, miután visszanyerem hangomat. - Oh, dehogynem mer… - jegyzem még meg, majd fejemet megrázva fordulok el tőle. - Megbocsát egy pillanatra? - ülök le az ágyra, hogy az ottani panelből hozzam elő az egyik fedélzeti számítógépet. Vajon mennyi dokinő van a bolygón? És ha Ő is él, mégis mit mondhatnék neki? Figyelmeztetnem kellene, de mire? Ez egy álom volt. Ujjaim tétován lebegnek a billentyűzet felett, végül mégsem keresem meg. - Álmodott már valóságosat? - kérdezem halkan, nem tekintve a férfira. Ez az egész annyira zavaros. Nem hittem volna, hogy ez létezik. Hogy… Azok az egyének élnek. Valahogy nem tudom őket embernek nevezni. - Ezt meg tudom ígérni - bólintok felé, visszanyerve minden lélekjelenlétemet és újra felállva, inkább újra szekrényemnek vetem a hátamat. - Sajnos ez egy kétélű játék. Bíznom kell munkájába, mégis azért tesztnek szívesen vetem alá - no, nem mintha kárt kívánnék tenni benne, de ha ilyen biztos benne, akkor… Miért ne? Régen lőttem már, de a pontosságom talán nem változott. Igaz, hogy jobban kedvelem a közelharcot a fegyvereknél, de olykor nincs választási lehetőségünk. Helyzetünk újra gyorsan változik, és immár ülve figyelem ahogy bekötözi sebemet. Ujját érintő válaszra homlokom ráncolom újra. - Mégis kapott érte újakat. Furcsa? - nem sűrűn fordul velem elő olyan, kinek mechanikus végtagokkal rendelkező katonákkal találkozom. Figyelem miként mozgatja az ujjait. Ha nem ért volna hozzám… meg sem mondtam volna, hogy ezek nem igaziak. Valahol szívem mélyén mégis irigység fog el. Egy ilyen szerkezettel… mennyivel könnyebb lenne oly sok minden. Ha valódi robotok lehetnénk. - Tervezésén is dolgozik? - kapom fel hirtelen a fejemet. Ez már érdekesebb téma, melyet így kora reggel szívesen pedzegetek. Lassan kortyolom fekete kávémat, melybe semmi sincs. Így szeretem. Ily erősen. - Mellesleg a titán technológiát mikor tervezik végre megépíteni? - kérdem puszta kíváncsiságból. Évek óta ott lóg a levegőben a tervek. Még az első fázisban jelentkeztem tesztelőnek. Be is válogattak, még is a projekt azóta sem sokat haladt. Kíváncsi lennék, hogy miért.
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Katrina egyszerűen nem is érti a viccet, nem csak egyszerűen elhatárolódik tőle. Meg kell próbálnom visszafogni magamat, bár ez utóbbit nem is igazán viccnek szántam, csak amolyan mókásan kedves volt a megjegyzés számomra. Sok mindent elveszíthet egy ember, ha olyan családban nő fel, ahol nincs szeretet, szerencsémre belőlem meg sem próbálták kinevelni a humort. Szerintem nagyrészt észre sem vették a szüleink, hogy milyen emberek vagyunk a bátyámmal, csak annyi számított, alkalmasak vagyunk-e a pályára, amire szántak. Még az is csak apánknak. Úgy fest sikerült meglepnem, és ezzel az érdeklődését is felkeltettem. - Nos, ezek szerint ritkán találkozik hozzám hasonlókkal. Itt rajtam a félmosoly sora. Nincsen benne semmi nagyképűség. A megjegyzésére biccentek. Én is ahogy csak lehet próbálom ellógni még a kötelező pszichológia vizsgálatokat. is. Erős diszkomfortérzetet kelt bennem, hogy olyasvalakinek beszéljek a legmélyebb érzéseimről, akiről biztosan tudom, hogy egyenesen a Consiliumnak jelent. Mindenesetre legalább mosolyog, bár örömet ebben a mosolyában sem látok. A rövid csendet követő kérdésen elgondolkozom mielőtt válaszolnék. Hogyan is magyarázzam el ezt? Az ilyesmihez sokmindenre szükség van. Némi emberismeret, őszinte érdeklődés, érzelmi intelligencia, szociális készségek, de végülis az apró jelekről beszélhetünk. - Előszöris én olyan nő mellett nőttem fel, aki tankönyvi példája a teljes érdektelenségnek, másrészt magának vannak apró gesztusai, amik elárulják, hogyha megmozdít magában valamit a szóba kerülő téma. Azt mondta ne bízzak magában. A hangja is színt váltott, de egyben elkapta a tekintetét és elfordult tőlem. Még a vállában is látni lehetett egy finom feszülést. Nem könnyű ezeket az apróságokat észrevenni, csak ha az ember tudja mire kell figyelnie. A következő megállapítása természetesen igaz, de nem vagyunk robotok. Néha mindenkinek szüksége van egy kedves kis füllentésre, vagy legalábbis arra, hogy ne vágják a szemébe a rideg valóságot, és legalább néhány percre, órára maga mögött hagyhassa a gondokat, legjobb esetben valaki olyan társaságában, akiben megbízik, és esetleg nem kell erősnek lennie. - És néha nem csak a valóság rideg oldalát kell nézni… Ezt nem vitaindítónak szánom, csak közbeszúrom. Katonák vagyunk, nyilván álljuk a csapásokat, és talán még fejlődik is tőle a jellemünk, de emellett emberek is. Ettől függetlenül megjegyzem, hogy neki mindig az igazat kell mondanom, még ha az nem is hízelgő. A most következő téma úgy látom mélyen érinti az érzéseit, és ő valószínűleg észre sem veszi, hogy nem egyszerűen rés támad a pajzsán, hanem nyitott könyvvé válik az arca és a pillantása. És ez még mind semmi ahhoz képest, amit a következő válaszom vált ki. Mintha szellemet látott volna. A válaszát sem értem. A háromból egyiket sem. Mivel időt kér, visszanyerem a kérdést, és próbálom kitalálni, mi lehet a gond az emlegetett figurákkal. Hagyom, hogy tegye, amit fontosnak lát, csak a kérdésére válaszolok. - Néha szoktam. De általában csak már megtörtént eseményekről. És többnyire leizzadva, nehezen lélegezve riadok fel ezekből az álmokból, de azt hiszem erről csak nagyon kevesen tudnak, és ez jól is van így. - Az imént róluk álmodott? Talán kezdem összerakni mi történhetett. A következő téma legalább már biztonságosabb terület. Úgy tűnik komolyan bízik a képességeiben, és beállítana a fegyver elé. Magam sem tudom megbízom-e benne ennyire, vagy más oka van, de bólintok a kihívásra. - Remélem tényleg olyan biztos a keze, mint gondolom. Mert a munkámban nem lehet hiba. Enyhe élcelődés talán felfedezhető a hangomban. Egy árnyalatnyi cukkolás, csak a játék kedvéért. Magamra sem ismerek. Ilyen nyíltan és ok nélkül nem szoktam játszani az életemmel, vagy a testi épségemmel. Tudom hogy van oka, de ebben a pillanatban nem tudom elcsípni a gondolatot. Könnyedén kisiklik az ujjaim között, mikor már tetten érném. Sötét, fürge kis árnyék, ha jobban belegondolok némiképp ijesztő már a puszta létezése is. Én már szinte észre sem vettem, hogy a bőrét érintem a hideg, élettelen ujjaimmal, de a kérédésre megrázom a fejem. - Egy ideje már nem. De sokáig tartott megszokni. Néha most is ratjakapom magam, hogyha szóba kerülnek ki-be hajlítgatva próbálgatom őket. A Consiliumnak nem is volt más lehetősége, mint pótolni az elvesztett ujjaimat, mivel igényt tartanak a munkámra, azt pedig meglehetősen akadályozná, ha csak hét ujjamat használhatnám hozzá. Látom, hogy elmélyülve figyeli a mechanikus ujjaim mozgását. Lenyűgöző ez a technika, valóban az. Hirtelen felélénkül az érdeklődő csillogás a szemében, én pedig mosolyogva bólintok. - Igen, tervezésen is. És nem a megépítésével van a gond, hanem a stabilizálásával. Törekszünk rá, hogy maguk már ne járjanak úgy az új technológiákkal, mint például én. Egészen finom megropogtatom a bal kezem ujjait. Enyhe fémes csikordulás hallatszik. - De remélem jövő hónapban már kiengedhejtük esztelésre.
Szemöldökömet csak enyhén ráncolom össze. Apró mélyedések képződnek orrnyergem felett, tekintetem is egy pillanatra félrevezetem a férfiról, hogy aztán visszatekintsek rá. Egy kósza hajtincsem kisimítom homlokomból, kószán tűzöm fülem mögé. A selymes szálak, lassan mozdulnak újra előre, mégsem állom útjukat. Szinte egész nap tudnánk ezt játszani. Egyéb esetben már régen a fejem tetején feltűzve lenne, ám most mégsem foglalkozok ezzel. Kivételesen tényleg jobb dolgom van. - Valóban nem - hagyom rá a dolgokat. Sok minden lehet, amiért így látja a dolgokat. Lehet, hogy rosszabb emberekkel is összehozta már a sors? Meglehet, hiszen tudom, hogy nem én vagyok az érzelemmentesség példaképe. A családomba én vagyok a leggyatrább eme tekintetbe. De egyelőre eltekintik nekem, mondván, hogy „nő vagyok”. Épp ezért frusztrál a legjobban, hiszen ezáltal kicsinyelnek le. Érek annyit, mint bármelyik másik férfi, nem igaz? Eddig azt hittem, hogy sokakat meg tudok téveszteni, de mégsem. Tekintetem azonban nem veszem le róla. Röngten szemeivel átlát rajtam, teljes mértékben és még csak védekezni sem tudok ellene. Viszket a bőröm tőle, oly régen éreztem már ezt. Olyan, mintha… - Ezeket kevesen veszik észre. Apró gesztusok valóban, szinte láthatatlanok. Sokan az érdektelenségemmel kapcsolják ezeket össze - de nem így lenne? Lassan teljes mértékben összezavar Simon, mit nem hagyhatok neki. Enyhe idegesség kezd úrrá lenni rajtam, melyet valahogy le kellene magamba küzdeni. - Ki volt maga mellett ilyen? - kíváncsiskodok, hátha választ kapok. Ha nő, lehetne három tippem is. Ezeket tényleg kevesen veszik észre. Ez most újra frusztrálni kezd. Lassan az egész szituáció. - Maga jó megfigyelő - figyelem tovább is, teljes mértékben uralva izmaimat, mimikámat. Talán itt csúszott félre minden? Hogy sokakkal szembe nem figyelek már oda erre? Hiszen minek, ha úgyse látnak át rajtam. Ha úgyse… De ez persze, ahogy látom, nem így van. Enyhén húzom el a számat, mely akár szólhatna közbeszúrásának is. Nem fogok vitába szállni vele. Nyilván igaza van, de ez engem már nem érint. Az emberek érzéseivel ritkán foglalkozom, ha nem tetszik a véleményem nekik, ne kérdezzenek, vagy ne dolgozzanak velem. Aki mégis megteszi, az vállalja a következményeket. A valóság sokszor fáj, nekem is. Mint akár most is, mégis lenyelem a keserű pirulát. - Nem lenne egyszerűbb elfogadni azt, és dolgozni az elfogadásán, mint értelmetlenül megsértődni és tagadni mindent? - teszem fel még a költői kérdést, fejemet enyhén félrehajtva. Igazából választ sem várok rá, talán ezzel sem ért velem egyet. Nem baj, hozzászoktam már ehhez. Nem ő lenne az első, sem pedig az utolsó, kivel nem egyezik véleményem. Meglehet, hogy ezzel együtt tudok majd élni. S amikor azt hinném, hogy az érzelmi tortúrámnak már lassan vége van, rá kell jönnöm, hogy nem igaz. Ezernyi variációját mutatom meg a férfinak, akaratomon kívül. Nincs mentségem viselkedésemre, ilyenkor is uralkodnom kellene magamon. Most miért nem vagyok erre képes? Szedd össze magad Katrina. Bizonytalanságom a fedélzeti gép billentyűzete felett sem szűnik meg. Kezd idegesíteni reggeli viselkedésem. Nyilván, ha egyedül kelek fel, magamtól, akkor hamarabb összeszedtem volna magamat. Ugyan már. Ennyire nem zavarhat meg egy idegen. Válaszával mégsem vagyok teljesen kisegítve. - Igen, de sose láttam még őket. Soha nem is hittem, hogy létezhetnek ilyen egyének - rázom meg a fejemet, hogy aztán szemembe lógó tincseimet könnyedén túrjam hátra, fejem lassan emelve fel. Végül mégis úgy döntök, hogy nem riasztok egy ártatlan nőt, holmi álmok miatt. Inkább csak azon a néhány egyénen tartom a szemem és tartatom a szemem. - Az egész annyira groteszk volt… - jegyzem meg, inkább csak magamnak már, a padlót fixírozva. Kihívásomra adott bólintása azonban meglep. Ritkán mernének odaállni egy fegyverrel szembe, bármennyire is legyen képzett egy katona. - Az elmúlt években maximálisan pontosak voltak a lövéseim - tudatom vele, szintén bólintva felé. Az emberek bármennyire bízhatnak munkájukba, egészséges életösztönüknek engedve ilyen küldetésre ritkán vállalkoznak. Felér egy öngyilkossággal. Egy apró hiba a gépezetbe, s megtörténik a baj. Mégis ennyire bízik a munkájába baj nem lehet. Mindazon által nem fogok visszakozni. Miután odaértünk a gyakorlópályára és áll még ajánlata, akkor természetesen vállalom, hogy nem lövöm le. - Szeretne almát is a fejére? - jegyzem meg halvány mosollyal ajkamon. Ha jól emlékszem a földi emberek ilyennel hencegtek. Igaz, akkor nyílvesszővel akarták keresztül lőni. De az talán pontatlanabb is, mint egy fegyver. - Továbbra is érdekes - jegyzem meg és egyfajta kíváncsiság fog el, vajon miként fogták meg az idegeihez. Ha nem érne fel a gyávasággal magam is levágnám pár végtagomat, csakhogy hasonlókat kaphassak. Mondhatjátok, hogy morbid gondolat, de számomra megérné. - Gondolom egyszerűbb, hogy nem érez velük, de egyben nehezebb is lehet - fejtem ki saját véleményem róla, noha nem szeretne erről beszélgetni, akkor nem erőltetem a témát. S a korai „karácsonynak” még nincs vége. Oly híreket kapok, melyekre már régóta várok. Nem fogok hirtelen felállni és körbeugrálni a szobát örömömbe. Nem csak azért, mert itt van a férfi, hanem mert ilyet ritkán - szinte sose - teszek. Inkább két kezem közé fogom a bögrémet és pereme mögé rejtem el arcomat lassan kortyolva a keserű lőrét. - Hogy érti, hogy a stabilizálásával? - vonom csak újra össze homlokomat. Kíváncsi vagyok tényleg a témára, hiszen ez a technológia úttörő lehet, nem csak az Ocan esetleges meghódítása során, de új bolygók felfedezése közben is. Fejem enyhén hajtom félre, ahogy ropogtatja az ujjait. - Akkor már igazán közel járnak a megoldáshoz. Egy hónap az nem sok idő - jegyzem meg és talán életembe először érzem azt, hogy nem is sietek annyira vissza az Arkanra. Ilyen lehetőséget ritkán kapna az ember, hogy teszteljen egy olyan masinát.
Egyelőre nem feszegetem, hogy szerintem miért van szüksége néha mindenkinek egy kis vidámságra, vagy a rideg és kíméletlen valóságtól elrugaszkodásra. Ha ő úgy gondolja így kell élnie az életét, vagy éppen így akarja, nekem nincsen jogom hogy megpróbáljam ráerőltetni az ellenkezőjét. Meg aztán úgysem hagyná. Ettől függetlenül érdeklődve figyelem minden apró gesztusát. Ahogy a füle mögé simítja a haját, majd nem harcol tovább a visszahulló hajszálak ellen. Amikor nem a fegyvert bütykölöm, vagy nem kávézom, én többnyire a csípőm mögött támaszkodom a két kezemmel az asztallapnak, így nem vág bele az asztallap éle, ha nekidőlök. Azon még kevésbé szállnék vitába, hogy egy nő érhet-e annyit, mint egy férfi, lévén szerintem ez nem nemek kérdése, csupán egyénfüggő… Úgy látom kényelmetlenül érinti, hogy átlátok a páncélján, de emiatt nem áll szándékomban szabadkozni, így állom a pillantását. Biccentek a válaszra, hiszen valóban kevesen vesznek észre ilyen apróságokat, amit az emberek egymás iránt tanúsított általános érdektelenségének tudok be. A kérdésére elmosolyodom. - Az anyám. Talán egyetlen egyszer ha láttam valami érzelmi reakciót tőle, de az sem a családjával volt kapcsolatban. Nem fáj, nem haragszom rá, ez egyszerű tény számomra. Persze gyerekként nehezebben viseltem a szeretetlenséget a szüleim irányából, de azóta szerencsére felnőttem, és azt hiszem sikerült függetlenednem ezektől a dolgoktól. Vagy talán mégsem? Egy pillanatra elkalandoztam, de gyorsan észbe kapok. A megjegyzésére elmosolyodom. - Igyekszem, köszönöm! Egy katona élete is múlhat rajta, mennyire jó megfigyelő. Az emberi kapcsolatoknak pedig különösen jót tesz. A kérdésére sóhajtok egyet. - De egyszerűbb, és célravezetőbb is. Én magam is igyekszem. De nem vagyunk robotok, vagyis egyikünk-másikunk kisebb-nagyobb részben az, - itt vigyorogva megmozgatom a mechanikus ujjaimat - és mégis néha mindannyiunknak szüksége van olyan pillanatokra, mikor nem kell erősnek és sebezhetetlennek lennie. Nekem például őrülten hiányoznak ezek a pillanatok Eve-vel, erre az emlékre talán egy pillanatra meg is törik a szám sarkában még mindig bujkáló mosoly, és a pillantásomon is átfut egy sötét árnyék, de gyorsan lerázom magamról. A következő téma mindenesetre meglehetősen érdekesen alakul. Sosem látta még őket, mégis róluk álmodott? Végülis lehet, hogy a szeme sarkából kiszúrta őket valamikor, és csak tudat alatt emlékszik rájuk. - Rémálom? Azt hiszem ezektől egyikünk sem menekülhet… Nem gondolom, hogy segítene bármin, ha erről faggatni kezdeném. Viszont meglepnem sikerül, ahogy még saját magamat is. Én sem értem, miért, de mégis. A fegyverben tökélesetesen bízom. Pontosan tudom, hogy az utolsó apróságig minden a helyén van benne, jól működik és pontosan van beállítva, de hogy Katrinában bízhatok-e? Akár a szándékaiban, akár a képességeiben? Ezzel kapcsolatban csak a megérzéseimre támaszkodhatok. Elég bizonytalan dolog, ha azt nézem, hogy az életem a tény. A sötét, fürge kis árnyék kacagva suhan át a tudatom peremén és ismét eltűnik, mielőtt tetten érhetném. - Ez azt hiszem mindkettőnk számára jó hír, de leginkább nekem. Rámosolygok, nem láthat rajtam bizonytalanságot. Biztosan neki is akadnának kellemetlenségei, ha agyonlőne, de gyorsan túljutna rajta, hiszen nekem kell majd felülÍrnom a biztonsági protokollt, ha be akarok lépni a lőtérre, míg éles lövészet folyik, így az én hibám lesz ha elpatkolok. És akkor: Hopp! Kartinát viccen kapom! El is nevetem magam. - Nem, nem! Jobban szeretném inkább megenni azt az almát! A feltételezésre megrázom a fejem. - Tévedés! Érzek velük, csak nem pontosan úgy, mint a sajátjaimmal. Ha nem éreznék, nem tudnék kezet fogni, nem tudnám szabályozni az érintésük erősségét. Viszont ha eltörné, vagy levágná, az pillanatnyi, nagyon erős, de pusztán villanásnyi fájdalommal járna. Én speciel sosem vágytam ilyesmire, így nem érteném meg Katrinát, ha kifejtené, hogy szeretne ilyen végtagokat, de a magaméval megtanultam együtt élni. A következő hír, úgy látom felcsigázza. Az igazság az, hogy én is nagyon várom, hogy kikerüljön a kezünk alól az új technológia. A kérdésre enyhén elhúzom a számat. - Nem a megépítéssel van a komolyabb probléma, hanem hogy egyben is maradjon, irányítható és stabil legyen. Ezzel akadnak, nos… kisebb nehézségeink. Ha kisebb nehézségként aposztrofálhatjuk, hogy már kétszer felrobbant az egész a fenébe, és egyszer majdnem vitte a kutatásvezetőt is. - Igen, nagyon is közel járunk… A szememben megvillan a lelkes, türelmetlen fény, amit mindig érzek, ha valami újdonságot láthatok létrejönni, főleg ha részem is lehet benne. - A tesztelők között lesz maga is? Akárcsak én, bár részemről ez nem meglepő, vagy újdonság, hiszen én _minden_ fefjlesztést tesztelek.
Dolgoznom kell az érzelmeim elfojtásán. Nem hivatkozhatok az ébredésre, a kávé nélküliségre. A kifogások csak gyengeségek. Gyengeséget pedig nem engedhetem meg magamnak. Nem, ha a családomról van szó és a közelgő eseményekről. Az Admirális már a túlvilágon van - már ha létezik egyáltalán ilyen. A nagy családi összejövetel már úton van. És ha egy csöpp érzelmet is mutatok fejemet veszik. Nem mintha túl sok értelme lenne elmennem oda. Tudom, hogy az Admirális miként viszonyul mindenféle hallotti torhoz, azonban… Az, hogy egy idegen ilyen könnyedén kiismerjen, csak két dolgot jelent. Rendkívül meggyengültem az elmúlt időszak alatt, vagy hasonló környezetből származik. Az utóbbihoz igazán közel állunk, hallva válaszát. - Sok tekintetben egy nő sokkal érzelemmentesebb tud lenni, mint egy férfi. Annak ellenére, hogy a mi hormonjaink okoznak olykor gondokat - mégis… a női kegyetlenségnél talán nincs is rosszabb a földön. Anyám sem bővelkedett érzelmekben, ebben talán egyet tudunk érteni. Mégis elmondanám neki, hogy a magam részéről nem érzem ennek hiányát. A teljes szeretet elmaradásában nőttem fel. Nem tapasztaltam soha, senki felől milyen amikor gyengéd a másikkal, milyen amikor kedves. Milyen, amikor átölelnek, ha… éreznek irántad. Katonának, mind inkább robotnak neveltek minket. Meglehet, hogy csak így lehet átvészelni kérdések nélkül eme világot. - Megkérdezhetem, hogy mi volt ez az egy dolog? - érdeklődök őszintén. Ha nem akar rá válaszolni, nem veszem magamra. Valószínű a szociális érzéketlenségemből adódik, hogy nem feltétlenül tudom, hogy mik a teljes indiszkrét kérdések. Megjegyzésére akaratlanul is ujjára réved tekintetem. Na lám, neki robot ujjai vannak, mégis engem hamarabb neveznek el annak. De mint látta, ennek megvan a maga oka. Nem sajnálom az életemet, félre ne értsen senki. Tökéletesnek érzem, a maga valójában, még ha mindenki más ezt el is ítéli. De… Ő valamiért nem teszi. Miért? - A sebezhetőség gyengeséghez vezet. És ha egy apró gyengeséget is felfedeznek benne, kegyetlenül felhasználják ellened. Kihasználják, és elárulnak, ez mitől jobb, mint a színtiszta őszinteség? - és nem véletlenül igazságot mondok. Az igazságnak mindig két oldala van, olyan ez mint Janus, a római kétarcú isten. Az emberek mindazonáltal gyarlók. Figyelmemet mégsem kerüli el, arcának hirtelen komorsága. Meglehet, hogy ezzel nem ért egyet - és itt visszakerülök a régi kerékvágásba. Ott vagyok vele is, ahol mindenki mással. Vagy esetleg gondolataiba révedt, hisz eme lehetőséget sem zárhatom ki teljességgel. - Nem mondanám rémálomnak, habár a benne élő férfiak eléggé rémek voltak - tekintek le egy pillanatra a földre, még szemeimet is kidüllesztem a töredék másodpercének részére, hogy aztán újra reá emelhessem zöldesen játszó íriszeimet. Enyhe félmosoly kúszik ajkam szegletébe. - Mindazonáltal nem kívánnám még egyszer megélni - nem. A magam részéről nem rémként éltem meg, noha azt sem tudom, hogy testem mit művelt a valóságban az idő alatt. Lőgyakorlatra való invitálására, ritkán látott kacér mosoly kúszik ajkamra. Igaz. Neki jó hír, de nekem? Hátha egy lövéssel tudom bizonyítani, hogy alkalmas vagyok még rá. Sokkal többet érnek az éles helyzetek, mint holmi papírtáblára, vagy épp hologramra lövöldözni. Nevetésére azonban felvonom egyik szemöldökömet, miközben karjaimat egymásba fonom mellkasom előtt újra. - Helyes, akkor útközben szerezhet is magának egyet - pislogok párat, mosollyal az arcomon, mielőtt újra visszazárnám őket a zordság birodalmába. Jéghideg tekintet, jéghideg bőr. Ridegség, minden tekintetben. Ez vagyok én. Ennek kell lennem. Ennek kell, hogy mindenki lásson. - Ó valóban? - lepődőm meg. Szóval érez velük. - Igen, minden bizonnyal kevésbé fájdalmas - mélázok el gondolataimba. Ha lett volna gyerekként lehetőség arra, hogy embereken kísérletezzenek nanorobot technológián, biztos vagyok abban, hogy apám lett volna az első, ki oda dobott volna. S én lettem volna az utolsó, ki panaszkodna emiatt. Olyannyira vágyok erre, ahogyan a férfi ódzkodik tőle. De hát nem vagyunk egyformák. - Nahát. Pedig ha jól tudom, a földön számtalan elmélet született már ennek a megoldására - ha máshol nem is, de a sci-fik világában mindenképp. Ama… technológiát nem azt mondom, hogy nem lehet átvenni, de olykor nem tértek el annyira a mi fizikai törvényeinktől. De végül is, én nem vagyok gépész, mit tudhatok én erről. Lelkesedését magaménak érzem. Tűkön ülve várom, hogy végre beleülhessek egy ilyen gépbe. - Jelentkeztem. Valószínű attól is függ, hogy épp az anyahajón leszek e - felelem neki. Nem árulom el továbbra sem, hogy az egész Arkant ott hagynám, ezért az egyért. Mint mondtam, a gyengeség átok lehet egy katona életében. - Reménykedjünk, hogy nem - teszem még hozzá, lassan ellökve magam szekrényemtől. - Lassan ideje lenne indulnunk. Nem tartanám fel magát - pillantok rá, halvány mosoly vibrál ajkam szegletében, a szorosra zárt száj mégis alig mozdul el helyéről. Tekintetem lágy fénye lehet, mely mégis erről árulkodik. - Van egy sanda gyanúm, hogy nem leszek itt - térek még vissza egy pillanatra az előző témához, letéve az asztalra az immár üres kávés bögrét. Lassú léptekkel indulok ki kabinomból.
A válaszán elgondolkozom, így nem is válaszolok rá. Mire megtenném, újabb kérdést kapok. Pedig nem gondolnám, hogy a nők sok tekintetben érzelemmentesebbek lennének, mint a férfiak. Azt hiszem ez is teljesen egyénfüggő. Ez a téma azt hiszem nem érint ugyan érzékenyen, de magam sem tudom hogyan viszonyuljak az egészhez. Az én anyám sem ölelt meg soha, de nekem legalább volt egy testvérem, akivel cinkosok lehettünk, és a korai házasságom hozott az életembe gyengédséget, barátságot, szeretet, ha szerelmet nem is. A következő válaszon el kell gondolkoznom. Magamat is meglepem velem, hogy nehéz felidéznem az okot, ami miatt vihart láttam anyám arcán. - Egyszer… majdnem elvesztette a sebészi engedélyét. Mikor azt mondták neki soha többé nem praktizálhat, teljesen kikelt magából, tombolt, aztán összeomlott. Azt hiszem az valóban fájt neki. Végül aztán megoldódott a dolog. Nem zavarnak az indiszkrét kérdések. Vagyis Katrinától nem, mégpedig éppen azért, mert nem tudja, hogy azok, és nem a másik lelkébe akar taposni, pusztán valóban érdeklődik. Eszemben sincsen elítélni őt. Mindenkinek megvannak a maga okai, és ha nem is lennének, mindenki maga dönti el, hogyan szeretné élni az életét. - Ne értsen félre, nincs bajom az őszinteséggel. Csak néha megnehezíti az ember életét, ha mindenkinek az arcába vágja. Egyébként mindenki sebezhető valahol. Jól esik az embernek, ha van aki mellett biztonságban érezheti magát, persze semmi nem garantálja, hogy nem árul el akiben megbízik. De ha nem bízik senkiben az is megterhelő tud lenni. Ez persze csak az én véleményem. Gyorsan túllendülök a sötét gondolatokon, kivételesen nem veszem észre, hogy azt hiszi, ln is úgy állok a gondolataihoz, mint bárki más. De az álma érdekes téma, lehet hogy megérne egy komolyabb átgondolást, azonban ennek most nincs itt az ideje. - A rémálmok már csak ilyenek. Az ember a háta közepére sem kívánja őket, a legtöbbünkhöz azonban makacsul visszatérnek. Megvonom a vállam. Azt hiszem ez ellen nem tehetek, de úgy fest Katrinánál ez nem visszatérő jelenség. Lehet, hogy kérdeznék még róla, de úgy fest a következő téma előhozza egy másik, kicsit könnyedebb énjét. Megmosolygom magamban, hogy ez a téma éppen a fegyvertesztelés. A kacér mosolyát látva megjegyzem, hogy őt is lehet valódi mosolygáson kapni, ha az ember jó irányból közelít. Ami az almát illeti, ennél közelebb régen járhatott a humorizáláshoz. - Hát nem maga ajánlotta fel?! Igazán szerezhetne nekem egyet! Bezzeg ha a fejemre kéne rakni, tíz másodpercen belül lenne nála egy, ebben biztos vagyok. A meglepetése megmosolyogtat. Valójában elég pontosan érzékelem a mechanikus ujjaimmal is a dolgokat. Igaz az emberi bőrt nem tudom megkülönböztetni velük a ruhák szövetétől, de a dolgok keménységét, vagy éppen puhaságát nagyon jól fel tudom mérni velük. Megvonom a vállam. - Azt hiszem praktikusnak találják, hogy legalább ezeken keresztül nem lehet kínozni a viselőjüket, ha fogságba esne. Tulajdoképpen felettébb praktikus gondolkodásra vall. Így is marad az embernek bőven elég testrésze, hogy ha vallatni akarják pokoli kínokat kelljen kiállnia. A megjegyzésére bólintok. Persze elmélet mindig van bőve, csak egy probléma van velük. - Igen, csak annyi a baj velük, hogy míg elméletként remeknek tűnnek, a gyakorlatban sajnos ugyanúgy szétesik, vagy felrobban a rendszer. Megcsóválom a fejem. Nem szeretem, mikor nem mennek gördülékenyen a dolgok. Ami a válaszát illeti, röviden elgondolkozom. [color=#6699cc]- Általában meddig tart egy-egy küldetésük az Arkannal? Valahogy ez a téma eddig elkerült, ettől függetlenül elég biztos vagyok benne, hogyha nagyon fontos neki ez a teszt, akkor el lehet húzni addig a tszteljárást, míg ők visszaérnek. Ha egyáltalán végre elutunk egy stabil rendszerig. [b]- Persze, indulhatunk. Ami pedig a tesztelést illeti, azért még ne fogadjon maga ellen. Rávillantok egy mosolyt, és elindulok utána kifelé a kabinjából, csak a folyosón zárkózom fel mellé. - Menjünk először a lőtérre? Ha valamilyen véletlen folytán mégis agyonlőne, legalább megúszom az éves vizsgát. A széles vigyoromon egyértelműen látszik, hogy viccelek.
Fejem enyhén félrehajtva hallgatom a válaszát. Érdekes, hogy az élet mit képes produkálni különböző családokba. Azt várnám, hogy Simon mindkét szülője katona. Az ilyen felmenők képtelenek az érzelmek kimutatására, tapasztalatom szerint. De úgy néz ki, hogy a sebészekkel is így lehet. Vagy csak a férfi anyja az a tisztes kivétel. Vagyis erre tudok asszociálni, hallva, hogy mikor is mutatott ki bármiféle érzelmet. Furcsa, magamban megjegyzem, arcomról mégis igyekszem minél kevesebbet mutatni ebből. - A megoldás után visszatért a régi valójához? - teszem fel a következő kérdésemet, őszinte érdeklődéssel. Bár szavaiból következtethetnék ebből, most mégsem teszem. Valószínű , hogy akkor változott volna sok minden a fegyverszakértő életében is, ha az anyja elveszti a munkáját. De ezek csak messzemenő következtetések, s ha úgy tetszik, nagyon közöm sincs hozzá. Viszont tényleg megfogadtam, hogy megpróbálom megérteni az emberek viselkedését. A legtöbb ezzel foglalkozó könyv, mit sem segít nekem, pedig az emberiség egyik nagy elméjét hívtam segítségül. Fraud szavai mégis… értelmetlennek tűnnek, ebben a korban. Mentegetőzése - mely nem is az, mégis olyan, mintha az lenne, mellbe csap. Szempilláim enyhén megremegnek, miközben újra a férfi tekintetét vizslatom. Nagyot nyelve próbálom összeszedni a válaszomat. - Mégis előfordul, hogy az embernek egyedül kell megküzdenie a sebezhetőségével és senki sincs körülötte - vonom össze enyhén szememet, fogaimat szorítva. Arcbőrömön újra megfeszül a bőr. Bizalom. Ez az a dolog, melyben ma már nem hiszek. Mégis bizalmat kell adnunk társainkba, remélve, hogy nem akarnak hátba támadni, de amikor megteszik. Létidegen számomra az, mit mondd. - Nem hinném, hogy erősítené a jellemet, ha másra bízzuk saját biztonságunkat. Ez… Veszélyes - felelem végül, állva esetleg tekintetét. Fejemet végül enyhén megrázom. Nehéz ez. Vajon meg fogok még bízni valaha valakiben ebben az életben? És mégis miért mondok el ennyi mindent ennek a férfinak? - Úgy tudom, hogy lehet küzdeni a rémálmok ellen. Meg lehet őket akadályozni. Valahol olvastam erről - nem is beszélve arról, hogy manapság mennyi ehhez kapcsolódó gyógyszer létezik. Ha valóban ezek visszatérnek, nem leszek rest kérni magamnak ezekből. Hetyke vállrándítására újra csak félrehajtom a fejemet. Hogy nem áll ki a válla? Úgy, ahogy nekem sem törik ki a nyakam, ily egyszerű ez. - Azt hittem, hogy a lőtér alapvető kelléktárába tartozik - vágom vissza, könnyed, pimasz mosollyal ajkamon. A reggeli… tortúra után, most mégis jól esik, ez a könnyed beszélgetés. De ennyi csak, mit megengedhetek magamnak, többet nem. Ha egyszer kimegyünk innen, akkor visszaveszem jeges ábrázatomat. - Egyébként is, legfeljebb a szárított példányával állhatok rendelkezésére. Mást nem is nagyon hiszem, hogy találnék a hajón. Az élelmiszer raktár pedig nem azén terepem. Azt sem tudom, hogy hirtelen merre is kellene keresnem, ha azt mondanák, hogy hozzak el onnan valamit. Néha jobb nem tudni, hogy milyen ételeket is eszünk, még akkor is, ha pontosan tudom. Újabb paradoxon. A dolog, melyet én szeretnék, és a dolog, mely neveltetésem kényszerít rám, és amivel nincs bajom. Nem volt. - De ezen kívül még mennyi más módja van ennek - sóhajtom el magamat. Régi kép jelenik meg lelki szemeim előtt. Erős ujjak markolják szerteágazó hajamat. Az orrom, szám, de még a szemem is vízzel telik meg. Levegő hiánya zsibbasztja elmémet, préseli össze tüdőmet. Hirtelen emelnek ki a dézsa jéghideg vizéből. Hangosan kapkodom a levegőt, nyelem le minden egyes pillanatban, amíg fejemet hátra kényszerítik. Látom magam előtt bátyám jéghideg, kegyetlen tekintetét. De nem kapok sok időt, alig pár szekundum, melyet engedélyeznek nekem. Az Admirális éles hangja hatol elmémbe. Fejem újra víz alá merül. Az emlék hatására enyhén rázkódom meg, sűrű pislogások közepette térek vissza a valóságba. - Ó, ezt sajnálattal hallom - felelem inkább, elterelve előbbi emlékekről gondolataimat. - Változó - válaszolom végül, de sejtem, hogy ez nem lesz elegendő számára. - Függ a csillagrendszertől is, valamint az ismeretlen vidékektől is. Szenzoraink képesek megjósolni, hogy mily terület van előttünk, mégis a felfedezésük eltarthat egy ideig. Előfordult már, hogy másfél évig nem jöttünk vissza, de az is, hogy pár hónapon belül. Minden attól függ, hogy a Consilium épp milyen küldetést bíz ránk - legfőképp ettől függ. Nem hinném, hogy számításba vennék egyéni vágyaimat, hogy szeretnék a tesztelésbe én is részt venni. - Hogy érti ezt? - fordulok felé, miközben előbb fegyverem veszem fel és tűzöm nadrágom derekába, majd elindulok kifelé az ajtón. - S hova szeretne még menni azon kívül? - torpanok meg az ajtóban, félig visszafordulva. Mit is ígérhettem neki, miről volt szó? Mennék vele bárhova is? Ha megkapom a válaszomat, akkor könnyedén nyitom ki az ajtót. Lendületem elsodorja, megpörgeti az ajtó mellett álló F8T-t. Éktelen pittyegéssel reklamálja viselkedésemet, utánam jőve. - Máskor ne hallgatózz - tekintek rá hideg tekintettel. Ebben a pillanatban fagy le az apró kis szemetes. Simon felé fordulva fejezi ki sajnálatát velem kapcsolatban, majd mint aki itt sem volt, húz el az ellenkező irányba, mint mi. Nem foglalkozom kedvenc robotom lelketlen világával.
Vas. Feb. 18, 2018 11:00 pm
Fejem enyhén félrehajtva hallgatom, hogy ő maga miként vélekedik a viccről. Szemeimet csak enyhén vonom össze. Miért is érdekel most ennyire, ezen szociális viselkedési formák? Eddig teljesen hidegen hagytak eme dolgok, most pedig a kelleténél nagyobb gondot fordítok a viselkedések megismeréséhez. Bosszantó a magam részéről. 
