- URS Jola, itt a VOL-123 szállítósikló! Engedélyt kérünk a leszállásra! - egy, az irányítók számára ismerősen csengő rekedtes férfihang küldi ki a kérvényező üzenetet a landoláshoz, melyre szinte azonnal meg is kapja a választ - VOL-123, az engedélyt a C-21 röppályán megadom! Ahogyan mindig, most is legyen körültekintő a dokkolásnál! Már vártuk magukat! – korai érkezők, egyenesen a Volentis-ről, akik még a reggeli váltás előtt érkeznek, hogy a nagy érdeklődés övezte felhajtás előtt már távozzanak is a Jola-ról. Előre tervezett, pontos dokkolás a mostani is, azzal a különbséggel, hogy a szállítósikló hasában most nem csupán a kiemelten fontos alkatrészek, nélkülözhetetlen küldemények, vagy ellátás-pótlás érkezik, hanem a Volentis-i Különleges Egység emberei is helyet kaptak, hiszen a Consilium megbízásából a fegyver, illetve orvosi és kommunikációs egységek szállításának és zökkenőmentes célba juttatásának biztosítása a feladatuk. A parancsnak megfelelően a hatalmasok külön kérése volt, hogy Dobrik Kapitány kiemelkedő és rendkívül hasznos kapitányi munkájának okán, ő és tapasztalt csapata is részese legyen az egyik ocan-i telepes kolóniának szánt segítség és felszerelés eljuttatásában. A VKE vezetője az a Tway Hammond százados, kinek neve Ethan számára ismerős lehet még a hajdani Földről, ugyanis ő is ugyanazt a kiképzést, majd begyűjtői munkát kapta, mint a Kapitány. Csupán később, itt az űrben váltak el útjaik, de most úgy látszik, a régi utak újból összefutnak. - Jó reggelt mindenkinek! – egy fülig érő mosollyal, a lenyíló rámpáról elsőként lesétáló fickó üdvözöl mindenkit, aki a közelében van. Igen, ő volna az, a VKE vezére, Hammond százados, vagy, a barátainak és jó ismerőseinek csak egyszerűen "Ham". - Crash Dobrik Kapitány, van vagy ezer éve, hogy nem találkoztunk. – egy apró tisztelgés után már nyújtja is kezét, hogy rég nem látott bajtársával kezet fogjon. Egymáshoz való viszonyuk, legalábbis Tway részéről mindig baráti volt, bár ő az a fajta ember, akinek olyan, mintha csak és kizárólag barátai lennének. Sok mindenkit ismer, látszólag mindenkivel jóban van, ezáltal kapcsolatrendszere is rendkívül kiterjedtnek mondható. - A Consilium üdvözletét küldi - mondja, majd bizalmasan közelebb hajol – hamarosan szeretnének személyesen is találkozni veled, de ezt nem tőlem tudod. – kacsint egyet, végül a már jól ismert vigyor is arcára kúszik, de a folytatásban komoly ábrázattal folytatja, immár remélhetőleg a jelenlévő Jola szakasz tagjai körében - A nevem Tway Hammond, a VKE századosa. A Consilium megbízásából vagyok itt, és ahogyan már korábban megküldött parancsot olvashatták, én fogom vezetni a mai akciót, melyet az Ocanon állomásozó- és kutató telepes kolónia megsegítésére küldtek. – Ethan a rangidős tiszt, de mivel ez a mai menet a katonaság szárnyai alatt zajlik, ezért Hammmond a küldetés vezetője - A feladatunk, hogy a szállítósiklón helyet foglaló két nehézgépet, a rajta lévő egységekkel, gond nélkül eljuttassuk és a kommunikációs rendszert üzembe helyezzük az ocan-i kolóniánál. Legutóbbi értesülésünk szerint a telepesek vészjelzést adtak le, miszerint a Lázadók folyamatos támadásai és fosztogatásai miatt, ellehetetlenül az ottani munka, ezért azonnali segítséget kérnek. – végignéz a jelenlévőkön, miközben a háta mögött sorra megjelennek az egysége tagjai, teljes menetfelszerelésben, a VKE kék egyenruhájában, páncéljában és rendszeresített fegyvereivel - A probléma ott kezdődik, hogy információink szerint a környéket Lázadó egységek ellenőrzik, akiknek megfelelő felszerelésük van ahhoz, hogy akár teljesen megsemmisítsék az állomást. Továbbá a telepes bázis környezete alá van aknásítva, illetve az utóbbi hetek kedvezőtlen időjárása miatt a talaj nagyon sok helyen vízzel borított, így nem alkalmas a landoláshoz és a szállítmány gyors lepakolásához. Ezért a kockázatosabb megoldást kellett választanunk, méghozzá a következőt: – azzal már fordul is a szállítósikló és az azóta felsorakozott szakasza elé, végül úgy áll meg, hogy mindenki jól lássa őt és viszont - Odabent hat, a Consilium teljes körű támogatása mellett készült prototípus csapat- és teherszállító járműve rejtőzik és vár arra, hogy túl legyen első bevetésén. Két támogató egység géppuskával, két kis méretű csapatszállító és két teherjármű alkotja a konvojunkat, mellyel egy nagyjából 8 mérföldes távot fogunk megtenni az érkezési pontunktól a telepesek állomásáig. - Hamarosan megkapják a PDA-kra az információkat, de most készüljenek fel az indulásra! Ami még hátra maradt, azt az Ocanon fogom elmondani. – komoly arca, derűsebbre vált és visszasétál Ethan elé - Három emberem, rosszullétre hivatkozva jelezte, hogy nem tud részt venni a mai kiküldetésben, úgy hiszem egyszerűen túlpörögtek, besokaltak az utóbbi idők hajtásában és most dőltek ki a sorból… – lemondóan csóválja a fejét, majd a Kapitányra pillant újból. - Ha nem túl nagy kérés, egy orvos meg tudná őket vizsgálni, illetve el tudnátok addig szállásolni, akár a gyengélkedőn, akár máshol, amíg vissza nem érünk? A létszámcsökkenést természetesen jelentem és nagyon nem örülök, hogy pont most dőltek ki a sorból – látszik rajta, hogy aggasztja embereinek hogyléte, elvégre ők egy családként tekintenek egymásra és ő, mint a családfő, aggódik fiaiért, főleg egy ilyen fontos küldetés előtt
Amint készen áll minden, a szállítóhajó kidokkol a Jola-ról és megkezdi az útját az Ocan felé. Az utazás ezen része viszonylag gyorsan és problémamentesen zajlik, de odalent sem lehet panaszuk az időjárásra, mert csapadéknak nyoma sincs és a választott landolási helyszín is tökéletes talajt biztosít az induláshoz. A délelőtti időben kiválóak a látási viszonyok, a környezet, ahogyan mindig is, most is lenyűgöző, a vidék dombokkal tagolt, de fák és egyéb fás szárú növények csak elvétve találhatók a környéken. A szállítósiklóból összeszokott csapatként működve végzik a járművekkel való leállást és egymás mögé rendeződést, de nincsen holtidő a Jola csapatának sem, mindenki megkapja a saját eszközére az igazodási rendet, mely szigorú protokoll szerint van összeállítva. - Egy kis figyelmet kérnék! – az indulás előtti utolsó szavak hangzana el, mindenki ellenőrizze a felszerelését, innentől élesedik a küldetés - A szállítósikló biztonsági okokból hamarosan távozik, de munkánk végeztével visszajön értünk. Amíg idelent vagyunk, rádión kommunikálunk egymással, egyszerű és egyben nagyszerű. Legyenek résen, foglalják el a járművüket, de ne feledjék, már ellenséges területen járunk! – mondatai után egy biccentéssel engedi útjára embereit és nem szaporítja tovább a szót ő maga is elindul Ethan mellett a kijelölt járművükhöz, hogy megtegyék a küldetés első métereit
*Mindig is szerettem kakukktojás lenni, és ha már ebben a világban és az Ocanon nincs ilyen madár, hát én töltöm be ezt a tisztséget. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenkit ki fogok dobni a siklóból…épp csak megint olyan csapat jött, vagy jön össze, melynek sorából kilógok. Ez azonban nem izgat különösebben, számomra a cél az Ocan, és ha egy csapat izomagyúval kell lennem, akkor megteszem. Pláne ha adódik egy lehetőség és nem kell várnom a bürokraták engedélyére. Tudományos tisztként elég sokat segíthetek a telepeseknek, s mivel jelenleg mindenki el van foglalva rajtam kívül – ez sem véletlen – engem jelöltek ki a feladatra. A siklón érkezem hát a Jolára, egy sarokban kucorgok távol mindenkitől és a tabletemen lévő jegyzeteimbe mélyedek, míg le nem engedik a rámpát. Csak azért mászom ki a gubómból, mert Hammond ezt kérte tőlem, az eligazítás egy része ugyanis szóban, a többiek beszállása előtt lesz és nekem is jelen kell lennem. Hammondnak ámulatba ejtő orgánuma van, nem is megyek közelebb, hacsak nem taszigál valaki lejjebb, inkább az ajtó oldalának dőlve, karjaimat magam előtt összefonva, a tabletet beszuszakolva a bal karom és a testem közé, hallgatom a továbbiakat. Innen egyébként remek kilátás nyílik a teljes csapat itt összegyűlt többi tagjára. Petersont ismerem és persze a Kapitányt is, azt hiszem ő sem felejtett el engem. Hicks is oké, már amennyire oké lehet, sosem fogom megérteni Denisovot, hogy a jó fenébe gondolta, hogy mi majd jól kijövünk egymással a kis csapatunkban. Van egy másik kakukktojás is, minden bizonnyal ő lesz Malinor. Indulás előtt letöltöttem a tabletemre a Jola teljes legénységének adatait. Míg Hammond beszél, rákeresek a fickóra. Földi születésű és nem rég olvasztották ki, egyszóval elveszett lélek…szegény. Viszont számomra új fiú, ami egyet jelent a szórakozással, az ő vérét még nem szívtam, és ha szerencsém van, abba a kocsiba osztják be ahova engem. Mert már azt is tudom – Hammond jóvoltából, az a pasas egy tündér – hogy nem ülünk ám csak úgy minden szeszélyből bármelyik szállítójárműbe, hanem szigorú beosztás szerint. Néha azért felnézek a tebletből és ha elkapom Peterson vagy Hicks pillantását, százkarátos mosollyal az arcomon integetek nekik. Érezzék a törődést. Tudom, nem egy tiszthez méltó egyik oldalról sem, de nem fogom megtagadni önmagam. Amikor az eligazításnak vége szakad, elsőként léphetek vissza a siklóba és foglalhatom el a már előmelegített helyemet, ahol is újra a kijelző fényében fürdetem az arcomat. Legfeljebb az újonnan belépőknek köszönök, egy „Kapitány…Parancsnok…Hicks” megszólítással, némi kárörvendő félmosollyal a szám sarkában. Malinor inkább vizslató pillantást kap csupán. Hacsak nem szól hozzám valaki az út során, kivételesen csendben maradok, majd mikor elhangzik a felszólítás a várható leszállásra, nekiállok összekészíteni a cuccomat és a műszereimet, melyeket kicsinységük és érzékenységük miatt nem pakoltattam fel egyik szállító járműre sem. Elférnek egy fémtáskában, a pihe-puha bugyijaim között. Mikor leengedik a rámpát én már ott vagyok, a PDA-t nézem, hogy tudjam ki fog engem boldogítani a hepehupás, martalócoktól hemzsegő úton, vagyis ki védi a csinos fenekemet. Reményeim valóra válnak, az utolsóelőtti kocsiban lesz a helyem Malinorral, tisztes távolban Petersontól és Hickstől. Persze ami késik nem múlik…*-Bingó! *Széles vigyor fut szét az arcomon, majd amikor Malinor megjelenik – hacsak nem várakozott ő is a közelben - elindulok, mellette elhaladva hátba veregetem.* -Együtt leszünk hadnagy! Örüljön. Remélem lesz olyan jó mint Greymare!? *Azzal előre megyek és felszállok a helyemre. *
Amint a dokkolás befejeződik, már a többiekkel az eligazítást várjuk. Meg is érkezik a Parancsnok, aki melegen üdvözli a Kapitányunkat. Még csak pár napja vagyok a Jolán, de azt hiszem, hogy remek gárda közé kerültem. A teremben körbenézek, látok ismerős és ismeretlen arcokat is. A Parancs ismertetése elég átlagos részleteket közöl, de mint tudvalevő, az „alaphelyzet” után mindig változhat. Az elküldött ismertetőben szereplő utasítások teljesen világosak. El kell jutnunk a Telepesekhez, átadni nekik az utánpótlás készleteit, majd élve visszatérni. Eddig világos. A Kapitány mellett állok pár lépésre, nem szokásom hallgatózni de akaratlanul is meghallom Hammond Százados szavait, amit ketten beszélnek. Nincs kétségem, hogy mindig van „NVT”, vagyis Nem Várt Tényező. Ebben az esetben az, hogy pár embere nem tud részt venni a küldetésben. Ezek szerint a létszám változott az elmúlt idő alatt. Nem mintha ez lényeges információt mondana nekem, bár ha az eredeti tervben más szerepelt, akkor valószínű, hogy kihat majd máshová is ez a dolog. De nem is akarom túlkombinálni ezt, csak járnak a fogaskerekeim a fejemben. Sok mindent tapasztaltam, de itt igazodnom kell a megadott feltételekhez. A talajviszonyok és a Lázadók tevékenysége sem könnyíti majd meg a feladatunk, de ha van rá mód, akkor eljuttatjuk nekik a felszerelést. Még nem ismerek mindenkit a Legénység tagjai közül, de úgy látszik, hogy most lehetőségem lesz egy Tizedessel „egy légtérben” tartózkodni és megismerni képességeit. Raven Moor-nak hívják, és az aktája szerint: Planetológus. Remek! Még úgysem találkoztam a földi életem során olyan személlyel, aki a Csillagok, Holdak és Bolygók tudója. Az indulásig már csak a felszerelésemet veszem magamhoz és pár információt küldök át a PDA-ra, mint az időjárás előtejezést és a műholdak koordinátáit a kommunikációs panelra. A felszerelésemet már összepakoltam és indulok a kijelölt helyem felé. Az 5.- ös szállítójárműbe vagyok osztva, Moor mellé. A PDA-n kapott információkat nézve nem lesz sétagalopp a 8 mérföldes táv megtétele, főleg, hogy még a terepviszonyok sem kedveznek a célállomásnál. Az indulási helyzetünknél viszont feltűnt, hogy száraz az éghajlat, vagyis kevés csapadék és gyér növényzet fogad majd minket. Azon kezdek gondolkodni, mintha már találkoztam volna hasonló helyzettel. A Telepesek közelében telepített aknák is nehézséget fognak okozni, de remélem, hogy találunk rá valami megoldást. Derengenek emlékek a múltbéli akciókról, de ez most más körülmény. Vagyis csak megfelelő taktikával juthatunk majd a közelükbe. De erre ráérek akkor gondolni, ha már ott tartunk. Most viszont, mielőtt még elfoglalnám a helyem, egy gyors felszerelés ellenőrzést tartok magamon. A rendszeresített hivatalos fegyvereim mellé pár dolgot még „becsomagoltam”. Tisztában vagyok, hogy különcnek tartanak a Földi életem miatt, de vannak olyan fegyvereim, amik az éveim alatt „hozzám nőttek”. Mint például az ikerkardjaim, amiket a hátamhoz erősítve hordok. Bár ez nem éppen szabályosnak mondható a többi felszereléshez viszonyítva, de ezek nélkül és a késeim nélkül nem indulok bevetésre. A kézi pengéim elsőre nem láthatók rajtam, mert azokat a bakancsom közelében a lábszáramhoz erősített szíjakon hordom. De van még néhány „régi” kedvencem, amik már szinte rutinnal tartok. Ezek a kézi- illetve - késleltetett idejű gránátjaim. A zsebeimben még található, fojtóhurok, meg pár tűzszerszám is, ami inkább csak a biztonság kedvéért tartok magamnál. A vállamon átvetett tölténytár is sokaknak valami díszes ruhadarabnak tűnik, de mivel a lézerfegyverek és űrrobotok korában ébredtem, nekem ez még kicsit ismeretlen terep a régi életem után. De a jól megszokott tárgyaim sokkal megbízhatóbbak számomra, jelen pillanatban. A felszerelésem részét képezi még egy erős kötél és a Sniper puskám. Amit elég nehéz volt beszereztetnem a Kincstári Felettessel, aki volt oly szíves és felkutatta a fagyasztásomkor a raktárba került holmim közül. Mondjuk úgy, hogy ez amolyan „szuvenír” a régi századosi rangom maradványa. De nem is reméltem, hogy valaha viszontlátom a „kicsikémet”. Többségében minden korábbi felszerelésem magammal viszem, a testemet védő páncélzatot is magamra öltve. Már csak pár pillanat, hogy elfoglaljam a helyem a kijelölt járműben és innentől kezdve már a Parancs van érvényben. Amint megérkezem, észre veszem, hogy a Tizedes egy széles vigyorral az arcán üdvözöl, bár még nem találkoztunk, de biztató a kezdet, ahogy mellettem elhaladva, hátba is vereget. -Örvendek! Csak Ön után, Moor Tizedes!- villantok én is egy vigyort válaszképp, ahogy utána megyek a helyemet elfoglalni. …Ki a fene az a Greymare? Na, mindegy! Látom, nem fogok unatkozni!- rögzítem magam és ellenőrzöm még utoljára a kijelzőket a monitorokon, ha mindent rendben találtam, akkor készen állok az indulásra.
Általában nem szoktam személyesen jelen lenni egy sikló landolásakor, ezúttal viszont a hangárban várom az új vendégünk érkezését, egy órával azután, hogy kijelöltem minden helyettesem a hajón a következő pár napra. A vendégünk fontos ember ugye, de szerencsére egyben jó barátom is, így most sem fáradtam azzal, hogy magamra öltsem azt a nevetséges hófehér kapitányi maskarát, és helyette csak a szokásos zöld gyakorlóban állok a csapatom körében, és várom Ham érkezését. A tisztelgést persze viszonzom is, ahogy a kézfogást is, amilyen bicepsz megfeszítős, 80-as évek stílusban, ahogy azt kell. -Ha nem több. A kurta válasz ellenére mosolygok rá. Mivel teljesen máshol szolgáltunk az ébredésünk óta, csak néhány hónapja tudtam meg, hogy életben van, és ébren. Mikor felajánlották, hogy kimentenek minket a földről, amiért segítettünk begyűjteni az emberiség krémjét, úgy tudtam én voltam az egyetlen, aki a büszkeségét lenyelve igent mondott erre, és nem maradt inkább hátra. Ezek szerint tévedtem. -Már megint...? Halkan morgok, de tudomásul veszem. Újabb találkozó a tanáccsal. Kíváncsi vagyok, ezúttal ki miatt? Vajon az új sztárpilótám autogramját szeretnék látni egy fekete pirula igénylési lapon, esetleg a névtelen ex potyautas az, aki most már zavarja őket? Netán az Al-parancsnok csábította el az egyik tanácstag feleségét... Hagyom a századost, hagy tartsa meg a beszédét, a sárról, vérről, és aknákról, amik ránk várnak, és természetesen bólintok a kérésére. 400 embert is el tudunk szórni ezen a monstrumon úgy, hogy holnapig nem is találkozunk velük, szóval 3 nem jelent problémát, főleg, hogy négyen úgyis máshol leszünk. A beszéde után azért tartok egy kis szünetet, hogy bemutassam neki, kik tartanak velünk. -Bemutatom Hicks Tizedest, a feleségem. Biztonsági tiszt, és tapasztalt katona. Peterson parancsnok az első tisztem, ha a pilótád is bemondaná az unalmas, ő hazahoz minket az tuti. Végül Malinor hadnagy. A taktikai tisztem, és persze a dzsungelben való túlélés egyik nagy szakértője. Valamiért rossz előérzetem van, de igaz ami igaz, egyenlőre felkészültünk mindenre. Állítólag az univerzum első törvénye az, hogy ha a nyers erő nem old meg valamit, akkor nem használunk belőle eleget. Hiszek benne, hogy mi négyen elegek vagyunk szinte bármire. -Ó, és felteszem Moor tizedest volt alkalma megismerni. Felsóhajtok, és egy amolyan te tudod nézéssel illetem meg régi barátom, aztán irány a bolygó.
Alapszabály, hogy azok a tisztek, akik nem szeretnének egy második köldököt a homlokukra, jobban teszik, ha bevetés közben nem néznek ki tisztnek. Menetfelszerelésem így abszolút megegyezik a csapat többi tagjával. Ugyanúgy súlyos testpáncélt viselek, sisakkal együtt, rangjelzést nélkül. Sőt, ráadásul még szeretett "Fekete Lovag" becenevű automata puskám is velem van, amit meglepően sokszor kellett használnom mióta kapitány lettem. Egyedül a kesztyű nincs még rajtam, de ez is csak addig tart, amíg az eligazítás után el nem indulok a saját járgányom felé, és abban a pillanatban, hogy elszakadnak egymástól az ujjaink hátra fordulok, és azt suttogom "vigyázz magadra", majd kacsintok is egyet, mielőtt rám kerülne ez az utolsó ruhadarab. -Mond Ham...te kérted direkt, hogy itt legyek? Egyértelmű mire gondolok. Vajon neki volt rám szüksége, vagy az általa is említett Consilium intézte így...valamiért. Hogy azt szeretnék, hogy itt legyek, hogy újabb idióta hős sztorit szőjenek körém, vagy inkább csak nem szeretnék, hogy a hajón legyek, az jó kérdés. Csak remélhetem, hogy Jack tudja mit csinál...meg azt, hogy én is.
Egy újabb küldetés, amire ismét a Jola legénységét kérték fel. Úgy tűnik szeretnek minket mindenhol bevetni. Vagy ennyire idegesítjük a Consiliumot, vagy tényleg ennyire jók vagyunk. Én hiszem azt, hogy az utóbbi, de azt is tudom, hogy a csapatunk elég egyedi. Nem messze a Kapitánytól foglalom el a helyem. Érdeklődve pislogok az érkezők felé. Kissé meglepődöm, mikor Ethannal lepacsizik a küldetés vezetője. A jelek szerint egy régi cimborája, aki mellesleg nem is olyan rossz képű. Raven üdvözlését egy halvány mosollyal viszonzom. No nem azért, mert esetleg bajom lenne vele. Ilyenkor sokkal jobban odafigyelek az etikettre, mint pihenő napokon. De ezt mindenki tudja rólam. Baráti beszélgetés közben nem várom el sőt egyenesen utálom, ha Parancsnoknak szólítanak. Végighallgatom a beszédet. Egyszerűnek tűnik a feladat, de félek, hogy ez csak álca. Nem szabad alábecsülni. Főleg, hogy az Ocanra megyünk. Ott sokan nem bírják a búránkat. Nah meg a múltkori látogatásom sem volt túl kellemes. De túléltük. -Üdvözlöm Hammond Százados!-Kezemet felé nyújtom, majd a bemutatkozás után már el is indulok a siklóra, hogy elfoglaljam helyem. Már megint egy gép, amit nem én irányítok. Azt hiszem sosem fogom ezt megszokni. Mivel a múltkor nem voltunk túlságosan felszerelkezve fegyverekkel, így beszereztem magamnak két damaszkuszi karambit-ot. Kicsik, de úgy vélem annál hatásosabbak. Nincs bajom a fegyvereinkkel, nagyobb biztonságban érzem magam, ha közelharchoz alkalmas vágó, szúró eszközöm is van. Az utazás első része zökkenőmentesen telik. Kisétálva az Ocanra azonnal körbe pillantok. Valahol örülök annak, hogy megint itt lehetek, de e közben aggódom is. a PDA-n minden lényegi információt megkapunk, ahogyan az ülési tervet is. Remek! Az elsőkkel utazom. Nem is lehetnék jobb helyen. Számat húzva indulok el a megadott járműhöz, majd egy gyors bemutatkozás és már el is foglalom a helyem.
Nem mondom, hogy nagy rajongója vagyok az Okádéknak, de azért van az unalomnak az a szintje, amikor már egy oda tett kirándulás lehetőségének is kitörő lelkesedéssel tudok éljenezni. Az utóbbi napok márpedig úgy teltek, hogy számolgattam a szolgálat hosszú óráinak betegcsiga tempóban araszoló perceit, annyira nem történt semmi. Ezek után nem csoda, ha gyakorlatilag a kapitány nyakába ugrottam, mikor közölte, hogy együtt megyünk az Ocanre. A reggeli készülődés során már odafigyeltem, hogy a dobókéseim rendben a helyükre kerüljenek. Néhányat a derékszíjamra fűztem fel, hogy a jobb kezem ügyébe essenek, párat pedig kevésbé feltűnő helyekre rejtettem. Az emlékeim alapján, ha dzsungel, akkor nem ártana egy machete sem, de nem vagyok az a típus, aki úgy indul útnak, hogy majd' megszakad a fegyverektől. Neem, én általában inkább póttáraktól szoktam. Mert az mennyivel menőbb már!
Hammond és csapata érkezése idején már ott toporgok Ethan mellett, így jól hallhatom a fickó bizalmaskodó infóját. Kiver a víz, ha a Consiliumról van szó, úgyhogy leolvad a képemről a várakozó mosoly és olyan savanyú pofát vágok, hogy még az is úgy érzi, hogy ecetet nyelt, aki csak rám pillant. Attól se lesz jobb kedvem, hogy a százados egy elég izgalmas küldetésre invitál minket, és őszintén szólva attól sem, hogy megpillantom a menő VKE-s legények között Szófosó tizedest, arcán a szokásos vigyorával. Majdnem kicsúszik a számon egy basszameg is, de helyette inkább illőn tisztelgek a századosnak, mikor Ethan bemutat minket. Semmi mellépofázás ezúttal, befogadom az infókat, fogom a felszerelésem és beszállok a siklóba. Moornak egy biccentéssel jelzem csak, hogy regisztráltam a jelenlétét és ja...üdv vagy mi a franc. Bár jobban örülnék, ha nem őt kellene hallgatnom egy újabb hosszú bevetés alatt, mert most kurvára nincs itt Niko, hogy enyhítse a feszkót közöttünk.
Az utazás rövid idejét a felszerelésem gyors ellenőrzésével ütöm el, és mikor elkészültem, pofátlanul előveszek egy energiaszeletet és jóízűen elrágcsálom. Ha nem szólnak hozzám, én sem ejtek ki egy kurva szót sem a számon. Landoláskor még utoljára megigazítom a PRüntyőke szíját és késznek is nyilvánítom magam. Szabad kezemmel előkotrom a napszemüveget, amit kifejezetten az olyan nyomorult űrlakók számára találtak ki, mint én, aki nem lát rendesen a verőfényes napsütésben. Rámosolygok Ethanre, visszatátogom válaszul, hogy te is, és puszira csücsörítem az ajkaimat. Ezután már nem marad más, felbiggyesztem az orromra a napszemcsit és elindulok a számomra kijelölt szállító felé. A srácok addigra már mind bent ülnek, úgyhogy fel is ugrom és köszönök illőn,mert én eddig senkivel nem kommunikáltam. - Üdv uraim! - tisztelgek is, nehogy valakinek a lelkivilágába tapossak, aztán a szabad helyre mutatok Miszter Talpigkék mellett. - Foglalt ez a hely? - de ezzel már le is huppanok és semmitől sem zavartatva nyúlok el kényelmesen az ülésen. Elvégre Raven egy tökre külön autóban ül, és valószínűleg már rég szegény Malinort boldogítja helyettem a csak a szirénával összetéveszthető hangfrekijével. A végén még csak jó napunk lesz!
Figyelmesen hallgat, miközben a Kapitány bemutatja legénységének tagjait és a megfelelő pillanatokban, egy-egy biccentéssel üdvözli a küldetésben részt vevőket, próbálva memorizálni a neveket, amit immáron archoz is lehet kötni. - Üdvözlöm Peterson Első tiszt! – viszonozza a kézfogást és még egy mosolyt is megejt a Parancsnok felé, mielőtt sietve távozna mellőlük. - Igen, Moor Tizedessel volt alkalmam néhány szót váltani, igazán értékes tagja lehet a csapatodnak. – sosem volt kenyere a szarkazmus, így ez a vélemény talán meglepő lehet tőle.
- Nem én kértem, a parancs része volt, hogy velünk kell tartanod a csapatoddal, bár gondoltam már rá, hogy meg kellene látogassalak, hogy felidézzük a régmúlt időket egy-két pofa sör mellett, de a Consilium szolgálójaként elég nehezen tudok elszakadni a teendőim mellől. – a komoly hangon indult mondatban benne van a válasz, még akkor is, ha a végét kicsit könnyedebbre veszi
Az Ocanon
- Figyelem Volentis-i Konvoj! A megadott tervet követjük, A2-nél letérünk. Legyenek készenlétben! – az indulástól számított második percben tisztán és érthetően jelentkezik be mindenki számára hallhatóan Hammond és közli embereivel, főleg a konvoj vezetővel az útirányt, viszont ez és néhány nem is olyan apróság feltűnhet Peterson Parancsnoknak. Nem lenne meglepő, ha azon kezdene agyalni, hogy vajon mi az oka a letérésnek. Vajon miért lehet terv egy letérés, és miért nincsen szó erről a PDA-n? Továbbá aggaszthatja, hogy a Jola csapat ilyen távol és ennyire szétszedve foglal helyet egymástól. Ha nem vigyáz, a gyanakvás elhatalmasodhat rajta, mert, ha számolgatni kezd, könnyedén rájöhet, hogy nem is lett volna annyi szabad hely a járműveken, mint ahány katona érkezett a Jola-ra, ami arra engedheti következtetni, hogy itt valami disznóság készülhet a háttérben.
A csapat tagjai közül feltehetően Moor Tizedes az, aki a legtöbbet figyeli a keze ügyében lévő kommunikációs eszközöket, hiszen feladatából fakadóan neki van a legtöbb műszere egy helyen és a munkája is az lesz, hogy összehangolja a Telepeseknél lévő, illetve a szállított rendszereket egymással. Az indulástól számított harmadik perc környékén azonban azt tapasztalhatja, hogy egyik pillanatról a másikra megszűnik a vétel és egyik masina sem akar kommunikálni semmivel. Bosszantó és egyben különös az eset, mintha valaki vagy inkább valami blokkolná az eszközök jeleit, aminek a vége az, hogy minden kapcsolat bontva lesz az előttük lévő Telepes bázissal és a konvoj gépeivel.
Edgar, ha akar, már jóval többet tud szakmázni a jelen lévő VKE tagokkal, mint Raven, feltéve, ha szeretne egyáltalán bárkivel is beszélgetni a járműben. Azonban az semmiképpen sem kerüli el a Hadnagy figyelmét, hogy a vele szemben helyet foglaló két katonának a nyakán ugyanolyan apró, de annál ismerősebbnek ható fekete, nonfiguratív tetoválást lát. Nem hivalkodó jelzés, nem is igazán feltűnő, de ha egy kicsit elmélyül és kutakodik régi emlékei között, eszébe juthat, hogy a Földön már látott ehhez nagyon hasonló művészi ábrát, méghozzá egy kegyetlen zsoldos csapat szignójaként. Ha emlékei nem csalnak, azok a fiúk leginkább az utolsó Földi években tevékenykedtek és a zsoldosok között is a legrosszabbak közül származtak, a lélektelen és végtelenül kapzsi fajtából. De ez a hasonlóság akár még véletlen is lehet…
A menet záró járművében Hicks Tizedes, több mint valószínű, hogy már közvetlenül az indulás után felmérte kikkel is utazik egy légtérben. Mivel igen jó szeme van a fegyverekhez, egy apró oldalra sandítás is elég ahhoz, hogy megállapítsa, ezek a harceszközök bizony még véletlenül sem a volentis-i erők rendszeresített karabélyai, hanem egy többszörösen módosított, jóval nagyobb kaliberű és tűzgyorsaságú támadófegyverek, hiába a méret és kinézetbeli hasonlóság. Ezek után könnyedén eszébe juthat egy nem régiben olvasott, titkosított jelentés, amely két tucat, ritkaságszámba menő, módosított fegyverszériáról szólt, minek lába kélt valahol a kiinduló és a célállomás között. Mindenesetre furcsa, hogy ez ugrik be, de biztos, ami biztos alapon, fejébe vési, hogy az Ocan járó hátsó részében egy beállított, járműhöz kapcsolt géppuska is fellelhető, ami a védelmet szolgálja egy esetleges hátbatámadás esetén.
- Régen minden más volt Crash… - egy apró fejcsóválással együtt kezd bele mondandójába a Kapitánnyal szemközt ülő Ham, majd el is fordítja fejét és a mögöttük haladó teherjármű elejét figyeli pár másodpercig - A begyűjtés idején mi voltunk azok, akiket a vezetés nélkülözhetetlennek tartott, a feladatra kiválasztottak joggal érezhették magukat kiváltságosnak, tisztelet és megbecsülés övezte a munkánkat, örömmel vettem részt abban a nagyszabású küldetéssorozatban. – vonásai megkeményednek, miközben a múltbeli dolgokon mereng, majd hirtelen visszavezeti tekintetét régi harcostársára. - Néhány héttel ezelőtt meg akartak ölni Ethan. – pillantása dühössé válik, ahogy nekikezd a mesélésnek - Azon a reggelen ráébredtem valamire, valamire, amit egészen addig nem hittem el, hiába voltak korábban figyelmeztető jelek, hiába próbálták több helyről is megmagyarázni, végül saját bőrömön kellett megtapasztalnom és majdnem az életembe került. Addig a reggelig szó nélkül, ellengondolat és kérdések nélkül szolgáltam a Consiliumot, azokat az embereket, akiknek elképzelésére az életemet tettem fel, akik talán megijedtek tőlem, de rádöbbentem a tényekre: a szemükben én sem vagyok több egy katonánál, egy bábnál. Elárultak és megpróbáltak félredobni… A szálakat visszavezetve eljutottam egy névhez, ahhoz az illetőhöz, aki az egészet megrendelte, aki sutba dobott engem és az általam felépített eredményeket. – összevont szemöldöke és ábrázata egyértelműen arról árulkodik, hogy nagyon mélyen érintette a felismerés, és hogy így el akartak bánni vele - Én nem fogom újból felkínálni magamat, á nem. – felpillant beszélgetőtársára – Megelőzöm őket, megkopasztom és busás végkielégítéssel távozom a színpadról. – elszánt arccal, helyeslőn bólogat maga elé párat, majd mielőtt kérdés érkezhetne, folytatja - Bevallom, nem számítottam arra, hogy te és a csapatod is részt fog venni ebben a küldetésben. Össze is zavart egy kicsit, ugyanis egy régi bajtársat a Földről, egy olyan embert, akiben mindig is megbíztam és nagyra becsültem, aki mind emberileg, mind pedig katonaként példaértékkel bír a legénysége és úgy általában mindenki előtt, nem szívesen rángatok bele semmi olyanba, amely nincs ínyemre. Viszont a Consilium másképp döntött, nekem pedig alkalmazkodnom kellett. – ha ez az ügy egyre zavarosabb a Kapitány számára, nem véletlen, ha úgy érzi, hogy itt és most nem neki és az embereinek kellene ülnie, közel jár a tisztánlátáshoz és, ha megszólalt a fejében a vészcsengő, úgy hiszem, így a helyes, de jobban jár, ha végighallgatja Hammondot - Ez a szállítmány jelenti számomra a kilépőt. Ez az utolsó küldetésem, a válaszom a Consiliumnak. Vannak, akik elég sokat kínálnak ocani STD lelőhelyek térképeiért, kitermelhetőségi jelentésekért, a bolygó erőforrásaiért. Ezek az információk rengeteget érnek bizonyos köröknek. A kommunikációs és az egészségügyi eszközök szállítójárművéhez elegendő a saját kulcskártya kódom, viszont a fegyvereket rejtő járműhöz Consiliumi túlbiztosítás miatt a küldetésben résztvevő másik csapatvezetőnek kiküldött kódra is szükség van, mely csak és kizárólag a te birtokodban van. - Van egy olyan rossz tulajdonsága ennek a szerkezetnek, hogy, ha az egyik kód bevitele után bizonyos idővel nem rendelkeznek a másikkal, megsemmisül a beltartalom, vagyis használhatatlanná válik minden, melyet most még fegyverszállítmánynak nevezünk. És az enyém bizony már be van ütve, ezért szükségem volna a tiedre is hozzá. – Ham nem az a fajta ember, aki bármit is a véletlenre bízna, ha tervezésről van szó - Ne aggódj, meg sem kérdezlek, hogy önszántadból hajlandó lennél-e megadni és ezzel nyíltan szembe mennél-e a Consiliummal, téged nem így ismerlek. Úgy gondolom, te olyan vagy mint én voltam, végtelenül lojális a rendszerhez és ez így is van rendjén! Viszont rá kell vegyelek arra, hogy beüsd a kódodat, mire túl késő lenne. Mutatok valamit. – azzal lassan előhalássza saját PDA-ját mellpáncélja alatti zsebéből és néhány pillanat múlva óvatosan a Kapitány felé fordítja A PDA kijelzőjén egy kép fogadja, mely talán a legrosszabb rémálmai egyikének is betudható lenne, ha mindez álom volna. A képen kicsiE látható a kabinjában, szája bekötve, kezei összekötözve, arca rémültségről árulkodik, körülötte az a három fickó áll fegyverekkel felszerelkezve, akik beteget jelentve az orvosi szobára lettek küldve. - Ez csak üzlet Ethan, nem személyes, viszont értsd meg, másképp nem volnál hajlandó az együttműködésre. – mindezzel egy időben szolgálati fegyverének csöve egyenesen a férfinek szegeződik, de ne gondolja, hogy egy korábbi pillanat megfelelőbb lett volna a támadásra. Már az indulás óta figyelve van, bármit is tett volna, csak a saját maga, a fia és a legénysége életét tette volna ki a mostaninál is nagyobb kockázatnak. - Bizonyos időközönként be kell jelentkeznem, hogy lássák minden rendben, máskülönben a fiad meg fog halni. Annyit kérek, hogy add át a kódot és hagyj minket elvonulni. Garantálom, hogy sem a fiadnak, sem pedig az embereidnek nem esik bántódása. Gondold át ezt Ethan, ez nem a te bulid, te ettől jobb vagy, ne csinálj ostobaságot. – ahogy kimondja az utolsó szót, a menet megáll, Crash-t pedig arra kényszerítik, hogy hagyja fegyvereit a csapatszállítón, ő maga pedig az utasításoknak megfelelően ugorjon le és tegyen meg pár lépést abba az irányba, amerre a fegyvert rászegezők utasítják.
Miután a konvoj, Hammond terveinek megfelelően nagyjából félúton az indulási és a Telepesek bázisa közötti helyen megáll, a VKE tagjai rutinosan pattannak ki, illetve le a járművekről és élve a meglepetés erejével, kellő határozottsággal, fegyveres nyomásra kérik ugyanazt a Jola legénységétől, mint kérte Tway, Dobrik Kapitánytól. Csak semmi hirtelen mozdulat, csak semmi hősködés. Lőfegyverek maradjanak, Ed a késeit, ha nem nyúl támadólag feléjük magával hozhatja, rá többen is figyelnek, a Jola tagjai pedig lassan, de biztosan a megadott helyre kell, hogy álljanak. - Szorít az idő, ezért a helyzet megmagyarázását meghagynám a Kapitányuknak. Nekem egy dologra van szükségem, mielőtt bántódás nélkül magukra hagyom önöket. Egyetlen kulcskártya Ethantól és a csapatuk szabadon távozhat. – ő maga nem fog már fegyvert egykori társára, a túlerő megteszi helyette is. Amíg végigpillant az összeverbuvált Jola-s csapaton, megérkezik a csere másik főszereplője is, a Peterson Parancsnok által már testközelből megismert ocani anarchista csoport hét fős személyében, négy tipikusan efféle terepre készült járgánnyal. Ők az a fajta csoportosulás, akik jó pénzért, információért vagy fegyverekért a lelküket is eladnák és akikről túl sok szépet és jót nem tudna elmesélni Freya sem. - Az első jármű egy percen belül a tietek, de a másodikat már vihetitek is. Itt van, amit kértem? – hála a kor vívmányainak, ocani és nem ocani is könnyedén megérti egymást, az üzlet pedig errefelé is üzletnek bizonyul, így az újonnan érkezettek vezetője már int is két emberének, hogy menjenek és foglalják el az értékes gépeket, ő addig átadja a STD lelőhelyek térképeinek egyikét. - Ne kéresd magad Ethan! Nagyon fogy az időnk! – sürgeti a feltételezhetően még mindig vonakodó férfit, miközben a páncélzat alá, a PDA-ja mellé rejti az átvett tartalmat. Mivel sokallja az elvesztegetett időt, egy fejbiccentéssel jelez és magához rendeli egyik zsoldosával a leggyengébb láncszemnek tartott személyt, Moor Tizedest. - Háromig számolok Crash! – a nagydarab katonát nem érdekli, hogy Raven miket mond, vagy miképp kapálózik, izmos karjai könnyedén megakadályozzák, ha esetleg menekülő utat nézett volna ki magának, nagyobb kárt pedig úgy véli nem tud okozni neki. Miután Hammond átveszi Raven-t, hátulról erősen elkapja a karját és szorosan magához húzza, majd a kézifegyverét a nő halántékához emeli. - Egy! – ha üzletről van szó, Crash ismerheti régi cimboráját, nem szokott viccelni és mindent véresen komolyan vesz, ha kell akár a szó szoros értelmében is - Kettő! – amikor a hideg fém a Tizedes halántékához ér, az egyik túloldalon álló katona felkiált - Lázadók!!! Úgy húsz-huszonöten lehetnek! – ahogy kimondja, egy katonafülnek ismerősnek ható sistergős hang hallatszódik, ezt követően viszont már csak egyetlen másodperc van hátra és egy rakéta csapódik a menetoszlop első járművébe, teljesen megsemmisítve azt és a közvetlen környezetét. Szervezett támadást intézve, komoly jármű és fegyverrepertoárral jelentek meg az egyik lanka mögül előtűnve és egyenesen a konvoj felé haladnak, több mint valószínű, hogy ők is a két teherjárműre utaznak, de vajon honnan tudták, hogy ma, itt és most fognak megjelenni?
*Annyira imádom amikor ennyire utálnak. Nem mintha ez lenne a fétisem, de legalább békén hagynak. Társasági lény vagyok bizonyos helyzetekben, de ez most nem az a helyzet amikor szívesen beszélgetnék akárkivel. Márpedig ha mindenkivel jóban vagyok, óhatatlan a csevegés. Malinor persze más, ő még új a számomra, ezért a százkarátos vigyor, meg a hátba veregetés. A többiek pedig láthatóan örülnek, hogy nem velem kerültek egy kocsiba. Ledobom magam az „ablak melletti” ülésen, vagyis a számomra stratégiailag legeldugottabb székre, ahova is elbarikádozom magam a táskámmal, amit nem adtam fel poggyászként. Abban van az életem; mondhatni. Félszemmel átfutok a másik négy katonán, majd rámosolygok a mellettem ülőre. *-Hahóka! Átülne oda drága? Beszédem lesz a hadnaggyal! Köszike! *Remélhetőleg veszi az adást és nem ellenkezik, különben nehezebb lesz Malinort közelebbről megismernem. Ha létrejött a helycsere, akkor jobbra fordulok, ha nem, akkor előrehajolok, kezemben a PDA-val és a saját kis kütyümmel. Rajtam nincs páncél, meg mindenféle golyóálló mellény, nincs fegyverem sem, legalábbis olyan ami tényleg az. Egyébként minden egyebet fel tudok használni fegyvernek, szóval első szériás kocsmaharc eszközeim vannak. Meg apám bicskája, pár pendrive….a katonai egyenruha egyetlen előnye, hogy sok, különböző méretű zsebe van. *-Szóval Malinor hadnagy honnan a frászból került elő ilyen hirtelen? Egyébként hogy érzi magát? Van már feleség jelöltje? *Amikor rám néz, csábos pillantást vetek rá, ez is a stratégia része. Pontosan tudom, hogy régi földi katona és azt is, hogy mit csinált az utolsó napokban, órákban, de valahogy el kell kezdeni a társalgást, másrészt kíváncsi vagyok ő mit árul el. A válaszadás közben már csatlakoztatom a saját kütyümet a PDA-hoz és azon keresztül megpróbálok minden információt leszívni, amit esetleg nem akartak megosztani velünk. Mert mindig van olyan. Másrészt kíváncsi vagyok, hogy a Consilium miért távolítja el egy küldetés miatt a Jola kapitányát a hajójáról. A velem született paranoiám, és a felcseperedésem alatt tovább fejlesztett, akkor lángol fel, amikor Hammond százados közli a fülembe, hogy letérünk és, hogy ez a terv része. A frászt a terv része. Nincs rajta a PDA-n közölt adatok között. Kizárt, hogy az enyém lenne csak a hibás, már tudnék róla. Malinor felé fordulok és a szemeibe nézek. *-Adja ide a PDA-ját! *Olybá hathat, hogy ordítok, de ez csak mimika, különben épp csak erőltetve suttogok. Ki tudja, hogy a velünk utazó Hammond emberek milyen parancsot követnek, nekik nem tűnt fel a parancs mássága. *-Adja már ide, ne szarozzon. * nem kell kísérleteznem a „valami rosszat sejtek” nézéssel, mert _valami rosszat sejtek_ ! Ha nekem adja, akkor megnézem az ő parancsát is, ha nem, akkor kicsit macerásabb a dolog, de megszerzem, ha kell a gatyájából húzom ki. Mindezt diszkrét izgalommal és széles vigyorral. Mire azonban megszerzem a kézi készüléket, már egyiken sem zajlik kommunikáció. A sajátommal próbálom megkerülni a rendszert, bármilyen adást keresve, és ha van ilyen, rácsatlakozni Hammond adásaira. Ezen kívül előszedek egy másik kommunikátort és azt is a sajátomra csatlakoztatom, kapcsolatot keresve a Jolával. Miért tartok megint itt, amikor az Ocanra jövök? Leadok egy végtelenített segélykérést, remélve, hogy célba is jut. Egyébként csak hanyagul feltett lábakkal ülök és mint aki tök jól érzi magát, unalmas arcot vágva végzem a dolgom. Ha bármire rátalálok, roppant nagy döbbenettel veszem tudomásul és remélve, hogy a pendrive-on lévő programom elég lesz ahhoz, hogy az egészet kiiktassa vagy leállítsa, vagy nehezebbé tegye a hozzáférést, ráküldöm az én kis Fantomomat. Ezt szoktam használni amikor a Volentisen ki akarom kapcsolni a kamerákat, vagy el akarom tüntetni a nyomaimat a rendszerből. Ha sikerül feltölteni, a pendrive-ot kiveszem és eldugom, ahogy a saját kütyümet is lecsatlakoztatom a kapott PDA-ról. Mint aki már készülődik a megérkezésre. Ha van időm mielőtt félúton megállunk. *-Már meg is érkeztünk? Nahát, milyen gyorsan repül az idő! * A VKE-s katonák már pattannak is le a járműről, én magam előtt noszogatom Malinor hadnagyot.* -Szarban vagyunk hadnagy. Találjon ki valamit! *Súgom minél közelebb nyújtózkodva a füléhez, és pajzsként használva lépek le a kocsiról és végig mögötte is maradok ha tehetem. Odalent már áll a bál, láthatóan mindenkit lefegyvereztek, a Kapitány savanyú arcot vág, de legalábbis nem örül. A létszám pedig kissé megnövekszik az érkezők miatt. Malinor széles háta mögül kukucskálok ki és nézem ami történik, mást úgy sem csinálhatok egyelőre, csak remélem, hogy a kis Fantomom a Kapitány kulcskártyájának hozzáférési kódjait is letiltotta. Nem tudom miért lenne jó, de rohadt jó lenne. Közben valamiféle üzlet zajlik Hammond és az érkezők között, aminek a végén valami Hammond páncélja alá kerül, én meg az egyik zsoldos karmai közé. Azt hiszem eljött az ideje a pániknak.* -HÉÉÉ! EZ FÁJ, NE CSINÁLJA MÁR! ENGEDJEN EL! VALAKI SEGÍTSEN! EZ EGY VADBAROM! ADJA ODA NEKI AMIT AKAR ÉS MENJÜNK HAZAAAA! *Ez most pont olyan mint amikor elkaptak a csáposok, tekergek is rendesen, hogy kikerüljek a szorításból, vagy legalább enyhüljön a szorítás. Közben jól végigtapogatom a katonát, majd később Hammondot is, ha már nála vagyok, hátha találok valamit amit használhatok. Persze azt még nem tudom hogyan fogom használni. Rohadtul fáj a karom és amikor mozdulni próbálok, még jobban. Ezt azonban felülírja a fejemhez tartott fegyver, ami elől próbálok kitérni, hol elhajolással, hol a térdeimet rogyasztva lejjebb csúszással. A fenyegetés hatására a kiabálásom visítozásba csap át, a pánik kitör belőlem. Itt fogok meghalni a szép ocani út közepén! *SEGÍTSÉÉÉÉÉG! *A „Kettő” után a visításból kétségbeesett vinnyogás lesz, ami megmarad akkor is amikor feltűnnek a lázadók. *-Van még valaki ezen az átkozott bolygón aki ki akar minket csinálni? Jöjjön csak, itt vagyunk, tessék, szabad a vásár! Essünk túl rajta! *Végszóra kilövik a konvoj első kocsiját, a fülem bedugul, majd pattanva ki….hogy Hammond mit csinál velem ezek után, az a nagy kérdés, én mindenesetre leguggolnék, vagy a földre vetném magam, hogy csúszva-mászva kikerüljek a lövések célkeresztjéből és az újonnan érkezett ügyfelek egyik kocsija mögött találjak fedezéket. Ha ehhez az kell, hogy bokán rúgjam Hammondot, vagy merő véletlenségből belekönyököljek az oldalába, akkor biztosan megtörténik, bár nem leszek tudatában. A pánik néha csak úgy hagyja kalimpálni az ember végtagjait.*
Amint elfoglalom a helyem és ellenőrzök mindent, egy gondolat fészkeli be magát a fejembe, amit a Százados mondott. Moor láthatólag elég magabiztosan kucorodik el a belső ülésen, de nem is izgat nagyon. A megérzésem jobban foglalkoztat, miszerint, miért nem a saját hajójára küldte a „betegeit”, miért pont a Jolára? Nálunk sohasem volt ilyen eset, mert még a legapróbb sérülésekkel is a saját felcsereink foglalkoztak. Nem küldték el őket idegen helyre… ez nekem gyanús…- néztem fel a lányra, de igazából motoszkál valami bennem, ami nem tetszik ebben a küldetésben. Már az elején módosítások lettek a tervben, és kutya legyek, ha ez nem valami elterelés. Talán csak valami mást akarnak elfedni…de mit?- nézek körbe az „útitársakon”, akik nem nagyon beszédesek, de aztán meglátok valamit rajtuk, ami még gyanúsabbá válik számomra. Hogy kerülnek ide Zsoldosok?- pillantok a bőrükre tetovált jelre, majd úgy teszek, mintha észre sem vettem volna. A fegyvereik sem éppen „kincstáriak”, bár az elit szakaszoknál van, hogy módosított fegyverekkel harcolunk, hogy nehezebb legyen azonosítani. Ezeket is átkalibrálta valaki, de szép munkát végzett, mert alig észrevehető. Ezek szerint valami tényleg nincs rendjén… Gondolataimból Moor tizedes hangja ráz fel, majd a kérdéseit hallva, elmosolyodom. -Onnan… ahogy mondja…- zárom rövidre a válaszadásom egy bólintással, mert gondolom, nem erre számított, de most a leglényegtelenebb a leendő családi állapotom kitárgyalása. Igaz, hogy ez a mondatom nem éppen takarja a valóságot, de most nem szeretnék olyanba belemélyedni, ami elterelné a figyelmemet. De mielőtt ezt közöltem volna kicsit bővebben is, hogy minek kell átülnöm hozzá közel, már a PDA-mat veszi is el tőlem. Ahogy rápillantok a kijelzőre, már sejtem, hogy beigazolódni látszik a balsejtelmem a velünk utazókkal és a küldetés is csak egy humbug lehet. De, hogy ne legyen feltűnő a reakcióm, így színlelt felháborodással adom oda a kézi táblámat. - Mi a fészkes fene ütött magába?- rántok egyet a PDA-n, de aztán odaadom neki. A kis műsorral talán elterelhetjük a gyanújukat a négy hivatásos előtt, de sok bizodalmam nincs benne. De az még előnyünkre válhat, hogy Moor nem éppen a „csendesebb fajtából” való, és ha ilyen jól tud előadni, akkor még ez kapóra jöhet. Aztán hirtelen megállunk, és ketten terelnek ki a járműből, ahogy a másik két társuk már leszállt előre. A Tizedest igyekszem a hátam mögött tartani, bár nem kell nagyon hangsúlyoznom a szándékom. Magától is remekül „felfedezte” a hátam takarását, bár a szavai engem már nem leptek meg. Nem mondhatok neki semmit, mert közel vannak a fogva tartóink, de abban is biztos vagyok, ha gyanús mozdulatot tennék, egyből tüzet nyitnának ránk. Rajtam igaz van kevlar, de a Tizedesen nincs. Így csak takarni tudom valamelyest, ahogy kitessékelnek minket a kocsiból. Ahogy nézem, már ezt jóval előbb is így tervezték, bár ahogy szokott lenni, mindig van NVT. Ahogy leterelnek minket, már látom, hogy Moor-t kissé távolabb viszik tőlem, bár a másik járműből Peterson és Hicks van közelebb hozzám, akiket láthatólag ugyanúgy közrefogják, mint a többieket. óvatosan méregetem fel a felállást, de nem teszek gyanús mozdulatot. Tudom, hogy ha ezt megtenném most, akkor gondolkodás nélkül lőnének ránk. Ezt viszont nem szeretném. Kivárni akarom a megfelelő alkalmat, hogy cselekedni tudjak. Miután sebtében lefegyvereztek minket, de nem alaposan, így csak azokat vették el tőlem is, amit fegyvernek gondolnak. Látszik, hogy nem olyan tájékozottak a régi „Földi szokásokban”, mert igaz, hogy az ikerkardjaimat elvették és az oldalamon lévő puskámat, de a vállamon átvetett szíjat nem, ahogy a ruhám alatt megbújó késeimet sem. Közben Freya és Press pillantását keresem, hogy jelezzem, most jött el az idő, ahogy Moor hangja ismét sipító hangon felhangzik. Bár a körülöttem állók elég jól figyelnek, de a robbanásra odakapják a fejüket. Hirtelen mozdulattal elkapom a hozzám legközelebb állót és testpajzsnak használva csavarom ki a kezéből a fegyverét, hogy reflexszerűen húzza meg a ravaszt a karabélyán, miután hangosan elkiáltom magam, miközben a torkát szorítva magam előtt vonszolom az áldozatomat. -REPÜLŐ!!!!!!- Üvöltöm el magam váratlanul a társaim felé. Ezt még régen a kiképzésen tanítottuk a kopaszoknak, hogy vessék hasra magukat. Tudom, hogy elég bizarrul hangzik, de csak remélni tudom, hogy ismerik ezt az ősrégi gyakorlatot, bár valószínű, hogy ebben a világban, már nem nagyon használják. Így csak remélni tudom, hogy értik mit akarok ezzel… Ahogy vonszolom a „pajzsomat”, már lehetséges, hogy van benne pár darab ólom, bár az irányíthatatlan lövedékei, talán kis előnyhöz juttathatnak minket, ahogy az is, hogy aki nem ismeri a „repülő”-t, akkor az ég felé mered a tekintetével, és ezzel is lehetőséget kaphatnak Hicks-ék, hogy ártalmatlanná tegyék a hozzájuk közelebb lévőt. Én igyekszem távolabb tartani a golyózáportól a Társakat, majd a pár lépésre lévő kocsi oldalához araszolok, hogy a hátamat fedezni tudjam és időm legyen az egyik gránátomat elhajítani az orvosi járgány előtti jármű alá, vagy közelébe, hogy ha felrobban, akkor egy újabb zavart kelthetünk, nemcsak Hammond emberei körében, hanem a most felbukkanó „lázadók”közt is, akik ezek szerint jól tudták, hogy mi itt fogunk felbukkanni. Az meg más kérdés, hogy egy újabb régi mondást ők ismerik e, miszerint az „Ellenségem, ellensége a barátom”. Ha sikerrel jár az eddigi akcióm, akkor a másik autó is kigyullad a detonáció után, és szép füstöt ereget a fejünk felett, aminek az „árnyékában” el tudunk rejtőzni a zűrzavarban. Ha sikerül ezzel megtéveszteni a minket körülvevőket, akkor az 5. jármű felé veszem az irányt, hogy magamhoz vegyem a táskában meglapuló kicsikémet, és ha megtalálom a kardjaimat, még jobban örülnék. De ha nem, akkor sem adom fel a dolgot, mert a kapitányék segítségére indulok a motort beindítva. Igaz, hogy elég valószínű, hogy rám fognak lőni, de ha tényleg értékes a szállítmány a Századosnak, akkor kétszer is meggondolja, hogy tüzet nyit bármelyik kocsira. Ha jól gondolom, akkor neki az „áru” sokat ér, ahogy a Kapitány is, és ha tudom ezzel fedezni a Parancsnokomat, akkor gázra lépve vágok ki a konvoj kötelékéből, hogy a többieket kimenekítsem a szorult helyzetből. Remélem, hogy fedezéket is adhatok így nekik a zűrzavar mellett. A Lázadóknak is adok ezzel töprengeni valót, és ha a szimatom nem csal, akkor nekik is a zsákmány kell… élve. Ha egyáltalán fel tudják mérni, hogy mi is kelepcébe kerültünk, és élve többet érünk, mint holtan. Bár ez még kiderül, ha ez az agyament és felettébb merész kivitelezés sikerül részemről. Bízom benne, hogy eljutok a Parancsnokékhoz és Hammond nem lóg meg. Vagyis, nem most fog kereket oldani… A Büdös Parasztja!- ahogy régen, mi szoktuk mondani, a szemétládákat jellemezve.
Vas. Nov. 25, 2018 6:31 pm
